VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
SzépirodalomMa mintha csukla-csuklanék, a szám s a gégecsutka ég… Miért mereng a gond azon, ha jó italra szomjazom?
Ezért akartam inni csak, de hangom újra megbicsak- lik itt, az úton, oly sután e gyenge vodkakorty után.
Este hat felé járt. Gábor készülődött a misére. Jó barátja volt a papnak. Máriával, az anyjával élt együtt. A mise hétkor kezdődött. Gábor szombaton mindig elment a misére. Nagyon szerette. A pap beszédje magáért beszélt. Gábor vallásos volt. De szerette a művészeteket is, az irodalmat. A szép verseket. A történelmet is. Gyűlölte Hitlert. A zsidóságot szerette. Jézust meg még jobban. József Atya nagyon szerette a szakmáját. Gábor vízvezeték szerelő volt. Jól keresett, nem panaszkodhatott. Ám az anyjával élt együtt. Önálló életre nem futotta. Valamiből ennie is kell az embernek. Meg ha volna – egy lakást fenntartani. Gábor harmincöt éves volt. Szerelme még nem volt, pedig alaposan benne volt a korban. Készült a misére. Fél hétkor elbúcsúzott az anyjától. – Nemsoká jövök! – mondta. – Vigyázz az autókra! – mondta Mária.
ÚGY
Az időjárás-előrejelzésben erőst kételkedem, gyakran tévednek a jósok, lám most is, pedig, ha lenne kanyargó utcára nyíló ablakom alatt amolyan rangos, fénytükrözőre szidolozható, kifele dőlő bádoglap, már kopogna is rajta az őszi gyöngyeső, az üvegszálfüggönyző, s mint torlómotor után kerozinfelhő az égen, mint a komótos kismutató a nagyobb nyomában, mint javítást áhító, gondos hibajegyzék, úgy vágyakozhatnék hozzád, utánad, akár régen levert térdű kisgyermekként a mesetávoli faluvégen, de hol nincs párkány, nincs eső, csepp sem, s még szerencse, hogy az időjárás-jelentésben csak derű van, átfutó felhőzet mögül előtörő ragyogó napsütés most, s bennünk bolondítón bandzsa, ciklon-szerelem.
III. Látom, hogy zuhansz, de most nem vagyok veled. Te fent vagy, én pedig lent, de ez most jó, nagyon jó. Nem vagyunk egy helyen, nem vagyunk egymás közelében sem. Máskor talán mindig együtt vagyunk. Mint két pálcikaember, egy kicsi és egy nagy, de a rajzon sohasem látszunk teljesen. Se te, se én. Egymásba lógunk, egymásba csúsznak a végtagjaink, kettőnk törzséből egy törzs lesz, ujjainkat, hiszen úgyis mindig a másikét keresik, nem is kell megrajzolni. Ahogy élünk, ahogy mozgunk, mikor élünk, ahogy a testünk érintkezik egymással, az egy harmadik forma a papíron, s a mi örök pálcikaságunknál mindig érdekesebb. Ha lehajolok hozzád, hogy megsimogassam a hajad, akkor csúcsos-hegyes bohócsapkát kapsz a fejedre. Ha sétálunk, az én lelógó kezemből, s a te kissé felemelt karodból együtt hosszú virágszár lesz, gyökértelen ugyan, de mindkét végén bimbó, a te fejed, s az én fejem. Ha az ölembe ülsz, akkor a csúszdád vagyok, a te eleven csúszdád, ami a te parancsodra válik sikamlóssá, s enged le téged a földre. Ha egymás közelében vagyunk, ha a testünk nem érintkezik egymással, akkor is pálcikaemberek maradunk, mert elkülönülten suták leszünk, mint a szólót táncoló nők, üres mérleghinták. Nem tudom, hogyan is volt, mikor csodáltam a levelek erezetét, madárláb nyomát a hóban. Nekem most már az a kuszaság a szebb, amit a te ruhád hagy a bőrömön, mikor alszol.
[szemlesütve]
szemlesütve hátráltunk faltól a falig nem maradt már semmi – bizalom is alig – elhittelek – kár volt – kódom sincs már hozzád a kitagadástól mégis jobb a fogság
könnytelen magányban egy huzatos téren hiánypótló kávét szürcsölget a szégyen álmainkat bontja vissza a szűk este s ránk zuhan egy emlék összetépett teste
Egyre lejjebb és feljebb csúszott. Már nem volt mibe kapaszkodnia. Amikor a lépteket meghallotta, már egy csomó ismerős figyelte görbe mozdulatait. Szorosan, mintha sosem lettek volna ott. Senki és semmi, csak az életnek valamiféle jele. Nem jöttek vissza és nem haragudtak. – Forduljunk el és tűnjünk el a sunyiba? – kérdezte. A sok láb, meg az intelem, meg a kutyám. Meg a táblázatok, meg a sorsok. Néhány régi emlék, melyek után senki nem tett még pontot – Valaki vágjon már a szavukban – gondolta, és a sorsukra hagyta őket. Rányomott a mozdítás gombra. A sor végén a derék cimborák. Annie a sávok számának lecsökkentésére törekedett. Bejöttek, és nézték az izzó kályhát. Vázlatok jelentek meg az égen, csupa nagy betűből, tetszőlegesen, duplán, úgy, mint az asztalon. Az Andrássy úton vakoskodtak a napfoltoktól. A következő utca a terepen olyan, mint egy csapkodó kígyó. (A cél isten adatállományba vétele volt.) A kutya nevetett csillogó fogaival.
