Videó

Egy perc VERS – Hétvári Andrea: KICSINNYÉ LESZ




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Az utcai lámpák hideg kékesfehér fénnyel világítanak, kora tavasztól tél elejéig. Márciusban hideg fény ömlik az esőtől fénylő úttestre. Májusi estéken fehér szikrák, lobbanások, ívek. A júliusi hőség nem fordul hűvösbe, a lámpák éles fényében szinte izzadnak az utcák, terek. Kékes fény dereng a poros akácok levelei közt augusztusi éjjeleken. Földig érő házak málló vakolata folyik le a járdákra a késő októberi esőben, az Üllői úti kandeláberek dermedt fényében vigasztalan látvány a klinikák megfeketedett kerítése. Mély árkokat rágott rá az idő. Minden csorbult kő, megrogyott tető, dőlt kapualj és dicsőségesnek mondott dicstelen idők golyó ütötte sebhelyei együtt és külön vetnek megnyúlt árnyékot az utcai lámpák könyörtelen, rideg fényében. Ez a fény közönyös. Észre sem veszi, mennyire elhanyagolt ez a városrész, félrefordítja tekintetét a szegénységről.

Aztán leesik az első hó, és ugyanazok a ferde lámpák meleg, barátságos fénnyel árasztják el a szűk utcák megsüllyedt gyalogjáróit. Ez a fény elsimítja a falak foghíjait, mindent tisztának, újnak, kedvesnek mutat.

Miért? Mitől?

 

„Vannak napok, amikor semmi sem…”

Tisztán hallja a víz zuhogását. A paneléjszakák megszokott zaja, valaki lehúzta a vécét, semmi különös. Nyúl a telefon után, három harminckettő. Ideje lenne aludni. A fal felé fordul, kicsit mocorog, derekához igazítja a takarót, egymásra csúsztatja a lábait, vállával feljebb tolja a párnát. Lassan süllyed, tompulnak a zajok, alig hallja az önmagától bekapcsoló autóriasztót. Fejéből kipárolognak a gondolatfoszlányok, langyos hullámok veszik körül. Már öntudatlan, amikor a másik oldalára fordul.

Megrándul, a bevésődött reflexek azonnal működnek: ha felriadsz, keresd az okát. Fülel, de csak a redőny neszezését hallja, odakint fúj a szél. Teljes a sötétség és csaknem teljes a csönd is. Kitapogatja a telefont. Négy húsz. Hanyatt fordul, kattan az olvasólámpa kapcsolója. A könyv után nyúl, fél kézzel ügyetlenkedik, a lapok közül kihull a könyvjelző, az ágy mellé esik. Felmordul, nem is tudja miért. Úgyis ki kell mennie.

 

Utasok lógnak a kapaszkodón, mint marionettfigurák egy mobil bábraktárban. Egymásnak dőlnek, össze-összeütődnek a gyorsulás vagy a lassulás következtében, valamennyien mindig egy irányba. A villamos, mint a kényszerű összezártság által létrehozott közösségi tér. Vannak, akik az ajtók felé nyomakodnak, vannak, akik szeretnének beljebb húzódni, és vannak, mindig vannak, akik megállnak az ajtóban.

Vietorisz Imre rendőrtörzsőrmester megérinti az útjában álló férfi könyökét, az rábámul. Nem moccan. – Ha volna olyan szíves... - mondja Vietorisz, a félbehagyott mondat végén lebegtetve a hangsúlyt, mintegy ezzel is érzékeltetve, hogy leszállna. A férfi kifejezéstelen szemmel néz Vietorisz arcába. Nyaka vastag, orra húsos, állát előretolja. Feje csillog, kopaszra borotvált. A borotvált fejű emberek három csoportra oszthatók: nehéz fiúkra, meg azokra, akik nehéz fiúnak szeretnének látszani, továbbá azokra, akik igyekeznek követni a trendet. Van még azután egy kis létszámú csoport, akik – mint kivételek – erősítik a szabályt. Ők azok, akik erősen kopaszodnak, és ahelyett, hogy ezt a tényt valamilyen mesterkedéssel leplezni próbálnák, jobbnak tartják gyérülő hajukat reggelente villanyborotva segítségével eltávolítani, ahogy annak idején Telly Savalas vagy Yul Brinner. Ebbe a csoportba tartozik Bruce Willis csakúgy, mint Vietorisz Imre, aki húszéves kora körül kezdett kopaszodni.

 

Kerekecske, gombocska, ott gurul a konzervdoboz.
A tányért elmostam, a lábast hagyom, nincs most kedvem vesződni vele. Beleteszem a tésztaszűrőt, mehet az egész a mosogatóba. Közben leverem a paradicsomkonzerv kiürült dobozát. Gurul, rálépek, kihajítom. Jöhet a sör.

Két, emeletes épület áll szorosan egymás mellett, gazos telken, törmelékhegyekkel és lomokkal körülvéve. Kinyitom a balkonajtót, az előbb a konyha ablakát is kitártam, hagy csapja ki a huzat a fokhagyma szagát. Eloltom a villanyt, és kilépek a kis erkélyre, az ósdi nyugágyon a csíkos vászon megreccsen, ahogy belé telepszem. Magam mellé teszem a hamutartót meg a cigarettás dobozt, rá az öngyújtót. Egyszerre próbáltam kicipelni mindent, az egyik sör lepottyan, hangos csattanással esik a kopott járólapra.
Kerekecske, gombocska, ott gurul a sörös doboz.

 

Megütöttem egy embert. Régebben se fordult elő túl gyakran és mindig azt reméltem, ha megöregszem, egyáltalán nem történik velem ilyesmi. Békés természetű vagyok, a vitákat se szeretem, ha hangosabb szóváltásba botlom nem vagyok rest átmenni az utca másik oldalára. Ha nézeteltérésem támad valakivel inkább kidumálom magam, igazat adok az illetőnek, előfordul, hogy fejet hajtok vagy meghívom egy pohár italra. A diplomáciai csatornák közül még ez válik be a legjobban.

 

Ha kíváncsi vagy rá, de csak akkor, ha tényleg az vagy, mert ha nem, inkább szólj és akkor nem tépem itt a pofámat hiába, lenyomjuk ezt a sört és húzok a halál hajára, az asszony így is kitért már a hitéből.

Na figyelj! A gengszterváltás évében érettségiztem, a fater úszott az örömben, levitt a Kozmához, akkor még megvolt az a kis csehó a Kőris utca sarkán, mit mondjak, dicsőségesen beseggeltünk.  Anyám vagy ötször megnézett bennünket, amikor az öreg Koltai hazatámogatott, mert nem hitte el, hogy azt látja, amit lát.
Csóró fater azt hitte, megyek vele a gyárba,  leteszem a különbözeti vizsgát és aztán elvégzem a technikus képzőt, minden oké, művezető lesz a fiából. Kurva nagyot csalódott, ami azt illeti. Júniusban kaptam kézhez az érettségi bizonyítványt, egy hónap múlva nem hogy gyár, de még munka sem volt, nem nekem, - nekem semmi -, de a faternak se.

 

Ketted

Van-e szabálya a rizsfőzésnek? – kérdezték a tanítványok.
A kellő pillanat felismerésében keressétek – válaszolt a mester.

Most egy tanítvány sem főzi kétszer ugyanúgy az ételét.
Milyen furcsa. A keresés oldja bennük a halálfélelmet.

 

Beleszédülni a mosogatóba, az sem rossz. Vagy odatenni a csirkét és elaludni. Gosztonyi néni majd átjön, elzárja a gázt és kiszellőztet. Amikor éjjel felébredsz hideg van, tehát bezárod az ablakot és nem emlékszel, mikor nyitottad ki. Reggel kimész a konyhába és ott találod a piros lábast a mosogatóban, benne víz, kiöntöd és bámulod a szénréteget az alján. Förtelmes szag a szemetesből, belenézel és kezd derengeni, hogy csirke, meg mai ebéd. Az elalvás és a mosogatóba szédülés között fél liter vodka a különbség. Mosogatóba részegen szédül az ember. Az alvás más eset. Aki levezet négyszáz kilométert – kétszáz oda, kétszáz vissza, plusz a rakodás –, az eléggé kivan. Égő szemmel nekiáll a főzésnek, közben letol két sört, meggyújtja a gázt a kaja alatt és elalszik. Jöhet Gosztonyi néni. Nagy baj lesz abból, ha meghal.

