Keresés a honlapon:

Juhász Zsuzsanna: Elveszejtősdi I.

 

 

 

 

Elveszejtősdi

 

 

I.

Állsz az ablakban. Toporzékolsz, s a kezedet máris úgy mozgatod, mintha már ott lennék melletted, és ellökdöshetnél magadtól. Olyanok nekem ilyenkor a kezeid, mintha jégtáblákat löknél felém. Máskor fel szoktalak kapni, máskor egyszerűen felemellek a földről, hogy ne akard, amit nem szabad, s hagyom, hogy haragudj rám, még azt is eltűrném, hogy az arcomba üss, csak maradj meg, csak a tested épsége maradjon meg, amíg megérted, hogy mért nem lehet mezítláb taposni a hóban, miért nem lehet a hajaddal cirógatni a tüzet, miért nem lehet üvegcseréppel rajzolni a bőrödre. Olyan vagyok én ilyenkor, mint egy nagy, izzó szemű, buta szobor, csak azt kívánom, hogy megakadj valahogy a végtagjaimban, s le ne ess rólam. De most nem mehetek oda hozzád; ha elindulnék, rögtön ugornál. Hiába fogadkozom, hiába káromolom az Istent, hogy mindent megadott nekem, ahelyett, hogy csak azt az egyet adta volna meg, hogy el tudjak tűnni hirtelen, legalább egyszer az életben el tudnék tűnni, mert most az kellene, az kellene, hogy ne láss. Ha magadban lennél, talán nem akarnád annyira az ugrást, nem lenne, akinek ellene szegülj, s beérnéd valami mással. Nem akarnád azt a rossz krétarajzot odalent közelebbről látni, azt a mosogatólé-maradékot, pocsolya-alvilágot: utat, játszóteret, autót, fákat; nem akarnál ugrani. Nem akarnád az ugrást, amiről azt hiszed, lépés a sokba, a színesbe, érdekesbe, s amiről nem tudod, hogy csak egy lesz, mire leérsz: egy repedés az úttesten, egy kavics az úttesten, egyik kezed, ami valahogy a szemed elé kerül a zuhanásod végén. Nem tudok eltűnni hirtelen, s hiába mondanám, nem értenéd, hogy nem akadályozlak meg semmiben ezentúl, csak most ne ugorj, hogy ezentúl azt teszel, amit akarsz, nem kaplak fel többé, lehetsz veszélyben, hallgathatod a veszély élesen, hódítón mérgező szavait, addig én nem veszek levegőt, addig én kivágatom a nyelvemet, addig én szétszakítom fakanállal az összes hangszálamat, csak most ne ugorj. Vagy eltűnök végleg az életedből, hogy én már mindent megengedhessek, csak ne ugorj, elajándékozlak, mint egy kölyökállatot, még arra se lesz gondom, hogy jó helyre kerülj, szalagot kapsz, mint az ajándék általában. Szalagot kötök a hajadba, mint annyiszor, szalagot kötök abba a szőkésbarna hajadba, amit először látott a bába, mikor már majdnem kibújtál belőlem, és úgy, szalagosán adlak oda. Hiszen tiéd a születésed is mindenestül, te csináltad, mert én majdnem elaludtam két fájás között, s csak az tartotta bennem a lelket, az éberet, hogy te még bennem vagy. Nem aludtam el hát, csak álmodtam, éberen álmodtam neked gyorsan, az elalvással riogatva magam, neonfényesős álmot, olyat, amit akkor látsz, ha megütöd a szemedet, csak most ne ugorj. Vagy jámborfajta állatoknak adlak, nagy testű, sovány állatoknak, kiknek koponyáján kevés a hús, s így szemük olyan, mint két barna bársonycsomó kövek közé dugva, s kiknek nőstényei mást sem csinálnak egész életükben, csak szülnek és szoptatnak, és menekülnek szülve is: futnak, amíg kell, miközben a kölykük már kivajúdott feje és lába verdesi a farkukat. És menekülnek szoptatva is: tőgyüket kínálva, tőgyük szagának mámorában futtatják maguk mellett a kicsinyeiket, hát nőj fel úgy, hogy állatanya gondoz, csak most ne ugorj. Ő nem fog megakadályozni semmiben, nincs keze, amivel felkapna, csak védene, ha nem futnál vele, és látná, de miért is nézné végig a pusztulásodat, ha nem tudna megvédeni. Ne ugorj, inkább öld meg a kölykeit, pusztítsd el egyenként a testvéreid, hogy te maradj egyedül gondnak, szopónak, és ne hagyd, hogy anyád újravemhesedjen. Verd el mellőle a hímeket, félni fognak tőled, hiszen ember vagy: rózsaszín-szőrtelen, hiszen ismered a botot, a kéz meghosszabbításának mámorát. Még állni se tudtál, mikor körbecipeltetted magad a lakásban, s egy bottal megkopogtattál mindent, amit addig nem értél el. A kezed erős, csak az ütés irányában kellett, hogy segítselek. Hát üsd bottal a hímeket, hogy anyádnak egykéje maradhass, inkább daganat nőjön állatanyád méhében, csak hogy egyke maradhass, kamaszon is szopó, a holdas éjszakák szemhéjremegtető rémálmaitól is óvott, csak most ne ugorj. Inkább madáranyának adlak, hogy ne akadályozzalak meg semmiben ezentúl, de most rögtön adlak, bárcsak az övé lennél máris, hogy látva, hogy bajban vagy, ideröpülne az ablak elé megijeszteni téged, belökni a szobába, belökni a karjaimba odakintről. Visszaadnálak azután, csak maradj meg, visszaadnálak, ha karmaim nőnének, vissza, ha óriási madárrá változnék és megküzdhetnék vele érted. Visszaadnálak, amiért belökött az ablakból, csak most ne ugorj. Nem adlak senkinek, ha akarod, senkinek sem adlak, de hogy ne akadályozzalak ezentúl, csak most ne ugorj, körbekerítek neked egy erdőt. Nőj fel ott, egyedül, senkitől se zavartatva, s én úgy etetlek majd, mint a kóbor macskákat. Ahogy a kóbor macskákat szoktuk etetni te meg én, messziről dobálva a húsdarabokat, becézésre, simogatásra soha nem gondolva, mert elég nekünk hálának a zabálásuk zaja. Vagy etetlek úgy, mint a vadállatokat szokták, soha ne is láss, csak beszórom neked az ételt a kerítésen át, mindig ugyanott. Te várd meg, mig elmegyek, ne félj, nem foglak meglesni, csak most ne ugorj. Majd onnan fogom tudni, hogy bajba kerültél, hogy érintetlen marad a hús, beköpik a legyek. Nem foglak keresni, ne félj, nem fogok átmászni a kerítésen, inkább villanyárammal bolyhosítom, csak hogy ne tudjak átmászni, ha egy villámlós, mennydörgős éjszakán a kölykömet akarom, semmi mást, ha a kölykömet akarom, mint bármelyik anyaállat, ha nem parancsol más neki, csak saját nyugtalansága. Hát élj egyedül, csak most ne ugorj, ne kérdezz engem a halálról, csak most ne ugorj. Járd az erdődet, s ha dögre lelsz, szurkáld meg a botoddal, mert olyan, mintha élne – férgek mozgatják –, pisilj rá, mert rohad is közben, köpd le, mert büdös, s ha később újra arra jársz, játssz a csontjaival, játssz velük szépen, csak most ne ugorj.