Remélem mindig újra, hogy mi állunk ott a szírt fokon, hogy a reumagörcsös kezek nem belőlünk préselik ki épp az életet. Nehéz ám. Nehéz állni ott a vakító reflektor fényben, ahogy vizslatva vannak a pórusaink… Hisz a sok vaksi szem nem is azt látja, amire mered.
„Na, meg meritek tenni, szírtmászók?!“ (Na mi lesz?! Lesz-e ugrás, vagy nem?) . . . Tegnap éjszaka elalvás előtt elképzeltem, hogy milyen lenne a világ ha látná azt, hogy milyen vagyok, töprengtem, hogy elidőzne-e azon, egyáltalán, hogy kérdés-e, hogy te milyen vagy… . hogy ő milyen… és én milyen vagyok. Milyenek? Szörnyetegek? Szentek? Jákob létráján az angyalok.
Megigazította a narancssárga láthatósági mellényét, nagyot sóhajtott, majd folytatta a lehullott levelek és a szétszórt szemét söprését. Késő ősz van. A hivataltól kapott némi kereseti lehetőséget, munkát. Vigyázhat ennek a kis ligetnek a rendjére, tisztaságára. Ezzel talán túlélheti a telet. Szereti az őszt. Ilyenkor csendes, üres a park. Nyáron kicsit hangos a kirándulóktól, talán még szemetelnek is, de a vidám hangok, gyerekzsivaj megmelengeti a lelkét. Komótosan, alaposan terelgette, söpörte a lehullott leveleket, ágakat. Kopottas, itt-ott még fényes fémdobozra figyelt fel. Lehajolt, felvette. Kíváncsisága azt súgta, nyissa ki, de hiába próbálta, nem sikerült. Gondosan letörölgette, zsebébe tette, gondolta, majd este, otthon kinyitja és megnézi mi van benne. Nagy Zopán: Duplex 2009
mert a szemnek koporsó a vonzás a fogaknak hullaház a nyak kezeinknek tenger lesz a mozgás bőrzátonyokra hullámzanak felrázott sör a tenyér csónakján habja csordogál két ujjbegyen rúzsfoltok a női mosdó falán egy zsúfolt szórakozóhelyen az izzadt levegő összereccsen
HÉT MONDAT AZ ABÚZUSRÓL
Ahol abúzus van, ott abúzus van. Nemcsak a láthatóban De minden smink alatt Minden szájon Minden csendes órán. Abuzál mindenki Mindig és mindenhol És mindig a másik. Te sem vagy más világ. Egyek vagyunk a bántásban A bajban is egyek. Halkul az áldozat. Csendet veszt a tettes.
most mégis tollat fogok, pedig látom, hogy apám mindkét keze hirtelen rámerevedik a vasvilla nyelére, anyám kötényéből egyszerre földre hullnak a pincéből felhozott sárga citromalmák, még mindig gyönyörű szemében hangos robbanásra készül az évek óta elnémított sikoly, én mégis tollat fogok, utoljára elmondanám nekik, nem a puskatussal elnémított verseim zúdították nyakukba a bajt, de nem mondok semmit, azt sem, hogy szeretem őket, mert felakad a hang a rozsdás szegekkel összefércelt húscafaton, ami egykor a nyelvem volt. Tavasz nappalra és éjszakára
Parkban vagyunk, dimbes-dombos parkban. Alig van fű, könnyű lépni, inkább pázsit ez, de a dombocskák alja nem simul völgybe. Nem, befelé hajlik. Mintha ragasztották volna ezt a majdnem-mű pázsitot. Hatalmas, műanyag olvadékokra, s a dombok alja ezért nem simul el. Semmicskés barlangok vannak mindenütt a lejtők alján, olyan kicsik, hogy beléjük nézni nem érdemes, elbújni bennük nem lehet. Talán csak egy gyerekkéznek lennének jók, de annak meg minek, hiszen az elrejteni való már kívül rekedne. Tudom, hogy rossz helyen vagyunk, riaszt a pázsit egyneműsége, látom, hogy plüss, de nem merek lehajolni és megérinteni. Plüssel borítottak be egy egész parkot, szürkészöld plüssön taposunk. Pedig ez az anyag a nőké és a gyermekeké. Hány hálóköntös és játékállat kerülne ki ekkora darabból! Ezt az anyagot szereti az arc bőre, mert könnyen melegszik, mint egyik ember bőrétől a másik. De hát itt nem fekszik le senki. Nem is szabad, a plüss az igaz, de nem embertestet takar. Nem fog megmozdulni, nem fog beszélni senki általa. Tovább kell sétálni, pedig én már itt lenni se akarok tovább. Lépkedek a plüssön, holott nem akarok. Tudom a lépést, a nem akartat is. Tudom, hogy most nem akarva kell akarni, mint mikor forgatlak és szédülök már, de tovább forgok veled, mert te még nevetsz, s a te nevetésed jobban hasonlít a világra az én szégyenletes szédülésemnél. Te nem gyanakszol, neked pázsit ez a plüss, vagy akármi, csak az a fontos, hogy nem lehet benne megbotlani.