 

 

Áll az öregasszony a késői télben a pályaudvar bejáratánál. Előtte a járda vizes-hidegen csillog. Az olvadó latyakot alighanem elcsámpásodott, ősöreg hótaposójával rugdoshatta félre, kevéske biztonságos helyet készítve kartondobozának, ott a lába előtt. A dobozon, gondosan nejlonzacskóba bugyolálva, öklömnyi pogácsák. Egy zacskó, egy pogácsa. A nőn vastag kabát, tiszta de kopott kordbársony nadrág, amennyire megállapítható, tiszta az is. Fonnyadt almaarca épp csak kivehető a fejére tekert kockás sál redői közt. A szeme színe a frissen fagyott jégre emlékeztet.

Megállok tőle úgy két méterre oldalvást és cigarettát veszek elő, meggyújtom, közben rásandítok. Szinte a füst mögé bújva. Észreveszi hogy nézem, de nem reagál, nem fordul felém. Csak a kezét emeli meg egy kissé, épp csak… Szinte jelzésértékű a mozdulata, nehogy úgy érezzem, hogy tolakodó, hogy rám akarja tukmálni a portékáját. Csak a szeme villan felém egyetlen pillanatra, aztán közönyösen bámul valahová, a villamosmegálló irányába. A hó szakad, a hőmérséklet lassan nulla fok alá süllyed. Fázik a kezem. Végigszívom a cigarettám, a csikk sercenve fullad a hólébe.

 

Mentek a legények összekapaszkodva valami nyolcan - tízen az utca széltében, mert a gyalogjárón aligha fértek volna el. Arcuk kivörösödött, homlokukon csillogott a verejték, és a kis falu zengett a nótázásuktól.
„Kelj fel betyár ne aluggyál!
Éjfélt ütött az óra…”

Ércesen, hangosan recsegtették a frissen tanul, alföldi betyárnótát. Felvidéki fülük most szokott hozzá az idegen dallamhoz, szívük most érzett rá a dal tartalmára.
Amerre mentek, a házakban összenéztek, megcsóválták a fejüket. Mégis csak virágvasárnap…
Néhol felháborodtak talán, igaz, jobbára az asszonyok. A férfiak megértőbbeknek mutatkoztak: – A Teplánszky fiú, meg a barátja.

 

- András bá'! András bá'!
Kis kölyök áll szemközt a csőszkunyhóval, s kiabál vékony hangján. Szőke, gubancokban lógó haját meglobbantja néha a nyári szellő, a szürkés, szakadozott gatyából kikandikáló vékonyka lába szurtos a rászáradt sártól.
A szalma zsúppal fedett, vályogfalú kunyhó alacsony ajtaján öreg férfi bújik kifelé, arca borostás, nagyot nyög, amikor kiegyenesedik. Hideg, kék szemével szúrósan néz a gyerekre, lelógó, hófehér bajszát mérgesen mozgatja.
- Tán ég a határ, te? Mér kajdászol? Mit akarsz?
A vékonypénzű fiúnak eszébe sincs megijedni. Vigyorog az öreg csőszre, fejével maga mögé int.
- Csak azt, hogy gyüjjék kend a napra, oda ni!
- S az miért jó, hallod-e?
- Mert melegít.
Erre a bölcsességre a fehér bajszú férfi csak legyinteni tud. Bodzafa vastag, göcsörtös ágából faragott mankóját a hóna alá szorítja és elindul, közben szuszogva kérdezi:
- Oszt micsinájjak én tevéled a napon, te pocok?
- Hát mesíjje el, hun maratt a fél lába.
- Oszt hányszor mesíjjem még, hallod-e? 'Szen meséltem mán vagy háromszor.
A szőke kölyök boldogan vigyorog.
- Nem baj az. Még nem tudom fejbül.

 

A hagyományos lámpaizzó fénye meleg, barátságos. Az energiatakarékosé hideg, fehér. Halotti maszkká változnak tőle az árnyékok, éles szegletek lesznek a barátságos zugokból. Mély és sötét ráncok a bőr finom redőiből a szemzugokban, az ajak mellett a nevetőránc visszataszítóan elfeketül.
Károly átnyúl az asztal felett, megfogja Klári kezét.
– Ne törődj vele, majd megszokjuk.
– Hidegnek, piszkosnak érzek tőle mindent.
– De keveset fogyaszt.