De mit keresel te itt? Ez az én gyerekkori szobám, innen én vágytam el, de nem így, kicsim. Nem így, ahogy te, vagyis hát így is, de aztán mégis mindig csak a lépcsőn, hisz látod, itt vagyok. A lépcsőn lejutni nehezebb, hidd el. Gyere, majd segítek, hiszen te úgyis a nehezet szereted. Kisbaba korodban is csak úgy tudtalak rávenni bármire, ha azt mondtam, nagyon kell figyelned, ez nehéz lesz. Néha azt se tudtam, mit találjak ki neked, hogy a kedvedre tegyek. Te nem gyakoroltál semmit, te nem próbálgattál semmit, megtetted, amit akartál, és vagy sikerült vagy nem. Gyere a lépcsőn, az nehezebb, hisz egyedül nem tudsz még járni, gyere, mehetünk hátrafelé is, mehetünk becsukott szemmel, úgy nehezebb, és közben kinyitok neked minden lépcsőházi ablakot, hogy kinézhess az utcára, csak ne ugorj. Hisz olyan vagy, mintha gyorsított filmen látnád a világot, és csak akkor állítanád meg, ha valami érdekesre bukkansz. Hiszen olyan vagy, mintha egyszer már éltél volna itt, mintha folyton a múltadba kényszerítenélek, neked itt minden túlságosan ismerős, téged ebben a világban most már csak az vonz, amit nem ismersz, mert megváltoztattam, megnehezítettem neked. Ilyenkor, s csak ilyenkor látom rajtad, hogy szeretsz élni. Ahogy elmerülsz a nehézben, ahogy mozdulataid és figyelmed olyan csöndet teremtenek, ami már nem is körülötted van, hanem benned. Olyan lassú csöndet teremtesz, olyan lassút, hogy féltelek ilyenkor, hisz ebben a csendben akár kövülni is lehetne, mint a borostyánba fúlt bogaraknak. Gyere, segítek lemenni a lépcsőn, csak te is segíts, mutasd, hogy neked hogyan nehezebb, én nem félek már a te borostyán-csendedtől. Alkalmazkodtam én már hozzád, amióta vagy nekem, azóta látom, rossz automata a világ, rugdosni kell, s hol egy bugyuta képecske esik ki belőle, hol pedig egy szép kérdés fehér betűkkel, fehér papíroson. Megosztozunk szépen ezután is, csak gyere már, enyém lesz az összes kép, enyém a rugdosás. De akárhogy is, mit keresel te itt ebben a szobában? Mit keresel te az én gyerekkori álmaimban, hiszen nekem szokta mondani az én anyám, hogy ha rossz leszek, kilógat az ablakon, és elfelejt elkapni. Ezt én szoktam álmodni kicsi koromban, gyere már innen, én nem szoktam neked ilyeneket mondani. Nem baj, hogy most úgy érzed, ugrani lenne jó, nem baj, hogy más gyerekek félnek a mélységtől, nem baj, hogy más vagy, hiszen képzeld csak el, nekem is vannak gyerekkori képeim, amiken látszik, hogy elgondolkodtam valamin, ahelyett, hogy azt néztem volna, hova vittek. Látod, nehéz lehetett az én kedvemre is tenni. Én megbocsátok az anyámnak, csak tűnj el innen.

Hogy kerültél te az ablakba? Hiszen csak úgy tudsz járni, ha fogjuk a kezedet. Ki vezetett téged oda, hiszen senkinek se engeded rajtunk kívül, hogy kézen fogjon? Állsz és kapaszkodsz az ablakkeretbe. Bárcsak elindulna veled! Szépek lennétek együtt, te lépkednél a levegőben, s a keret – mint soha át nem léphető kapu – zötykölődne veled a lépésed ritmusára. Csakhogy a látomások élete rövid, nem lenne elég négyemeletnyi mélységhez, a látomásokat senki se akarja, vagy aki igen, az is előbb biztonságba helyezi magát. A narkománok is a földre ülnek vagy fekszenek, és úgy várják, ami bennük végigvonul, kicsim. Látom, hogy tudsz állni, tudom, hogy nagyon gyorsan fejlődsz. Állsz, pedig nincs is még cipőd, igazi, kemény talpú cipőd, mert most még nem a cipőt féltjük a lábadtól, hanem a lábadat a cipőtől. Olyan a két lábfejed, mint egy-egy csőpostán küldött levél, nem kellene neked még járni, állni se kellene, héthónaposan szabad még hemperegni. De te nem szerettél hemperegni, ha hirtelen a hátadra fordultál, megijedtél, összeverted a két karodat, mintha a közeledben lennék és átölelhetnél, hirtelen összezártad az ujjaidat, mintha kapaszkodhatnál valamiben. Úgy tettél, mint párhetes korodban, de félévesen már szégyellted a hirtelen jött vágyat, a vágy mozdulatait, hogy ölelj és kapaszkodj, szégyellted az ösztönt, ami pedig addig segített téged hozzám kötni. Hiszen nyugodt szívvel halok majd meg: egyszer sem fejtettem le magamról kapaszkodó, olykor-olykor csípő, karmoló ujjaidat. Tiéd volt a szégyen, engem nem bántottak az önkéntelen mozdulatok, hogy nem akkor akarsz ölelni, mikor a közeledben vagyok, de te inkább lemondtál a hempergésről. Igaz, ülni se tanultál, azt se tudom, mikor ültél fel először egyedül, hiszen míg el nem kezdtél járni, mindig az ölemben ültél. Úgy éreztem magam, mintha másodszor is terhes lennék veled, ott voltál mindig előttem, te értél oda mindenhova elsőnek, s megint csak nem láttam tőled a cipőmet. Mászni se akartál, de mindent megtettél, hogy felállhass és járhass. Nem tudom, honnan volt benned ez a nagy függőleges-imádat. Én egy kicsit mindig oldalra döntöm a fejem, mikor állok vagy járok, mintha a vállamon párnát hordoznék, amire bármikor letehetném a fejemet. Az én fejem folyton lefekvéshez készülődik, én le tudnám élni az életemet az oldalamon fekve. Az elnyugodott testnek minden közelibb lesz, a fekvő felkereshető bátran, a fekvőnek van ideje, nem csak marad ideje, hanem van, mint a kukás embernek, akivel szembenézhetsz reggelente, míg várja, hogy a szemetet magába szippantsa a tartály. Ha felállsz, különbözni akarsz, ha lefekszel, valami mindig a kezed ügyébe kerül. Nem hemperegtél és nem másztál, ültél az ölemben pár hónapig, mint egy héjatlan tojás, s aztán elkezdtél járni a kezünket fogva. Ha mi csak futni tudunk, hát futni tanultál volna meg előbb, ha a kezünkön járunk, azzal próbálkoztál volna, csak merőlegesen, el a földtől a hasadat és a hátadat. Hempereghetsz még a füvön, hempereghetsz ágyon a szeretőddel, s ágyon, ha a haldoklás sikoltásaival a tested is fordul, kifordulna az ágyból, mintha máshol mást, nem a haldoklást kellene folytatni, de a mászásról örökre le kell mondanod. Nem mászhatsz csak úgy, a kedvedre, kisgyerekként át kell változnod kutyává vagy lóvá, s ha felnősz, részegnek kell lenned vagy tébolyodottnak, hogy négykézláb járkálhass. Pedig én is másztam volna inkább, mikor hordtalak, ahogy nőttél, egyre inkább hátrafelé dőlve kellett járnom, holott én előre dőltem volta, hogy takarjalak-védjelek, előre, egészen a földig. Irigyeltem a négylábúakat, akik észre se veszik, ahogy hasasodnak, csak a hátuk hajlata lesz mélyebb, s többször cirókálják a hasukat gyenge bokorágak vagy gyomkalász. Hiába, lehettek szeszélyeim, de négykézlábra akkor se ereszkedtem, mászni terhesen se szabad az embernek, pedig nem lett volna megalázó. Az állapotos asszonyok – mert érinthetetlenek – a legmagányosabbak a világon, a terhesre rá se mernek nézni, hát még egy mászó várandósra. Ne ugorj, nem kaplak fel, csak a kezedet add, tudom, ha felkaplak, akkor már csak az van, amit én akarok, de ha a kezedet adod, akkor még annyifelé elindulhatsz. Nem akarok én mozgó kapaszkodód lenni, végtelen asztal, párkány, ami arra kapaszkodik, amerre te fordulsz éppen. Nem akarok én neked segíteni, én nem szeretek segíteni neked. Én nem szeretem magam, amikor segítek neked, mert nem vagyok képes arra, hogy úgy legyen, hogy ne kelljen segíteni neked semmiben. Nem szeretek én közétek ugrani, közéd és a világ közé, mintha fényképezőgép elé sétálnék bambán, és elrontanám a képet. Kell, hogy segítselek, mert kicsi vagy, de én nem akartam, hogy olyan legyen az élet, hogy előbb fel kelljen nőni benne, hogy folytatni lehessen. Én nem akartalak védtelennek és kiszolgáltatottnak szülni, de hidd el, minden élet kezdete ilyen. Én nem tudom, miért van így, de másképp nem lehet, és nem hiszek abban, hogy azért kell felnőni, hogy Isten meggondolhassa közben, engedi-e. Én nem hiszem azt, hogy te még ártatlan vagy, s hogy felnőni bűn, én nem tudom, mért tartotta az ember megfelelő áldozatnak a cseperedőt, a szűz lányt, s a szopós állatot, mintha azt mondta volna, te még hasonlítasz istenre, mehetsz, téged még elfogad helyettünk. Én nem tudom, miért kell hamarabb belenyugodni a gyerekhalálba, hiszen Isten adja, Isten elveszi, én nem tudom, mért kell benneteket Isten trónusa elé lökdösni csak azért, mert nem tudjuk, miért vagytok, miért kell előbb gyereknek lenni. Másképp nem lehet, gyereknek kell lenni, gyereknek kell lenni, még aki gyerekeket öldös, az is csak a magáénak csinál helyet végül. Segítek neked, míg élek, segítelek, ameddig akarod, ugranom kell, ha hívsz. Örvényéletté változtattad az életemet, a te akaratod egytalpnyi sziklái biztosítják nekem a nyugalmat ezentúl. Máshogy nem lehet, mert azt el se tudom képzelni, milyen lenne, ha felnőtten születtél volna, ha lehetne felnőttnek is életet adni. Én újszülöttkori valódat választottam volna akkor is, s ha csak felnőtten kaphattalak volna meg, hirtelen hozzád öregedtem volna bánatomban, vagy letéptem volna rólad a ruhát, hátha meztelenül babává változol, szálanként téptem volna ki a bőrödből a szőrt mindenütt, levágtam volna a kezedről a felső ujjperceket, csak hogy tömpébbek legyenek az ujjaid és visszaváltozz, a csendes, már nem lüktető köldökzsinór végét nyomkodtam volna a köldöködre, hogy elölről lehessen kezdeni, a születésedtől. A múltadat akarnám, a gyerekkorodat, mert nekem nem kellene felnőtt gyerek, nem tudom elgondolni, mit is tennék, ha már felnőtten láthatnálak először. Talán magzati szertelenségedet keresném a mozdulataidban, vagy megkérdezném, szoktál-e aludni délutánonként, mert magzat korodban engem is sokszor kényszerítettél ágynyugalomra ebéd után, de haragudnék rád, azt várnám, hogy elmenj és ne is gyere soha többé vissza. Nekem nem kellenél felnőtten, se úgy, ha felnőtten születhettél volna, se úgy, hogy kihagynál a gyerekkorodból. Másképp nem lehet, mellettem kell nagyra nőnöd, pedig nem szívesen segítek neked, látom, annak örülsz jobban, amit egyedül is tudsz már. Ha lehet, úgy segítek, hogy ne is vedd észre, de lejönni az ablakból nem tudsz egyedül. Nem tudsz még járni, kell neked a kezem, hiába. Pedig