Keresés a honlapon:

Román László: Ősz

 

 

 

 

Ősz

 

 

Megigazította a narancssárga láthatósági mellényét, nagyot sóhajtott, majd folytatta a lehullott levelek és a szétszórt szemét söprését. Késő ősz van. A hivataltól kapott némi kereseti lehetőséget, munkát. Vigyázhat ennek a kis ligetnek a rendjére, tisztaságára. Ezzel talán túlélheti a telet.

Szereti az őszt. Ilyenkor csendes, üres a park. Nyáron kicsit hangos a kirándulóktól, talán még szemetelnek is, de a vidám hangok, gyerekzsivaj megmelengeti a lelkét.

Komótosan, alaposan terelgette, söpörte a lehullott leveleket, ágakat. Kopottas, itt-ott még fényes fémdobozra figyelt fel. Lehajolt, felvette. Kíváncsisága azt súgta, nyissa ki, de hiába próbálta, nem sikerült. Gondosan letörölgette, zsebébe tette, gondolta, majd este, otthon kinyitja és megnézi mi van benne.

Sietősen, gépiesen folytatta a dolgát, de gondolatai folyton a szelence körül jártak. Munka közben gyakran nézegette a ligetben megforduló embereket. Most, hogy ez a kis dobozka ott lapult a zsebében, eszébe jutott egy idősebb úr, aki szép, napos időben gyakran járt erre. Mindig lassan sétálgatott, meg-megállt, olykor leült a sétány egyik padjára, és szemmel láthatóan gondolataiba merült.

Eszébe jutott, éppen azon a padon látta üldögélni, amelyik mögött megtalálta a dobozkát. Kíváncsisága egyre erősödött. Kapkodva fejezte be a napi munkát. Sietve indult haza, hajtotta a titok, amit a ládikóban vélt megtalálni, felfedezni. Otthon a kis dobozt a konyhaasztalra tette. A munkaruháját levetette, megmosdott, átöltözött.

A dobozkát újból alaposan áttörölgette, és kinyitni próbálta. Nehezen nyílt. Valami fontosat, értékeset remélt. Egy összehajtogatott papírlap volt benne, semmi más. Szétnyitotta. Szépen, gonddal írt szöveget talált benne.

Ha ezt olvassátok már nincs beleszólásom a történésekbe, de ha teljesíthető, mint utolsó kívánságom, akkor az alábbiakat szeretném.

Hamvasztást kérek, a testem ne kukacok közt enyésszen el.

Ne legyen semmilyen szertartás vagy búcsúztató.

Pap, lelkész, egyházfi semmiképpen, de társadalmi, állami megbízott se mondjon rólam sem jót, sem rosszat.

Aki valóban ismert, esetleg emlékezik, milyen voltam, másnak ez már úgysem fontos. Talán nem voltam átkozottul rossz vagy hitvány, mint ahogy bizonnyal szentté sem lehetne avatni.

A legegyszerűbb, legolcsóbb urnába tegyék a hamvakat.

Hogy az hová kerül, rátok bízom, de igazából, ha szétszórjátok, az lenne a legjobb.

Nem kell semmiféle emlékhely. Vagy őriztek a szívetekben, vagy nem. Ha igen, akkor úgyis ott leszek, ha meg nem, akkor minek a síremlék.

Vagy, ha mégis, keressetek egy olyan helyet, ez lehet távol vagy akár közel, amit nem fognak változtatni, háborítani sokáig. Ültessetek oda egy szép facsemetét, olyan erősfélét, nagyra növőt, hosszú életűt, szórjátok alája a hamvakat. No, az szép lenne!

Anyagiakról. Nem tudom, mi marad utánam, de ha lesz ilyen, azt tisztességesen osszátok szét.

Nem hiszek mennyországban, és nem gondolom, lenne pokol, de ha a szívetekben sokáig megmaradnék és nemcsak mint rosszemlék, akkor az lehetne nekem a mennyország. Ha ez nem lehetséges, hát vélhetően az a pokol.

Maga elé tette a papírlapot. Újra a kis öregúr jutott eszébe. Biztos volt benne, ez a kis szelence az övé. Legközelebb megkeresi, és visszaadja neki. Elmosolyodott. Úgy érezte, így helyes. A kis dobozt, benne az írással az éjjeliszekrényre tette. Saját, régen látott gyerekeire gondolt. Nehezen aludt el.

Harmadnap találtak rá.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-05-18 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.