 

A szőke fiúcska kiszaladt a konyhából. Megtámaszkodott, kis keze biztonságot keresve markolta a durva téglát, lábával tapogatta maga előtt a szürkésfekete betonlépcsőt. Sikeresen leevickélt, meztelen talpával boldogan tocsogott a pocsolyában. Szaladt az esőben, a vékony póló pillanatok alatt átázott rajta, pucér feneke világított az esti félhomályban. Nekiszaladt a drótkerítésnek, belekapaszkodott. Nevetve nézett át a kerítésen az utcára. Combközépig sáros lába rugózott, ujjai néha le-lecsúsztak a vizes dróthálóról, végül a lába kiszaladt alóla és fenékre tottyant, de csak nevetett.

Két erős kéz nyúlt a hóna alá és ő egyszerre felemelkedett, fel, egészen magasra, átlátott a kerítés felett. Az anyja rohant utána, amikor észrevette a nyitott ajtót.

– Hát te? Nem szégyelled magad, pucéran kiszaladni a házból? Kiszökni a jó melegből az esőre? Hát mit képzelsz te? Hogy gondolod te?

A gyerek nevetett, csak akkor lepődött meg, amikor az anyai tenyér nagyot csattant gömbölyű fenekén.

– Nem szégyelled magad? Jó legyél, mert elvisz a sárgabusz!

Ettől megijedt, sírásra görbült a szája. Nyáron a bolt előtt felszökött a távolsági buszra, az meg elindult vele. Azóta fenyegetik ezzel, ha gazemberkedik: elvisz a sárgabusz.

 

Történetem egy kisvárosban játszódik, annak is a szélén, ahol a rég használaton kívül helyezett iparvágány, mint egy kés kettős éle, vágja el a kertvárosi házak sorát a szántóföldektől. A felszámolt bánya, szövetkezetek és üzemek ebben a kisvárosban is ontották a rendszerváltás veszteseit. Nehéz sors jutott nekik, de azért nagy részük később mégis csak megtalálta helyét a világban. Történetem – mondom, mert az eset valóban megtörtént, élő tanúm rá az öreg Vajda Józsi bácsi. (Szegényt tavaly márciusban vitte el egy náthának indult súlyos megfázás. Bensőséges, szép temetése volt.)

 

Szemerkél a sűrű, apró szemű, hideg eső. Még ebéd után kezdett rá, elmosva a járda szélére kotort, városi levegőtől megfeketedett hó utolsó csíkjait. Megtisztul a város, most egy ideig csillog, kopottságát elrejti az ünnep.
Ahogy lement a nap, a sötét meghozta a ködöt is. Ne valami vastag, áthatolhatatlan, sűrű fehérségre gondolj, ami betakarja a gödröket és elrontja az úton lévők kedvét. Nem, ez csak afféle városi köd, ami inkább hangulatossá, kicsit titkossá teszi az estét, sárga udvart vonva a himbálódzó utcai lámpák köré, megtörve a fényeket. Hol összetorlódik kicsit, hol meg elillan, és sejtelmes hangokkal tölti meg a szűk, sötét, józsefvárosi utcákat. Az emberek kinéznek az ablakokon, a fejüket csóválják és örülnek, hogy odabenn vannak, jó melegben. Szájukban a vacsora megelőlegezett jó ízeivel otthagyják az ablakokat, és a konyha irányába kezdenek szimatolni. Esetleg bort töltenek, vagy valami más italt, kinél mi járja ilyenkor. Sokat számít persze az is, ki, mit engedhet meg magának. A gyerekek játszanak vagy rendetlenkednek, lopják a cukrot a fákról vagy eltörnek ezt-azt, ahogy az karácsony-esteken szokás náluk.

 

Állok a baromfiüzlet előtti sorban, a nagycsarnokban. Generációk állnak… Ahogy Voga & Turnovszky megénekelte annak idején. Lassan haladunk, csoszogva, jön Karácsony, ilyenkor mindenki valamivel többet, valami mást, kicsit többért, mint egyébkor.

Előttem idős néni hatalmas, gyékényből font szatyorral, ilyet is a hetvenes évek közepén láttam utoljára, akkor is Nyíregyházán, a piacon. Nincs az idős asszonyon semmi különös, vele egyidős kabátja szürke, nyaka köré zöld sálat tekert, fején hatalmas, lila kötött sapka. A lábán barna, magas szárú, végig fűzős cipő. Pont olyan, mint nagyanyámé volt. (Az ő cipőjének nyelvét kivágtam egyszer, mert kellett a bőr a csúzlimhoz.)

