Videó

Posta Ákos István videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Isten belelehelte az első ember orrába az életet. Nem a szájába. Hiszen nem mesterséges lélegeztetést hajtott végre, hanem épp teremtette a világot. A Mennyei Atya, akit én eddig csak az írás regiszteri között láttam, mint a hibátlan beszéd egyedüli tulajdonosát, megjelenni, most mintha közelebb jött volna. Épp, hogy megpillantottam, már el is tűnt. De az egyszeri alakmás, az élettől duzzadó atmoszféra megérintett. Mintha én lettem volna az, akinek megtelt a lelke az Ő leheletével.

 

Tudod

az elhagyás
csak egy böjt
a testnek
mielőtt
belemelegszenek
izmokba
rostos haragok
tapintásom
épp elég lesz
ahhoz
hogy eltörjem
csuklód

 

Amúgy a szerkesztőségben rendszerint éjfél felé végeztem, ezért vacsorázni kijártam az egyik közeli, makacsul helyét kereső vendéglőbe – akkoriban, szerencsémre, még nem tudott dönteni: kedélyes, nagyfröccsös kerthelyiséges, vagy proccos, műfenyős koktélbár legyen belőle, az átmeneti paraszt-mondén stíl éppen megfelelt a hozzám hasonló, visszatérő futóvendégeknek. Ha volt szabad hely, a csöppnyi teraszon ültem le, magam lehettem az asztalomnál, de a szűkös tér következtében mégis csak félkönyéknyire a körülöttem otthonosan zajongó társaságtól.

Egyik este telt házat találtam, s már fordultam is vissza a teraszról, amikor széket kínáltak az egyik asztalnál. Két középkorú, zömök úriember közé szólt az invitálás, mindkettő cipzáras fekete bőrdzsekit viselt, s mindkettő előtt félig ürített söröskorsó apadozott. Attól, hogy csak egyikük elegyedett szóba velem, akár még ikrek is lehettek volna.

 

pünkösd
a te napod szentlélek
hol vagy
hideg kezét izzó homlokát
érinteni a meghalónak
vigasztaló szót súgj neki
szeme a fényeket most veti ki
ziháló mellének adj kegyelmet
nem emmauszba megy
halni készül
ígérted találkozik veled
a vágyódásba ajka belekékül

az a rohadt út üres
nem jön szembe senki

szólok
nem hallja már

nem tudok mellette menni

 

ŐRANGYALOM

 

A kórterembe – ott lakom –

álmomban – át az ablakon –

belibbent az őrangyalom.

 

Leül – a szomszéd ágyra tán.

Pillantásom – mint hajdanán –

végigsimít térdhajlatán.

 

Szép angyal volt, körülcsodált,

tanult türelmet, sok morált,

s az én bajomból doktorált.

 

Csak nézem, vén selejt, sebek

falják bennem a sejteket.

Nem tudhatom, mit sejthetek.

 

Egy kórteremben egy napon

álmomban az őrangyalom

vigasztalását hallgatom:

 

- Ne félj, én itt leszek veled! –

Aztán leint egy felleget,

s angyalfehéren ellebeg.

 

– Nem látta a kutyámat itt a közelben? – kérdezte a fekete dzsekis férfi.

– Nem! – válaszolt ridegen Roland

A férfi kétségbeesett. Mintha egy embert vesztett volna el. Roland csak annyit mondott:

– Nézzen itt körül, az utcákon. Biztos itt van valahol.

A fekete dzsekis hallgatott.

 

szeretni kurva nehéz

az embernek
a lábujja is sajog tőle

a szőr feláll a hátán

meddő zsibbadás
hiábavaló borzongás

bármit odaadna 
érte

 

„Mi lett a sok nóta vége?
Kivitték a temetőbe…”

Apró falu felé tartottunk a Bakonyban, a nevére már nem emlékszem. Arra igen, hogy feltámadt a szél, úgy, ahogyan csak a Bakonyban tud. Eleinte nem zavart különösebben, ebéd után tetemes mennyiségű, tájjellegű veresbort fogyasztottunk. Kívánta a parázs felett, nyárson pirított szalonna.

Egy idő után azonban az a bizonyos szél kezdett orkán-szerű méreteket ölteni. Rázta, csavarta a fákat az út mentén, a port félelmetes erővel vágta a szemünkbe. Néha pár pillanatra elcsendesedett, de csak azért, hogy utána ködkürtre hajazó bőgéssel csapjon le ismét.

