Szépirodalom

A szokásos reggeli szöszöléssel kezdődött a nap. A kávé után telefonok, a telefonok után újságok, könyvek lapozgatása. Szerette ezeket a hosszú perceket, mindent a maga kedve és szájíze szerint csinálhatott. Meg hát húzta is az időt. Pedig a penzum, az penzum. Nemrég egy hosszabb fordítást vállalt, ha nem is rémisztően, de sürgetni kezdte a határidő. Nagy adagot tervezett mára, tudta jól, ez egész napos munka.

Na, fogjunk hozzá, döntötte el. Maga mellé tette az angol nyelvű könyvet, majd a már lefordított szövegbe olvasott bele. Egy bekezdést hosszasan javított. Tetszett az új megoldás, jól érezte magát, hiába, elkezdeni nehéz valamit, aztán már megy, mint a karikacsapás… Nem rossz az itthoni munka, ha nem is aranybánya manapság a fordítás, gondolta, s az angol szövegbe mélyedt.

Ekkor szólalt meg a telefon: ezzel szemben védtelen volt! Zavarta ugyan, de nem merte kikapcsolni: ki tudja, hátha egy újabb megbízás, netán a céda média; esetleg barátai közül került valaki bajba, vagy éppen ellenkezőleg, örömhírt akarnak vele megosztani. Nem volt bosszús, inkább csak rezignáltan, leheletnyi türelmetlenséggel hallózott a telefonba. A szokásosnál hosszabb idő után, mintha valaki erőt gyűjtene, érkezett meg a hang.

vajon mennyi az esélye,
egyáltalán lehetséges-e,
hogy egy ország állampolgárai laza nemtörődömségből
olyanok kezébe adják a hatalmat, akik
az ország állampolgárainak többségét semmibe veszik.

élek még.
van levegőm, betevő falatom, és itt-ott
doboz sörre is futja. de már hagyom kiszáradni
a kert növényeit,
a ház szigetelése is csak álom, ahogy
álomként veszem sorra, hogy mi mindent kellene
felújítanom. beleértve a fogaimat is.
a szívgyógyszereimet hónapok óta nem váltom ki,
mérlegelek, hogy mennyit mire.

Az ajtó fölött, a kirakatban és minden létező helyen ott volt a felirat: Szeretettel várjuk a boltban! Plattkoppnak felcsillantak a szemei. Ez az! Mindig tudtam, hogy nekem a szeretetre van a legnagyobb szükségem. Jó nagy szeretetre gondoltam, nem baj, ha túlsúlyos. Ha nem olyan, mint a Szokol rádió. Haha, ez vicc volt! Nem én találtam ki, de azért jó. Nem érted? Hát a Szokol nem arról híres, hogy világvevő, hogy is mondják ezt svábmagyarul, Wellenreiter. Minek az, úgyse kapcsolnám be. Elég az, ami a szomszédból áthallatszik. Höj te, milyen szomszédjaim vannak nekem, az összes brazil elmehet a sunyiba, a leszállópálya a legelőször. Nem az kell nekem, hanem a szeretet. Reggel kolbászos rántotta sok szalonnával, délelőtt szalonna és fehér kenyér, délben egy kevés hús, nem több, mint negyven deka, melléje dobhatnak egy kakastaréjt - jól van, na, már álmodozni se szabad? Hizlal az is?

História
Grószfater No. 1.

jámbor lélek volt
tótországból jöttek valaha
jánosnak hívták

amolyan papucsemberke

fegyőr volt
a váci fegyházban
úgy tudom szerették
őt a rabok

könnyekig büszke
volt rá

matuskaszilveszter
saját kezével faragta
konyhabútorát

Hallották maguk aztat az esetet, mikor a Teremtőúristen bűrruhába őtöztette vót az első embereket? Akkor vót e, mikor kiűzte űköt a Paradicsombul, valami átkozott kelgyó, meg egy szép piross alma miatt. Mikor Ádám apánkat s Éva anyánkat az Úristen felőtöztette bűrbe, igen jónak tanálták aztat a ruvát. Persze hogy jó vót, hájszen maga az Úristen atta a recipét a bűrnek a kikészíttéséhez, megtöréséhez, zsírozássához. S ű maga szabta, ű maga varrta. (Ezér es mongyák az okosok, hogy a legősibb foglalatosság a bűrös munkája vala.)

Ég

Amikor Pistivel játszunk,
és azt mondja ég,
látom a báránykákat
hancúrozni a réten,
és azt is érzem,
a farkas
ott lapul az erdőszélen.
Amikor Jutkával játszunk,
és ő mondja azt,hogy ég,
tudom, hogy az égre gondol.