amióta lépkedsz mellettünk a kezünket fogva, én bársonyt dobnék mindenre, hogy legyen mibe kapaszkodnod, én királlyá koronáznám a székeket, bokrokat és kerti padokat, mert palást kell most neked mindenütt, mesenyugalmú királyok palástja, és szivaccsal borítanám be a falakat. Szivacsdarabokat raknék az utcakövek helyére, hogy puhára ess, ha a kezünket fogva mégis megbotlanál és térdre esnél, szivacsszőnyegen kellene még járnod, valódi, élő szivacsok néma, sose világló telepein, mert vízben lenne jó neked, állig vízben, vízben, ahol nem lehet elesni. Segítek neked, gyere már, vagy legalább figyelj rám egy kicsit, ha toporzékolsz és kiabálsz, nem tudok hozzád beszélni, mert nem hallod, amit mondok. Nem szeretem, ha sírsz, s amióta élsz, mindig vigyáztam arra, hogy ha kell, akkor legalább dühödben sírj, arctorzítós, könnytelen legyen a sírásod, ne könnyes, lemondó, elkeseredett, de a haragos sírásodat se szeretem. Nem szeretem, ha sírsz, nem szeretem, hogy alig több mint fel éve élsz és felejteni akarsz, én szégyellem, hogy alig éltél még mellettem és már felejteni akarsz, mert mi, felnőttek akkor ordítunk és sikoltozunk, ha felejteni akarunk. Ha el akarjuk felejteni azt, amibe belekényszerültünk, ha legalább a hangunkkal kitörölhetünk a félelemből, ha legalább a hangunk kiszabadulhat, „elmehet”, s rajta keresztül elkezdhetünk felejteni. A síró gyerek olyan nekem, mint a felnőtt, ha sokkolva gyógyítják, a síró gyerek olyan, mint a felnőtt ember, akivel nem lehet feledtetni már szavak segítségével a rosszat, amit átélt. Nem marad más, csak az analfabéta áram, ami válogatás nélkül felejtet, mert nincs semmi az agyban, ami megvédené tőle az örömteli, az emlékezésre érdemes emlékeket. Buta az agyunk, szelídebb a legszelídebb báránynál, áldozni való, falhoz csapni való, mert a leghitványabb gaz is tüskéket ereszt, vagy érdes szőröket növeszt legalább, hogy ne falják föl, de az agy nem védi magát semmivel. Ha sírsz, akkor pisilsz is, ha pár cseppet, akkor is, s én nem tudom, mért nem fognak gyanút a sokkra váró betegek, hiszen műanyag lepedős ágyra fektetik őket. S ahol műanyagra fektetik az embert, ott attól tartanak, hogy takarítani kell majd utána, maga alá csinál vagy bevérez. Nem szeretem hát, ha sírsz, nem szeretem, hogy felejteni akarsz. Elég baj az nekem, hogy jó pár évig azt éled, amit én, ott vagy, ahol én, de életednek ebből a három-négy évéből szinte semmire se fogsz emlékezni, ha felnősz. Három-négy év múlva abba a korba érsz, amiből már marad emlék a felnőtt korra is, de nekem addig is úgy kell élnem melletted, mintha mindenre emlékeznél. Másképp nem lehet, különben akár papírdobozba is zárhatnálak erre az időre, hiszen úgyis elfelejted. Gyere, segítek, ha belekezdesz valamibe, rögtön abbahagyod a sírást, s ha akarod, gyere egyedül. Gyere úgy, mintha egyedül jönnél, gyere úgy, hogy arra az időre, míg fogod a kezem, odaadom magam neked. Legyek én te, amíg segítelek, vagy ha akarod, kárpótollak minden segítségért, ha felnősz. Bosszulj meg mindent, csak most hadd segítsek neked. Ha felnősz, felkapkodok minden apró követ és kavicsot az útról, csak úgy megyek tovább, vagy te szórj el nekem rizsszemeket, s csak ott járok, szórj el bármit, én fölszedegetem, csak olyat szórj, hogy rád ismerjek, és bosszantóan apró legyen. Vagy hajigáld szét a gyerekkori játékaidat, hogy azokat kelljen összeszednem, hogy továbbmehessek. Meglátod, nem lesz annál szomorúbb, annál a szedegetésnél, mert a játéknak el kell kallódni, a játéknak el kell használódni a gyerekkezekben, fel kell oldódni lassan, mintha a gyerekkéz tengervíz volna, ami lassan mindent szétmállaszt, de a játéknak nem szabad visszakerülni ahhoz, aki adta. Meglátod, nem lesz annál szomorúbb, ahogy szedegetem a játékaidat, amikről mindről csak te tudod, mik is voltak a te gyerekvilágodban, míg éltek. Ha akarod, kibomlott cipőfűzővel járok majd, ha akarod, püffedő ejtőernyőt vonszolok magam után, ha akarod, vizes cipőt húzok mindig, csak most hadd segítsek. Ha akarod, pár évre becsukom a szemem és bedugom a fülemet, s csak az őrület közelében csalok egy délutánra, egy estére. Ha akarod, meghizlalom magam, hogy nehéz legyen a járás, újra és újra eltöröm a lábaimat, hogy nehéz legyen a járás. Megtanulok úgy esni, hogy ne védekezzek semmilyen támaszkodással, féléves leszek anya nélkül, csak hogy megbosszulhass. Mire felnősz, legyek neked daru és könyvtár, jó reflexű robot és ismeretből sok éve gyűlt avar, amin csak te járhatsz azontúl, én már nem. Csak hadd segítsek most, hogy ne ugorj. Minek is tanultál meg ilyen hamar állni, mért akarsz te mindent előbb, mért nem jó neked ez az idő, ahogy múlik. Én nem tudok neked olyan világot adni, ahol minden gyorsabb egy kicsikét, én félek az olyan világtól, mert a haláltól félek, ami közelibb, ha az élet rövid. Csak ne ugorj, inkább futok veled mindig ezentúl, ha sétálni viszlek. Nem tartalak többé a karomban, hanem forgatlak, fel-feldoblak, örökké táncolok veled, csak hogy több legyen a változás az életedben. Hogy mersz te unatkozni kölyök létedre, neked most szoknod kellene a világot, amibe születtél, de ne unatkozz és ne alkalmazkodj. Inkább majd én leszek gyorsabb, csak ne ugorj. Nem fogok lerakni semmit, csak dobok és hajítok, az lesz a rend, amit majd a tárgyak véletlen esése meghatároz. Nem fogok enni, mert az időigényes, csak inni fogok, mint akinek gyomra nincs, mindent meg fogok inni, amit lehet, hátha így is életben lehet maradni. Nem fogok fürödni, majd csupaszon táncolok veled az esőben. Nem fogok leülni, s ha megállók, énekelni kezdek majd, hogy a dal sorai, mint szélfújta száraz levelek után te futhass még. Nem fogok beszélni, csak érezni, nem fogok töprengeni, csak lépni. Izom leszek neked, munkátlanul elsorvadó, csak most ne ugorj. Ha ez nem segít, veszek neked egy űrhajót, egy használt űrhajót, hiszen látom, azt se szereted, hogy állnak a csillagok. Mindig mozgatod a fejedet, hogy mozogni lásd őket, hát élj űrhajóban. Én nem tudom, miért akarsz gyorsan élni, de az biztos, hogy nem kapsz még egy életet cserébe a gyorsaságért, ha ezt leéled. Vagyis ha mégis úgy van, hát kell lenni egy másik világnak, ahol ezt a második életedet osztják. Ne ugorj, megkeressük, inkább már most odaviszlek. Értem én, olyan világot kell keresni, ahol ki születik, már adja is tovább az életét. Testeket kell keresni, egy testbolygót, ahol fejtől derékig mindenki születik, de deréktól lefelé mindenki szül. Ennél gyorsabban nem lehet. Azt a helyet kell megkeresni tehát, ahol fejek vannak sorban, széttárt lábak között, s neked a sor végére kell feküdnöd és életet adni.

Észre se veszed, hogy a toporzékolásodból, a lábaid emelgetéséből, az egyik lábad emeléséből lépés lesz. Az ajtó felé szeretnék menni, de eszembe jut, hogy most már az ablakon keresztül a becsületes irány. S a szégyentől – ami akkora, hogy engem, a testem is megnöveszti, szinte óriássá tesz –, hogy nem merek utánad ugorni, felébredek.

Alszol mellettem. Alszol, messze vagy, messzebb, mint a halál. Irigyellek, mint ember a sok megölt állat ép szívét, hogy nem tudja a maga öreg vagy beteg szívére cserélni.

 

 

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2024-04-28 20:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.