Ez már nem volt tréfa, nem is vettük annak. Az ég először sötétszürkére majd tinta-kékre váltott. Megálltunk, mérlegeltünk. A térkép szerint az úti célul kitűzött faluig még hat kilométert kellett megtennünk. Próbáltuk kitalálni, a várható zivatar lesz-e annyi belátással, hogy kivárja, amíg fedél alá kerülünk.

 

Ökölbe szorítva tartalak
mint egy maroknyi havat,
s őrizlek,
ahogy
párnádon hagyott helyed izzadtságát
amelybe belebújik arcom
hűsíteni, mosdatni hiányodtól lázamat,
hogy megőrizzem tisztaságomat,

mert lecsupaszított fáink kérgére fagyott
jégtükréből hiába olvasom
tervezetlen utad vonalát
ahova csámborgó szívemmel elengedlek
de nem akarlak akkor sem magadra hagyni
ha harcodat ellenem vívod is,
s lelked böjtjéért cserébe győzelmet kérsz
magadba ellen,-

 

(Csudálatos köszöntő beszédem ékes kivonata, a valamikori valamilyen díjam átvételén ÉS/ VAGY más bárki fotókiállítással, pogácsával összekötött valamilyen megnyitóján fog elhangozni tényleg.)

 

Élek és irodalom! Mert a szépírók támogatása nagy zene! Egyszerre nézek most két irányba, s kikerekedve látom, hogy a jelen, múlt, jövő hatványozott csizmákban dübörög felibém. Végignézek rajtatok és lágy részeimhez kapva, azt mondom neked: maradj egyenesen, ne tévedj el. Mert ha letérsz a kitaposottról húsevő szörnyek várnak a mélyén. Feltérképezetlen barlangrendszer vagyunk mindahányan, igen, barlangos testecskék: én alulról sztalagmitok, ti felülről sztalagtitok, a múltak és jövök pedig egyenesen hegyesednek felfelé. A cseppkövek nem bánthatnak már, a víz sem bánthat már. S ha felveszed a fejedre a bukósisak+lámpát és bevilágítasz oda, ahova kell, láthatod, hogy ennek a Barlangnak némely üregében egy-egy nagyon is szép figura ül. Ez a figura te vagy. Minden szépségeddel s vélt hiányoddal együtt, te. Te, lyukbúvó, tollal.

 

A szerző ezzel a versével megnyerte a szombathelyi Savaria Slam Poetry klub 2016. áprilisi versenyét. A versenytéma "hatás-ellenhatás" volt. Angyal Gyula az ihletet a svéd In Flames zenekar: Sounds Of A Playground Fading dalából merítette, továbbá a közelmúltban történt párizsi és brüsszeli terrormerényletekből.

 

Barkácsbolt

megszámolod a
szótagokat és stimmel
mégse haiku

 

Calmarius nagy népszerűségnek örvendett Rómában, nemcsak, mert tisztességes római patricius volt, de egy jólmenő üzlet tulajdonosa is. Vállalkozása Amorium néven jegyeztetett be a Római Birodalom irattárában, s amellett, hogy a jeles cég híre szájról-szájra terjedt, hirdetése minden nap megjelent Neoticum révén. Azaz csak a szószátyár Neoticum jelent meg minden nap a Szenátusban, s vitte hírét minden új lánynak, sőt minden új vendégnek is, ami szintén növelte a forgalmat, hiszen, ahol egy neves ember megfordul, onnan már a többi sem hiányozhat.

 

Álmodtál már kubai lányokról? Mert én igen. Napokig, hetekig tartó álom volt, álom éjjel, álom nappal. Úgy kezdődött, hogy újra Szegedre került Dani barátom fölkért engem esküvői tanúnak, s kubai lányokat ígért cserébe. Ahogyan ő fogalmazott: mindenre kapható, gyönyörű, kávébarna fenekű kubai lányokat.

