Keresés a honlapon:

Magén István: Másnapos emberek

 

 

 

 

Másnapos emberek

 

Egyre lejjebb és feljebb csúszott. Már nem volt mibe kapaszkodnia. Amikor a lépteket meghallotta, már egy csomó ismerős figyelte görbe mozdulatait. Szorosan, mintha sosem lettek volna ott. Senki és semmi, csak az életnek valamiféle jele. Nem jöttek vissza és nem haragudtak. – Forduljunk el és tűnjünk el a sunyiba? – kérdezte. A sok láb, meg az intelem, meg a kutyám. Meg a táblázatok, meg a sorsok. Néhány régi emlék, melyek után senki nem tett még pontot – Valaki vágjon már a szavukban – gondolta, és a sorsukra hagyta őket. Rányomott a mozdítás gombra. A sor végén a derék cimborák. Annie a sávok számának lecsökkentésére törekedett. Bejöttek, és nézték az izzó kályhát. Vázlatok jelentek meg az égen, csupa nagy betűből, tetszőlegesen, duplán, úgy, mint az asztalon. Az Andrássy úton vakoskodtak a napfoltoktól. A következő utca a terepen olyan, mint egy csapkodó kígyó. (A cél isten adatállományba vétele volt.) A kutya nevetett csillogó fogaival.

Az egész arról szól, hogy nem árt, ha előre tudjuk. A felhők zabolátlanul úsznak, nem is felhők már, hanem készülékek. Levette a köpenyét (Annie) és a korlátra fektette. A hullámzó anyag megnyugvást nyújtott. Fából készült korlát volt, kinyomtatható, szakadozott objektummal. Fiatal lovak nyargalásztak rajta. (A legkülönbözőbb körülmények között.) A lovak felbukkantak bebalzsamozva. Megnyomják a varázslat gömbjét és máris lábadoznak. Másnaposságukról készítenek filmet. Valahol fenn a város mellett az ország illata terjeng. Hátrál, gyanús az egész, kísértetiesen üres. Az erdő feletti gyapjas hegyen lobogtatják a zászlót.

Véletlenül ott ragadtak az ablak mellett, a lépcső alatt, a fiókban, a létrán. Irtsd ki, szúrd meg, öld meg, stb. Ma még boldog napsugarak fütyörésznek. A tagolt ablakokban sorban álltak azért, amit ki kellett jelölniük. Lányok ültek sokan, huszonnyolc, meg harmincöt évesek, lakók, egymással szemben, valami miatt. El kell felejteni, ez a megbeszélés témája, birodalomalapítók akarnak lenni. Még egyszer odanéztem, pontosan akkor, amikor ügyvéddé avatták Górt. Ízetlen esőcseppek hullottak. Ilyen szokott lenni az a bizonyos készülő kabát, melynek összevarrt szövetei széthullanak. Krisztina betöltötte a ruhát, odatapadt. Odanéztem, mielőtt még, a tekintetem a ruhához tapadt volna. Elindultam a háztömb belseje felé.

Gór a Balaton partján rejtőzködött együtt a szúrós faágakkal. Fején lyukas kalap. Gúny célpontja lett, színekkel különböztették meg. Hullámos hajú volt, szóval, ha tetszik lehet visszajönni a semmiért a völgybe. Szilvia azzal vonta magára a figyelmet, hogy elrejtőzött a köveken. Leírta a címét, ettől bátrabb lett, rezegtetett hangon beszélt, és dalokat énekelt tiszta, bugyborékoló hangon. Voltak másodpercek, amikor rendkívülien nézett ki, sáros arccal hallgatta a zenét. Egy szerencsés ugrás következtében felrepült, megfordult a levegőben, felemelkedett, pokoli munka volt. Megmarkolta az ejtőernyő kioldózsinórját, és kinyitotta az ejtőernyőt.

Nyugat Európát utánozva vonult, vastaps közepette, mintha kirándulna, megjelölte őket, és lépésben haladt tovább. A háta mögött a lemenő nap, melynek sugarai jelentik az igazságot. Gyengéd kézzel nyúlt a levegőbe, bőrén megjelentek a sárga foltok. Jól ismerte az ég általános szabályait. A repülő testeket kereste a szövegben, meg a feliratokat. (Megjelent az írás.) Megeröltették-e magukat, nem is lehet tudni. Azok az emberek, akik körülvették, izgatottan lépkedtek, táncoltak, hátrafelé. Testük darabjai szétdobálva. A lejtő végén emberek álltak sorban, és azt kívánták, hogy válasszák szét őket. Felgyorsultak, körbe-körbe sétáltak a rámpán, és várták a jelenséget. Azonos kivitelűek, és kiállásúak voltak. Mindnek volt keze, lába, orra, feneke, és nemi szerve. A nők kihúzták magukat, elfelejtettek szemrehányóan viselkedni. Az utca lejtős volt, a festéket forrón vitték fel a falra. Füstoszlop közeledett, az utca olyan volt, mint egy fülke. Négy és hatlábú felhők vezették őket, és Isten ott lakott a füstoszlopban. Eseményeket láttak a felhők között, és igyekeztek mindazt véghez vinni. Már a füstoszlop sem volt olyan, mint régen. Senki sem akarta hallani a szívdobogást. A nők feszesre formázták testüket, mely kékes színekben villogott, mint egy számítógép.

A Rigó utcában lévő üzletekben alakzatokat szereltek. A molettebbek bádogkannákhoz hasonlítottak. A szövegfüggvények közé cukor és kukorica keveredett. A falfelületekre írt gondolatok úgy néztek ki, mintha már rég elvetették volna őket. Az egyik asszony azt hitte, hogy éjszaka van, mert a feneke eltakarta a Napot. Azt gondolta, hogy huszadika van, mert az égből angyalok hullottak alá. Útra készen álltak a fellegek is. (Mint az üveggolyók. Összetörték a táblát és az üveglapot, és tesztlapokat hajigáltak. A nehézségi gyorsulás megegyezett a földrajzi szélességgel.)

Ott járok, ahonnan jön a fény.

Fiatalok is voltak a szobában, akik megsértődtek. Az árnyékok vastagsága fokozatosan csökkent. Arra gondoltam, hogy menekülni kéne, és az utolsó pillanatban eszméltem fel. A házakat kitakarították, gabonát és bort és ettek. A hegy alsó részén két nő ült, abban reménykedtek, hogy nem fogják bántani őket. Begombolkoztak és álarcok mögé bújtak. A szomszédban, azokban az üzemekben mindig volt bor és kefe. A kefe alatt egy kalap volt, az alatt egy letépett gomb. Meséket suttogtak a macskák meg doromboltak. Értem, mondta Gor nevetségesen, most már ügyvéd volt és praktizált. Vastag felsőajka ilyenkor összehúzódott. A nők lemásztak a bordásfalról, és megszállták a boltíves utcákat. A kalapjuk karimája sápadt, furcsa kőrt írt le. Begombolkoztak és kacarásztak. Az egyik nőnek kétágú gyertyatartója, és sárga szoknyája volt. Hosszú, feszes alsóruháját mutogatta. Időnként ellopott egy férfit és megette. A ruhája csupa vér volt, mégis látszott rajta, hogy patyolattiszta.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-05-20 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.