Egy hosszú kocsma maradt a környéken, a múltra emlékeztet dohos szaga, a részegeket most sem tartják féken, fejükön eltörik pár szürke pala.
Kopognak a kopott biliárdgolyók, zöld posztó reped, riasztó hallani, célzottan repül a piros poroltó, súlyosak az ifjak rekedt dalai.
Vizenyős arcok jól játsszák a tanút, kannás borba vergődő légy költözött, a csendes holnap felettébb szomorú.
Mély pillanatban virágzik a közöny, döbbenet sincs, ha lassan kattog a szív, valaki mégis villogó mentőt hív.
Dancs Rózsa Kép forrása Dancs Rózsa Békés, boldog vasárnap délután... A hét elejét még a kórházban töltötte, de három nap múlva haza engedte az orvos azzal az utasítással, hogy kímélje magát, kerülje a fizikai megerőltetést. Irénke megfogadta a tanácsot, pihent, sétálgatott a virágos udvaron, a tulipánok már kezdtek elhervadni, de a többi már pompázott, szépen nekirugaszkodtak a dáliák is, a muskátlikat különösen szerette. Hátra-hátranézett a veteményes kertbe is, nagyon örült a szépen csokrosodó salátáknak, a zöldhagymának és a karókra kapaszkodó paszulynak. Nem érezte magát betegnek, igaz ugyan, hogy ronda rekedtsége még tartott. Talán ez a nehéz, száraz levegő, csitítgatta magában nyugtalanságát, mert náthás egyáltalán nem volt.
Schreck Mo: Elbújva - Hongkong, 2006.
EGYRE FOGY
Ez már a hosszú célegyenes, gondolom, látható, tudható minden jó előre. Elszámolás, leltár, számvetés ideje. Végül is minden az időről szól idele, nem a vagyonról, nem a hatalomról. Igen, az idő, a meg nem vásárolható, a tékozolható, de vissza nem szerezhető. Már akárhogy telik, mindig csak múlik. Feltartóztathatatlan lépdel, s egyre fogy, amíg rengetegnek tűnik, akkor is kevés. Ez már a hosszú célegyenes, gondolom magabízón, itt már ritka a meglepetés, többnyire beletörődés, örökölt rutin vár mindannyiunkra, és kínkeserves nevetés.
Jól indult. (A dolog.) Feszített tempóban gyalogoltak. A kutyákkal, akiket emberfogásra idomítottak. Az első sorokban futottak a körte formájú nők. Bármilyen bután is hangzik, földre dobálták felszereléseiket. Önmagukon nevetgéltek, közben magyarázták meghunyászkodásuk történetét. Arcukat kényesen egymás tenyerébe temették. Somfai dermedten nézi Anniet, aki (nőstény)farkasként üvölt, aztán becsúszik az erővonalak közé, (az erővonalak mögé), oda, ahol formázzák az embert, ahol létrejönnek a lábak, meg a kezek, melyeket célszerű bekapcsolni, rákattintani, és sorsára hagyni. Részleteket mesél a zuhanásból. Már a szójáték sem mutat utat. A szójáték olyan időkben csúcsosodik ki, amikor már nincs szó.
VASZARI KÉPESLAPOK
Érzékelhető rettegés mezőimen vérszomjas kaszák.
Hangos szürcsölés A Nagyárok hűs vizét el- és kiapasztják.
Siratja fáit az erdő mint szívenlőtt fiát nagyanyám.
Egy anyának sokféle mantrája van, ezek között a listavezető a HÚZZÁL ZOKNIT! és a VEGYÉL PAPUCSOT! Ismerős? És van, akinél hatásos? Mert nálunk teljesen mindegy, milyen hangerővel, hangsúllyal vagy éppen hányszor hangzik el, a következő öt percben már ismét hallom a bájos 46-os talpacskák csattogását. Mintha égetné a lábukat a textil, a papucs meg olyan pirinyó, hogy egyszerűen folyton nyoma vész.
Aludj macska, aludj a nyár jön, és rögtön tovaszáll homályba borulnak a fények "alig valami ez már" - Aludj macska, aludj kitelt a sorsod, a Semmi vár talpadon egy levél még fennakad "alig valami ez már" -
|