Az öreg író felállt, kinyújtózkodott. Végre elkészült a regénnyel! A többi már a kiadó és a nyomda feladata. Éjfél. Kimerülten csoszogott a sezlonhoz. Ha már itt ragadt, itt is alszik ma éjjel. Álmosan fülelt a hálószoba felé. Felesége horkolása megerősítette szándékában. Úgy alszik, mint az aludttej. Miért ébressze fel szegénykét! Megvetette az ágyat, és elnyúlt a sezlonon. Vajon milyen sikerre számíthat legújabb művével? Megveszik, nem veszik meg? Egyáltalán kinyomtatják-e valahol? Fiatal korában még számíthatott ilyesmire, tekintettel, hogy a kultúra államérdek is egyúttal, azaz közügy, aminek dukál némi szubvenció – hirdették az illetékes elvtársak. Nyílván nem akárkinek. Ehhez jól és szocialista szellemben is kell ám alkotni. Ma fittyet hánynak a szocializmusra (hja, változnak az idők, rendszerek!), és a piacgazdaságot éltetik. Ez a legbiztosabb szubvenció – vallják napjaink illetékes urai, amitől aztán még kevésbé tud aludni. Pedig ez egyszer tényleg túlszárnyalta önmagát. Ebben a könyvében tükröt tart a világnak, hogy az emberek hibáikból tanulva építhessék a… kapitalizmust. Eleinte elég nehezen haladt az írással, s talán abba is hagyta volna, ha egy belső hang további munkára nem ösztönzi. Hát most itt van, megszületett! Csak legyen, ki kiadja, mert újabban már szóba sem állnak vele a kiadók. Kivéve egyet. Egyelőre, viszont ha ő sem érdeklődik többé iránta… Jaj, arra már nem is mert gondolni! Ha elkel a regénye, vesz egy rend ruhát magának, a feleségének porszívót, és persze könyveket. Sok-sok könyvet, azok helyett, amiket eladott, mióta a közügyet jelképező könyvek is piaci áruvá változtak. Ezzel a gondolattal aztán el is aludt Kiss Jónás.

anyámnak

már elmúltak a dühös, keserű könnyek,
már visszaharaptam haragom,
anyám, magára nincsen panaszom!
csak a fájdalmat rágom éppen magamból
és hát lüktet, éget a "nem jó".
de attól még szeretem,
csak úgy, mint taknyos kölyök az anyját.

Törvényszerű

Elpusztulnak az
angyalok ha a sátán
mond ítéletet. 

A folyosó fehér fala, amelyen hajnali kettőkor meglátom árnyad,
békét kínál és némaságot. Időn kívüli időt. Mennék.
Maradnom kell? Szükséged van az emlékezetemre
ahhoz, hogy ne tévedj el ebben a számodra
idegen közegben? Botra támaszkodsz, hajlott a hátad.
Nem ismered a házat, megrezzensz minden neszre,
elfáradtál, de nincs hová leülj. Tíz év anyagon-
kívüliségre ítélt az Úr. Surrog a télvégi éjszaka,
mint az elszakadt filmszalag az orsón.
Gondolkodom vagy gondolkodni látszom.
Magam számára töprengőnek tűnök,
holott csak a látszattal fennhéjázom: írok,
azt írom: egyetlen szó sincs a monitor mezején.
Pörgeti az órákat a pillanat: közelebb jössz kíváncsian,
félrelibbented arcom, lássad, sírok-e,
amikor súgod, Anya, hogy megbocsátasz.

A traiskircheni menekülttábor főbejáratától mintegy ötven méterre, a Lokalbahn megállójától egy sarokra, két utca kereszteződése képezte azt a helyet, amit a lágerlakók már időtlen idők óta csak placcnak neveztek. A kora reggeli órákban - főleg hétvégeken - a lágerlakók dologra, keresetre éhesen megszállták a placcot. Kisvártatva érkeztek a szőlősgazdák, iparosok meg azok, akiknek néhány napra, vagy csupán a hétvégére volt szükségük ilyen-olyan segítségre. Jöttek mikrobusszal, bogárhátú Volkswagennel, ritkább esetben kis teherautóval, hogy egyenként, párosával vagy csoportosan felvegyék embereiket. Az osztrák csak intett a kocsiból, ujjaival mutatta hány ember kell neki. Aki előbb ugrott oda, s a felajánlott munkabért is elfogadta, azt már vitték is. Füvet nyírni, szőlőt kapálni, téglát hordani, betont keverni, vagy elvégezni bármi más munkát, amit felkínáltak.

A város édes kétszersült, igazi
lakói száraz kőanyák és bronz költők,
valami titokba néznek a fejünk
fölött, elpirulok tőlük idebent,
a szívem egy kattogó, őrülten izzó,
örökre beragadt kenyérpirító.

A város jeges szélvédő, minden
látványosság odaát van, ha
hunyorítok, jól kivehető foltokban
megvan mind, lassan kifehéredik,
az én szívem egy mélybordó,
műanyag flakonos jégoldó.

Figyelme nem irányul semmire, ő teremtett mindent, min csodálkozzon?

A hófehér kőpadlón magányos egyforintos. Nem illik a harmóniába.