 

Úgy képzelem, az ősznek száraz, barna és ráncos a keze. Olyan kis repedésekkel, mint a hársfák törzsén, kérgén. (Neked is feltűnt, hogy egyik-másik fának szinte bőre van?) Botorság, tudom, hiszen kérge van, de ezzel nem foglalkozom, mert akkor odajutok, hogy igyunk még egy kávét és hagyjuk az egészet a fenébe, végtére is micsoda gondolat ez? Keze, az ősznek?
De én valahogy gyerekkorom óta így érzem, ráncos, és száraz, és barna.
Milyen lehet az érintése? Na, látod, ez az, amit gyerekkoromban nem tudtam elképzelni. Egy kölyök, emberpalánta, csak a nyár kezének érintését érezheti, legfeljebb még a tavaszét. Már persze az anyai kéz simogatásán túl.
Ide sorolandó még az apai – sőt, atyai – kéz érintése, természetesen, csak ha érintésnek értelmezzük a nyakleveseket és egyéb fizikai ráhatásokat, amelyeket az atya szinte napi rendszerességgel oszt ki fajfenntartása vásott gyümölcsének. (Jó, persze, tudom én, azért az atya is szereti az ő magzatját, rajong érte természetesen, de az atya nem csak olvasta, értelmezte is a Bibliát, abban meg ott áll:
– „A büntetésnek pálcáját meg ne fékezzétek!”)
Én bizony nem bántam volna, ha apám nem ennyire tájékozott a klérus dolgaiban, és főként, ha erről nem világosítja fel anyámat is.

 

Áll az ablaknál, bámulja a szakadó esőben ázó úttestet. A szemközti ház faláról a cseppek leverik a vakolatot, piszkos-sárga csíkban folyik a víz a megsüppedt gyalogjárón keresztül a kanális felé.
– Micsoda ótvar. Bádogváros…  - motyogja maga elé.
Megborzong, becsukja az ablakot, orrát szúrja a függöny áporodott füstszaga. Hét végén mosni kell.
Háta mögött csosszanó zaj, Magda jön a fürdőszobából, papucsa megcsúszott a konyha kövén, még nedves a kő, nemrég mostak fel. Megáll a háta mögött, átöleli.
– Gyere feküdjünk le. Fáradt lehetsz.
Nem szól, bólint. Fáradt. Az biztos.
Magda csípője lágyan hullámzik, nyaka tövén, a válla felett a finom bőr enyhén szantál illatú. Hamar ellobban a vágy, összebújnak, egymásba fészkelnek. Fázó madarak összekucorodva.

 

Áll az öreg férfi a tűző napon. Hajnalban vihar volt, de a hőség felszívott már minden tócsát, a levegő fullasztóan párás, a föld csontszáraz a kitaposott, zörgő fűcsomók között. Az öreg lábán félretaposott edzőcipő, zoknit nem visel, a cipő fűzője kókadtan lifeg. Rövid, kinyúlt, keresztben csíkos pamutnadrágja domborodó hasa alá csúszott, szára visszakunkorodik a csontos térd fölé, lábszárán kékesen világítanak a visszerek.

 

kenyérAnyám

– Ilonkám, megkaptam.
– A gyerek majd leszalad érte, Ancsa.
Dühös voltam. Az a gyerek én leszek, ez nyilvánvaló. Egyke vagyok, az egykeség minden negatívumával. Nálunk szinte naponta válik valósággá a klasszikus pesti vicc. Anyám felsóhajt: – Valaki leszaladhatna a szeméttel…
Mire apám, engem nézve szigorral: – Nem hallottad, mit mondott anyád?
Én is vagyok valaki a családban.

Ancsa a tejcsarnok eladója és vezetője egy személyben. Inkább széles, mint magas, szőkére hidrogénezett haját hatalmas kontyba fésüli és akkora mellei vannak, de akkorák! A prepubertás kor mohó érdeklődésével bámuljuk minden nap, tíz év körüli életkorban a szexus még talány, megfejtésre váró rejtély, de azért vannak homályos elképzeléseink, másod-, sőt harmadkézből származó információink. Ezek valódiságáért persze senki nem szavatol, ebből később, három-négy év múlva lesznek majd galibák, de még nem tartunk ott. Most, aki teheti lopva bámul befelé az üzletbe mint Ábrahám az ígéret földjére, melynek határát az Úr rendelése szerint nem léphette át.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal