Tóth Olivér: Képmásodat
Ökölbe szorítva tartalak
mint egy maroknyi havat,
s őrizlek,
ahogy
párnádon hagyott helyed izzadtságát
amelybe belebújik arcom
hűsíteni, mosdatni hiányodtól lázamat,
hogy megőrizzem tisztaságomat,
mert lecsupaszított fáink kérgére fagyott
jégtükréből hiába olvasom
tervezetlen utad vonalát
ahova csámborgó szívemmel elengedlek
de nem akarlak akkor sem magadra hagyni
ha harcodat ellenem vívod is,
s lelked böjtjéért cserébe győzelmet kérsz
magadba ellen,-
a tükör amelybe akkor néztél
mikor arcom vonásaiban térképezted fel önmagad
kissé homályos lett ugyan,
keretét sokszor kézbe véve koptatták
idegen kezek,
de a körvonalak a tieid,
a beleolvadt karikatúrizált személyiség jegyek
megváltatlanul maradva várnak ránk,
hogy beváltsuk őket együtt
önmagunk megváltására
mert veled tartok
bármerre is tartasz
bárhogyan is temeted szakadékainkat,
ökölbe szorítva tartalak
mint egy maroknyi havat,
s őrizlek ahogy párnád helyén hagyott izzadtságát
ahová bújtattam arcomat,
bárki is keresne engem
téged találjon feleletként kérdéseire
míg mosdatom, hűsítem hiányodtól lázamat,
mint egy verejtéktől megváló jégcsap
napmelegtől fogyatkozva meg
de minden hullásban megtartva képmásodat.
Megjelent: 2016-05-14 07:00:00
 |
|
Tóth Olivér (Miskolc, 1982) költő |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