Dani barátomról annyit, hogy évekig koptatta a szegedi egyetem padjait és a szegedi kocsmák székeit. Nyelvtehetség volt, meg is tanult rendesen néhány nyelvet, köztük spanyolt és portugált is. Amúgy acélos jelleme – kedvenc íróját, Rejtő Jenőt és őt idézve – csupán két dologtól oxidálódott az egyetemi és a később évek során: az alkoholtól és a nőktől. Oxidálódott, ám mégis megmaradt; mi sem bizonyítja jobban, hogy több esztendős kemény italozás után, ha nem is dalolva, de önként bevonult az elvonókúrára – és végleg letetette a poharat. S mivel nem volt ostoba, csak korábban erősen iszákos, Pesten új, absztinens korszakában alaposan beletanult a piálással kapcsolatos dolgokba, olyannyira, hogy egy alkohológiai központban kötött ki, s itt széles nyelvtudását és tapasztalatait fölhasználva alkalmazták. Röhögve mesélte: hivatalosan kikerült Franciaországba valami konferenciára, ahol egykori orvosa, aki kigyógyította a vedelésből, ilyen szavakkal üdvözölte, amikor összefutottak az előadások szünetében: Kolléga, olyan ismerős, mondja, hol találkoztunk korábban? Ő meg mormogott valamit, hogy hát a szakma az szakma, annyi helyen megfordul az ember…

 

El akartam mondani, mit érzek, de akkor Gabriel csellel próbálkozott. Két lánnyal voltam, férfiasságom delén, tele önbizalommal. Kell-e ennél jobb indítás egy hazafias beszéd bevezetéséhez? Tartsuk be a hármas egységet, intettek tanáraim, amíg még elég fogékonynak látszottam irodalmi dolgokban. Írtam verseket, főként szerelmeseket, de próbálkoztam a drámai hangvétellel is, az eposzig azonban, soha nem jutottam el. Prózai botladozásaim rendre az elején összeomlottak. – Nem baj – simogatták a buksimat az okosok -, majd úgy hatvanévesen, talán. Addigra megérik a próza is, ha akar. A bevezetés még csak ment valahogy, de a tárgyalási szakaszban rám akarták bizonyítani a fiatalkorúak megrontását. A befejezés siralmas volt. Csak az apa volt biztos, az anya személyét mindig homály fedte.

 

Örökös bűntudat gyötör
Az eredendő bűn miatt
Kérek egy gyóntató papot
Öregasszonyt, ki elsirat

Az elme nem viszi tovább
Az eddig cipelt terheket
Mint a bogár a galacsint
Lerakja, amit görgetett

Másképp fénylik a horizont
Mert egy másik világba lép
Aranybetűs fehér szalag
Összegyűlik vagy két marék

Világít, mint az út szélén
Rajzó sok szentjánosbogár
A hiányt élesíti meg
A voltat, ami visszajár

 

Hamupipőke kinyitja a lencsekonzervet, tányérba önti, beteszi a mikróba. Bámulja a piros számokat a kijelzőn. Depressziós, mióta felszámolták a lencseválogató üzemet, ahol férje, a Herceg halála óta dolgozott. Csipog a mikró, kiveszi a konzervkaját, leül a konyhaasztalhoz. A viaszosvászon terítőhöz ragad a könyöke a több hetes mocsoktól, elmegy az étvágya. Pálinkát tölt, megissza, tegnapi kávéval kíséri le.

Hamupipőke egy éve özvegy és nincstelen. Férje halála után, a pénzéhes rokonok elüldözték a kastélyból, dohos albérletbe költözött, a városba. Gyakorlott lencseválogatóként felvették a lencseválogató üzembe, de egy hónapja az is csődbe ment. Hamupipőke sehová nem kell, a borsóválogatóknál létszámstop van, a babválogatók szerint elavult a szaktudása. Otthon sírdogál és piál. Két napja az utolsó forintja is elfogyott.

 

Ihlet

Kagylók és csigák közt végleg kiürülve
mint egy üres bambusz a parton hever,
fölötte villámfény, belül szél formálja,
egyszerűen nem más, csak egy üres meder,

látszólag semmi, ami most belül van,
mégis rejtve ott a ki- és a bejárat,
ahogy apály s dagály kettős kényszerének
kénytelen engedni, észrevétlen árad,

aztán elhúzódik keskeny partszakaszra,
ahol már senki sincs, kavicsok hallgatnak,
most talán ő is azt gondolja: semmi,

áttetsző árnyéka tűnő madaraknak,
aztán egyszer csak fényeset szikrázik,
ő sem tudja, miként lesz belőle: másik.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal