VideóA Danubia Televízió videója Keresés a honlapon: |
Juhász Zsuzsanna: Elveszejtősdi III-IV-V
Elveszejtősdi
III. Látom, hogy zuhansz, de most nem vagyok veled. Te fent vagy, én pedig lent, de ez most jó, nagyon jó. Nem vagyunk egy helyen, nem vagyunk egymás közelében sem. Máskor talán mindig együtt vagyunk. Mint két pálcikaember, egy kicsi és egy nagy, de a rajzon sohasem látszunk teljesen. Se te, se én. Egymásba lógunk, egymásba csúsznak a végtagjaink, kettőnk törzséből egy törzs lesz, ujjainkat, hiszen úgyis mindig a másikét keresik, nem is kell megrajzolni. Ahogy élünk, ahogy mozgunk, mikor élünk, ahogy a testünk érintkezik egymással, az egy harmadik forma a papíron, s a mi örök pálcikaságunknál mindig érdekesebb. Ha lehajolok hozzád, hogy megsimogassam a hajad, akkor csúcsos-hegyes bohócsapkát kapsz a fejedre. Ha sétálunk, az én lelógó kezemből, s a te kissé felemelt karodból együtt hosszú virágszár lesz, gyökértelen ugyan, de mindkét végén bimbó, a te fejed, s az én fejem. Ha az ölembe ülsz, akkor a csúszdád vagyok, a te eleven csúszdád, ami a te parancsodra válik sikamlóssá, s enged le téged a földre. Ha egymás közelében vagyunk, ha a testünk nem érintkezik egymással, akkor is pálcikaemberek maradunk, mert elkülönülten suták leszünk, mint a szólót táncoló nők, üres mérleghinták. Nem tudom, hogyan is volt, mikor csodáltam a levelek erezetét, madárláb nyomát a hóban. Nekem most már az a kuszaság a szebb, amit a te ruhád hagy a bőrömön, mikor alszol. Most még a közelemben sem vagy. Több emeletnyi magasból zuhansz, és tudom, hogy odaérek. Pontosan oda, ahova esnél és pontosan akkor, mikor kell, hogy elkapjalak. Futok, mint aki már ott van, ahol lenni akar, futok, ahogy szerelmesen soha. Tudom, hogy sikerül. Tudom, ahogy a temetkezési vállalkozó tudja, hogy vérük kiszívatásával szépülnek a roncsolt testű halottak. Tudom, mint ahogy tudtam már ehhez hasonlót valamikor. Amikor úttestre gyilkolt állatot láttam, és tudtam, hogy együtt tudnék élni az elejével. A macska ép elejével, mert csak a háta-fara vált undor-ijesztő maszattá. A feje szép volt, s a két mellső lába is. Az eleje ép volt, még vér se került rá, s tudtam, ha lehetne, én hazavinném azt a fejet, azokat a lábakat. Tudtam, ha élhetnének tovább ezek az ép részei az állatnak, én együtt tudnék élni velük. Soha ki nem engedném őket, hogy ne rémüljön meg tőlük senki, de én élnék velük, ha lehetne. Azzal a fejjel, azzal a két lábbal. Felébredek, mielőtt elkapnálak. Szerettem volna kipróbálni legalább álmomban, milyen is az, ha magasról esel. Mint ahogy sétáink közben méregetem a teherautókat, melyik milyen magas. Melyik előtt érdemes hasra vágódni, ha túlságosan a közelünkbe jönne. Elzsibbadt a karom, mert a fejem fölé raktam, a párnára. Úgy látom, neked csinált helyet, mert te meg a hónom alatt alszol. Teljesen elzsibbadt. Én nem vagyok ennyire önzetlen, én arrébb raktalak volna, ha ébren vagyok. Haragszom a karomra, amiért általa a tudtomon kívül hoztam áldozatot. Olyan igy, mint egy hajtincs a fejeden. Pedig a pálcikaembernek nem is szoktak hajat rajzolni. Az ép kezemmel megfogom az érzéketlent. Puha és meleg, mint a tészta, amit anyám mindig az én párnám alatt szokott kelteni, mert tudta, hogy én nem feledkezem el róla, és nem fekszem rá. Elrendezgetem a karomon a zsibbadt karomat, kihajlítom az ujjaimat, amennyire emlékszem, hogy hogyan kényelmes, mikor érzek is velük. Nem tudom, hogyan lesz, de szeretném én elrendezni a másik kezemet is, ha egyszer a másikat is a hasamra kell igazítani. Szeretnék újra elaludni, nem akarok virrasztani, míg elmúlik a zsibbadás. Addig meg legyen mindenkié a karom, hisz bárki, bármit tehetne vele. Te pedig úgy alszol mellettem, mintha csak feküdni tudnál, mint egy löszbaba, amit úgy szeretsz a tenyereden billegetni.
IV. Annyit mondogatták, hogy milyen ennivaló vagy, hogy most sülsz nekem. Itt sülsz tepsiben. Serceg a zsír. Miattad serceg, a te zsírba érő feledtől. A sütő lehajtott ajtaján fekszik a tepsi. Ajtó lett az ágyad, forró, buborékos zsír a ruhád. Fejed mellett nyugtatott két kezed üres. Hiába nyomnék valamit a tenyeredre, nem tudnád még ráhajtani az ujjaidat, hiába adnék bármit is, elolvadna a közeledben. Játéktalan vagy, mint minden újszülött, de te forró is vagy. Szép lassan zsugorodsz, ahogy a puhuló hús szokott, és mosolyogsz. Hát nyersen nem lettél volna jó nekik? Pedig én fehéret adtam rád mindig, vagy világosat, de azon is volt mindig valami kis fehér. Nem tudom, melyik ruhádon, hol, de mindegyiken volt. Én vigyáztam rád. Hát nem emlékszel a csipkés sapkára és a labdázó fókára a napozó ruhádon? Ha a fűre tettelek, akkor is előbb takarót terítettem alád, arra simítottam a fehér popóruhát, s csak aztán jöttél te. Olyan voltál így, mint egy céltábla, vagy mint egy többszörös kerítéssel körülvett katonai tábor. Én vigyáztam rád. Úgy öltöztettelek, hogy ne merjen senki megfogni téged. Nehogy összepiszkolja vagy meggyűrje a ruhádat. Csak akkor voltál meztelen, mikor velünk voltál. Arról nem tehetek, hogy hosszú hajjal születtél, a mosolyodról se tehet senki. Neked most ráncosnak kellene lenni, vagy kancsalkának legalább. Lehetnél kopasz is, ijesztgethetnél kidudorodó erekkel a koponyádon, mikor sírsz. Görbék lehetnének a lábaid, görbék és soványak, akár a sáskáé. Lehetnének még gyufaszálak az ujjaid, olyan heccből-se-érdemes törni valók. Nyáladzhatnál, táthatnád a szád óraszám, nem csak álmodban, hanem ébren is. Születhettél volna elálló fülekkel is, születhettél volna előbb, hátha akkor maradt volna rajtad valami taszító. Még egy kis könnyű nátha is segített volna, legalább folyna az orrod. Talán meg kellett volna hagyni rajtad a magzatmázt, vagy együtt kellett volna veled sétáltatni a burkodat, aminek a sorsát ma sem ismerem. Nem kellett volna lemosni a füledre száradt cseppnyi vért, ami a születésedkor került a testemből a bőrödre. Be kellett volna mázolni az arcodat pirosra, nem: fehérre, fakóra. Álarcot kellett volna adni rád, mindegy milyet, csak takarjon, rikítson és riasszon. Legalább a szádba kellett volna adni valamit, ami neked nem kellemetlen, mégis elcsúfított volna. Legalább a mellbimbómat tartottad volna mindig a szádban, hogy takartalak volna. Takartalak volna, hogy ne látssz. Szép vagy, tehát sülsz. Most már valóban ennivaló vagy. Nem tudom, mért igyekeztél ennyire, kicsim, hiszen senki sem így gondolta, aki mondta rád. Még sülni se tudsz magadban, mosolyogsz, mintha néznélek. Pedig nem nézlek, itt vagyok, de csak gondolok rád, és elhiszek neked mindent. Elhiszem, hogy jó ott neked, de aztán jó volna, ha valahogy folytatnád az életet, amit adtam. Inkább te égnél, inkább te lennél a tűz, ami most a zsírt forrósítja alád. Vizesen adnám rád a tiszta ruhát, hogy ne égess, s akkor adnék másikat, ha megszáradna rajtad. Te már sose ismernéd a piszkot, de ha tűz lennél, nem is kellene rád ruha, lehetnél mindig meztelen. Inkább te égnél, ne félj, az ölembe vennélek akkor is. Kopaszra nyíratnám a fejem, hogy a hajamba ne kapj, és nem jajgatnék, ha égetnél. Hidd el, előbb-utóbb megpáncélosodna a bőröm, hogy kibírjam a forróságodat, sose kell, hogy ráncosnak és ősznek láss. Vasból és aranyból lesz minden körülötted, vasból, ami hasznos, és aranyból, ami szép. Minden más a te táplálékod lehet, s jó szagú fákat adok estére, hogy szépeket álmodjál. Te pedig a szagoddal fogsz beszélni, a füstöd szagával, s a füst lesz a te képzeleted is, azt formálsz belőle, amit akarsz. Ha majd megöregszem, végtelen erdőbe viszlek, hogy ott élj tovább, s égess el engem is, csak maradj mindig kicsi, hogy sokáig tartson az az erdő. Bújj el majd az eső elől, de ne haragudj rá, az növeszti a fákat neked. Hidd el, ebből a tepsiből csak a tűz felé vezet az élet. Ne legyél te ennivaló, inkább tűz legyél, mozdulj már meg, fordulj a gázlángokba. Dobom máris a kötényemet. A hasamon alszol. Megizzadtunk mind a ketten, de remélem, te vizet álmodsz, hiszen azt ismered, abban éltél idáig, bár nem irigyellek, ha én meg hallá változom a te álmodban vagy fuldoklom a szemed előtt. Vizes a hajad, de csapzottan is szép vagy, hiába.
V. Fadarabok esnek rám. Hosszúak, fehérek, hajlítottak. Nagyon szeretném, ha felvernék a port körülöttem, hogy ne látszódjak. Nem akarok én semmit se tenni, nem a kapálózásomat szégyellném. Látvány nem akarok lenni, hiába, hogy nem ordítok, hiába, hogy nem vérzek, valamit biztosan kiolvasnak az arcomból, ami nem az enyém. Lehetne boldogságos is ez a hullás, szépek ezek az ívelő deszkadarabok. Fehérek, mint a fenyőfa lécek, de nincs szaguk, pedig most milyen szívesen nem is szippantanám: falnám a gyantaszagot. Szagolnék az idők végezetéig, míg karom-lábam fehéredne a fadarabok alatt. Fadarabok esnek rám, de nincs semmilyen szaguk, csontok tehát, napszítta csontok. Fehér bordái egy nagyobbacska állatnak. Milyen élettel teli lényt hagytam én a napon, istenem? Az a napsütötte nyelv! Annak a vízilónak a nyelve, a vízilóé, amit együtt etettünk veled. Kitátotta a száját és várt, vagyis tátott szájjal feküdt a vizben, nem volt az neki kényelmetlen. Megszokta, mint a kövérséget, s a kövérséghez a saját lassúságát. A nyelvére dobtuk az ennivalót, a szemölcsös nyelvére. Némelyik falat akkora volt csak, mint egy-egy szemölcs. Ekkora szemölcsökkel tisztára lehet súrolni a szájpadlást. Nagyobbak voltak, mint a mellbimbóim. Piócákat kellett volna dobálni arra a nyelvre. Mi pedig kivirágoztattuk. Piros, sárga, zöld kukoricapehellyel szórtuk tele. Az állat nem is láthatta az eledel színét, hiszen a kitátott szája eltakarta a szemét. Csak a nyelvével érezhette, hogy enni kell, lehet enni. Mi pedig újra megszíneztük a nyelvét, újrahasználtuk a rózsaszín földet. A viziló úgy evett, mint aki sose éhes. Alig rágott, csak nyammantott egy-egyet, és nyelt. Neki a mi falatunk, hisz olyan aprócska volt, megrágott falat volt. Köphettük is volna az ételt. A víziló bármit elnyelt volna, s ez felingerelt, mint minden feltétlen kitárulkozás, védelem nélküli kiszolgáltatottság. Haragudtam rá, amiért nem válogat, nem használja az orrát legalább. Haragudtam rá, amiért nem döntött, csak nyelt, öntudatlankodva, álmosan. Bármit lenyelt volna, hiába tilos etetni, neki nem kellett a tiltás. Neki még az a csöpp szabadság se kellett, ami minden állatkerti állatnak kijár, hogy válogathassanak az ennivalóban. Nem volt nálam semmi használható, öngyújtó, buszjegy, gyereksapka - ezeket mind biztosan túlélte volna. Azt meg nem akartam, hogy a nyála oltsa el a cigarettacsikkemet. Én nem fájdalmat akartam okozni neki, hanem meg akartam kérni, hogy ezentúl ne tegyen senkit próbára a végtelen, életellenes bizalmával. Neked pedig, neked csoda volt ez az állat, boldogan szórtad a szájába az ételt. A cinkosod volt, hiszen akkor már, kétéves korod felé, nem mindig engedtelek szopni. Talán reménykedtél, hisz ott volt a példa, hogy ha nagyobb leszel, akkor se kell majd rágni, s nem szeretted, de akkor, hazafelé kérted, hogy a számból adjam a szádba a héjából kiroppantott szotyolamagot. De előbb, mielőtt elindultunk, valaki azt mondta a hátunk mögött, hogy vigyázz, nehogy a víziló kitátott szájába ejtselek. Ezek tehát a te vízilovad bordái. Nem nyelt el téged, csak a bordái hullnak rám. Nem kell lelőni, hogy tetemedhez, gyomortartalmához hozzájussunk. Vagy nem kell koporsó többmázsás testének. Nem kell hamvasztás sem, hiszen nevetséges lenne egy hatalmas, fehér - hiszen gyerek vagy - koporsó, amit a pöttöm emberek állnak körül. Elférne rajta sok virág, de akkor is, ki tudna beletörődni abba, hogy egy víziló a balzsamod. Inkább gyomornyálasan, egyedül, aprócskán. Látod, ez se kell. Rám hullanak a bordák, de én nem fulladozom, hiányzik a hús és a bőr, ami megfojtana. Ezek csak csontok, fehér bordák, szélben hajdigáló nyírfácskák. Ha félek, olyan esik rám, amiről azt hiszem, agyonnyom. Ha várom, és teleszívom magam levegővel, akkor olyan hullik, amit tán el is tudnék kapni. Képzelem én ezeket a bordákat, hiszem meg tudom változtatni a súlyukat, míg esnek. Döntök a sorsukról, holott én vagyok az agyoncsapnivalójuk. Jó helyen vannak ezek a bordák, jó helyen van a te vízilovad. Maradhat még, ha akar, de úgy látom, most már mást álmodom. Amire nem emlékszem reggel, mikor felébresztesz azzal, hogy azt mondod magadnak, anya alszik, anya nem játszik.
Megjelent: 2024-05-24 20:00:00
|