*

Izzadtan húzom magam után beleimet Függedi úr pazar villája felé. A Fővárosi Vízművek alkalmazottjaként kötelességem leolvasni a világ végén rejlő vízmérőket is.

„Csak ne lenne olyan irdatlanul meredeken!”

Véget nem érő szolgalmi út vezet a milliárdosok lakta hegyoldalból ehhez az egyetlen fránya címhez. A húszpercnyi szakaszon hatványozódnak a zavaró körülmények, épp egy dühödt tacskóféleség igyekszik bokámat szaggatni.

Alig bírok már lépni, amikor végre feltűnnek a grandiózus birtok kontúrjai. Korábban azt hittem, hogy Függedi úr csupán egyetlen ingatlannal rendelkezik. Dehogy! Akad neki bőven irigye a csak milliomosok között is. Tőlük halottam, hogy övé még két villa a Bimbó úton, egy négylakásos társasház a Törökvészin, és új panzióját a Hármashatár-hegyen építteti. Az egyik távol-keleti nagykövetség is az ő rezidenciáját bérli.

Ez. Ez itt egy kuka előtt álló ember. Férfi.

Ez, ez itt egy ház inkább. Zsíros, csomós, természetadtán, zsírosan rasztás haja a tető. Sisakforma, jól záró, a kúpos kunyhókra hajaz. Jó zárt, gondolom, és esőpergető. No, ez alatt biztosan nem ázik el a fejbőre, nem fázik meg a koponyacsontja.

Az öve meg, mintha ajtón ki-bejárnának civilizációnk jelképei, tele mütyürrel. Lóg ott minden, ami kell, amire szükség lehet. Valami szőrmók, apró állatfigura valami régmúlt vagy aktuális meséből. Kapaszkodó, vigasztaló a morc, a zord reggelekhez, amikor is elrúgja magát az ember a földtől, a vacoktól, az éjszakától, a helytől, ahol az éjszakát megbújva töltötte. És van ott még más is, talán zseblámpa, és igen, zene, kisrádióból szóló zene, friss, táncolható, valahol az összebújás retro-, és a szívritmust döngve mímelő hang között. És van ott még egy sor más apróság is, lógva, lógatva az övön, mint a halak a damilon, mint halász büszke öröme körben a derekán. Végül is jó kis civilizációs halász ez, kéznél van minden, amire szüksége lehet éppen, nem kell neki se fészer, se kamra.

Mennybemenetel

Jolika, aki anyámnak régebben
ezt-azt varrt,
egy héttel ezelőtt odaállt
a szemetes konténer mellé,
vigyázni egy pongyolát.
két napig a kutya észre sem vette,
harmadnapra úgy tűnt el,
nem maradt, ki szólt volna
holléte felől.
aztán ott, ahol a szeméttelep rongybáláiból
varrónők lelke szivárog,
elködlött ő is.
öt éve, mikor meghalt,
ruháit viselték.

Megváltozott a szép Teréz,
felpuhult, vízszítta lett a bőre,
az asztal alá bújnék előle,
lehet, hogy fogok, ma én is ittam.

Megcsúnyult nagyon a szép Teréz,
régi báján pondrók tenyésznek,
nehéz látni szépnek, egésznek,
visszerein kifolyik a fájás.

Nincs egyedül a szép Teréz,
a bálra nem jött el egymaga,
a párja egy fogatlan, vén tata,
csak pislogok, a sarkokat bámulom.

Mindvégig a nő kezét figyeltem. Nem volt sem hang, sem zene és az sem érdekelt, hogy a gyerekek ordítanak. Hátul ültem, a terem legvégén, mégis kiszúrtam, amit lehet, hogy más nem vett észre rajtam kívül. Csak figyeltem. Akarva, akaratlanul megakadt a szemem rajta, bárhogy próbáltam elfordítani a fejemet. Mi lehet vele? Miért olyan? Zenetanárnő, mióta az eszemet tudom. Több hangszeren is játszik, az imént be is bizonyította.

Téged kereslek.
Fekete-fehér όrákon, mikor
nem jön a szemre álom
és a lenyugvό Hold fénye
hűvös csendben játszik
az utcán megtört
lámpafénnyel.

A sápadt házfalakrόl
csöndvakolat omlik magátόl
és észrevétlen a ködbe vész.
Szürke felhőgombolyag az idő.
Kavarog benne
mύlt-jelen-jövő.

Ősz van és
én még mindig kereslek
csillagok felett szunnyadό
megfoghatatlan
Isten.

Egész álló nap csak csomóznék, mást már nem is akarok.
Hozna bárki nekem akár vastag kötelet, vagy vékony madzagot,
úgy elbabrálnék vele, ameddig csak tart a szál,
le se teszem, ha hozzájutok, tudnád milyen, ha itt tartanál.

Lógok a szeren, belőlem él egy egész gyapotfarm is,
akkora függöny vagyok, hogy már alig bír el karnis.
Elvonási tüneteim kínoznak, ha nem tolom,
kötéltáncos akrobata volt egykor a mentorom.