Videó

Az Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Életem apró szörnyei, hova bújtok –
nincs helyetek, s mégis a sarkok mind tele
veletek; a szóközök, csöndek, nézések,
félrefordulások, ellépések, sóhaj
az eleje vagy vége, néha lihegés,
mintha futó vágy és már se vágy, „soha már”-
a megszokás, a vesztés bizonyosság-szörny,
a tényleg más volt, benne én is biztos-szörny,
a majdnem tetsző, tükörre ráncolódó,
hangot-testet nem viselő, agyban élő,
hiányból létező s mi van, mind kikezdő,
velem legyőzhető, ki ellenemre-szörny.

 

(részlet a LOVAGKÓR – Játék nemekkel és igenekkel című kötetből)

 

 

Magába zár mindent és mindenkit. Bermuda-háromszög. Elnyeli, amit belédobsz, információ belőle ki nem jön. Nyugodtan mondd el neki bármely titkodat, jó helyen van nála. Sosem fog kiadni, szétmesélni. Meghallgat, és benne tényleg megbízhatsz, jó, ha tudod. Nem fogod visszahallani a történeteidet. Nem érdeklik annyira az emberek, te sem érdekled, ne félj. Ez sokak számára bátorító. Dobálják bele a titkokat, a titkaikat, és ő szépen valamennyit elnyeli. Esetleg csatos lakktáskába zárja, behajigálja a szekrény mögé, rátolja a bútorokat, rajta alszik, betámasztja velük az ablakot. Néha visszaváltja, vagy ha mégsem, (szelektív) hulladékgyűjtőbe teszi, esetleg elégeti az összeset.

 

Elmúlás...

Ifjú évek,
elmúltak,félek.
Siratom éretten,
elmúló fény lebbent,
s ezeregy éjszaka
virága hullt vállamra,
aranyló sárgán,
hetyke barnán.
Most szürkén lapuló,
nyugalmat sugalló,
nyárutó melenget,
s őszít,ezüstös színben,
fáradtan, meghajolt ívben.

 

Amikor húszévesen belépsz egy bárba, még odafigyelsz, mit beszélnek rólad a másik asztalnál, 30 évesen már nem érdekel, 40 évesen pedig már te beszéled ki azt a 20 éves kis taknyot, aki épp belépett. Nézed, hogy néznek-e. Ha sztár vagy, a tekintetek kora sosem ér véget, a sztárság unalmatlanná tesz, és ha ügyes vagy, még a halálod után sem kopsz ki. Amíg életben vagy, bárhova is teszed be a lábad, le nem vakarod magadról a kíváncsi szemeket. Persze, nem biztos, hogy ugyanazért bámulnak majd 50 évesen, mint 20 évesen. Wanda már 10 éve 20 éves, sokat tesz is érte, számtalan uborka végezte az arcán pakolásként, mert Amerika harmadik legnépszerűbb énekesnője egyszerűen nem lehet 30, nem idősödhet kiábrándítóra, egy férfiálom és nőideál nem fakulhat ki. Wanda – polgári nevén Claire Porter – már csak heti egyszer vállal éjszakai műszakot, amikor koncertezni, vagy egy milliárdos apuka hülye gyerekének partiján kell fellépnie, mert a perui life coach-a szerint az öregedés kitolható, ha időben lefekszik. Pályája elején, amikor még jobban bírta a piát, az éjszakázást, a hirtelen keletkezett hírnévtől megrészegülve egymás után csinálta a hülyeségeket, bőséges szafttal itatva át a pletykalapokat. Egy jól megfogalmazott karrier alatt minden nap csupa hűha.

 

aureolák

baszdmegmarcsi

te mindent tudsz
mindenről
tudod az életről
mondta jóska

mondd már meg
mi a szarnak jöttünk a világra

azért, hogy megtanuljunk
szenvedni

hát azért rohadtul
nem volt érdemes

akurvaéletbe
marika

 

(Történelmi fikció)

 

– Magát nem hítták?

A bárd megemelkedik, lecsap, aztán újra és újra, még vagy háromszor. Akkor a mester leengedi a nehéz, borotvaéles szerszámot és komoran néz a műhely falának támaszkodó férfira. Nem szól semmit, baljával végigsimít a hófehér, nyers illatú fagerendán. Újra megemeli a bárdot és lesújt, oldalvást. Erő van a mozdulatban, mégis hajszálvékony forgács válik le a félkész gerendáról.

– A segédjét se? Valamelyiket?

A fiatal, széles vállú, nagyfejű segéd kezében megáll a vonókés. Szúrósan néz a kérdezőre, de ha a mestere nem szólt, hát hallgat ő is. Csattan a bárd, surrog a vonókés, vékony forgácsok tekerednek a levegőben és hullnak hangtalanul a műhely padlójára. A mester néha megáll, szusszan, kezével a hatméteres vadgesztenye gerendát simítja, de a szeme a segédjén. A bárd végzi a munka durváját, a vonókés adja a fényes simaságot.

A férfi ellöki magát a műhely falától. Szemébe húzza zsíros, fekete posztókalapját és áll, járatja a szemét jobbra, balra.

 

A kunságból

Ha újra megszületnék, sem lennék más.
Jó vagyok így konokul a világra.
Mezsgyén vagyok. Jól van ez is.
Ha az Isten megkérdené, akkor újra azt válaszolnám:
Dobjon csak le kend a magosból, oda célozza lelkem Magyarok honába.
Ha más nem, hát jó leszek koncként a világra!
De mondom nektek, akkor is nevetnék!
Nevetnék, ha látnának, fütyülnék a világra.
Sírni csak befelé sírnék, a könnyek enyémek, hát megtartom őket.
Most is, ha nevetek, nem látszik szám keserűsége.
Mulat ma a lelkem cigány fele! Szaggatja az istrángot!
Hangosabban az őrült keringőt! Bort még, bort!
Máris forog velem a világ.
Csillagok közé temetem ma fekete szemem bánatát.

 

Ritkán lát olyat az ember, hogy két ennyire különböző karakterfigura sétáljon egymás mellett. Zsolt, a leendő menedzser, barna öltönyben és mályvaszínű ingben, milliméter pontosan belőtt séróval, mellette pedig Péter, aki fekete-fehér inget viselt, szakadt sportcipőt, és tarisznyaszerű táskát vitt a vállán. Egyébként a Zsilip becenévre hallgatott. Igaz ezt összenőtt szemöldökéről kapta, de nem bánta, sőt, tetszett neki. És amíg az emberek erről kérdezősködtek, addig is legalább vele foglalkoztak.

Vannak olyan helyzetek, mint mondjuk egy vagy több nehéz vizsga, amik össze tudják hozni a különféle embereket. Zsoltnak nem volt erőssége az elméleti matematika, de amikor a Turing-gépeket taglalták, végképp felállt a szőr a hátán. Elvégre, miért bizonyítják be, hogy lehet olyan automatát készíteni, ami megold egy matematikai feladatot, ha soha senki nem fogja megépíteni? Nem volt mohó, csak annyit kért, hogy Péter egy kicsit húzódjon balra, hogy rálásson a papírjára. És nem is volt az a fajta ember, aki csak kihasználná a másikat. Szerette volna viszonozni a kedvességet.

 

kriptacsendbe hulló szavaink
a romlatlanság foszló illúziói
a tisztaszobák látszatmelegén
aszalódó vágyak ha napvilágra
jutnak az első érintésre porrá
omlanak mint a halál utáni élet
örök katarzisára ítélt testek
gondatlanul feltárt múmiái
szutykos gyerekkezekről
sáros cipőtalpakról álmodik
odabent a rend konyhák
vacsoramelegéről a fény

 


- Útra keltünk, mert haladni kell,
Új kihívások felé, új hegyekre fel.
Nem tárt karokkal várnak, - de kaput nyitottak,
És a kerítések sem kolbászból fonottak.
Gondból, dologból ott is van jó adag,
Munka vár ott ránk, nem báli forgatag.

 
 

Két férfi készülődik az öltözőben. Mindketten kijöttek a zuhanyzóból, és már a hajukat is megszárították. Az idősebb egy tiszta munkásruhát vesz elő, és lassan, komótosan öltözni kezd. Néha vet egy pillantást a fiatalabbra, aki leült a padra, és nem mozdul, csak bámul maga elé. Az idősebb beszélgetést kezdeményez, hogy felvidítsa a fiatalembert, akinek láthatólag nincs jókedve.

– Neked mi a jeled?

– Milyen jelem?

– Hát, az, amit a szekrényedre ragasztottak.

 

Ikonosztáz és Breviárium

Verbális átiratok Baky Péter tollrajzaihoz

E tíz grafika első változata A pad Irodalmi és Művészeti Folyóirat VII. évfolyamának 2. számában jelent meg. A sors úgy hozta, hogy e lapszám nyomdai sokszorosításának előkészítését az én számítógépemen végezte el a szerkesztő, Jankovics Zoltán, aki látva, hogy nagyon tetszenek, a „memóriámban” hagyta a grafikákat. Így kezdődött különös kapcsolatom Baky Péter tollrajzaival. Hosszú heteken át, újra és újra feltettem őket a képernyőmre, mert az volt az érzésem, mondatni akarnak velem valamit. Aztán, mint e rendszeres zsolozsmázás breviáriumának darabjai, megszülettek a négysorosok. Ám a történet ezzel még nem ért véget. Péter újra kézbe vette, hogy a versek sugallataira reflektáltatva, kiteljesítse a rajzokat. Így lett a vers és a kép egymástól szinte elválaszthatatlan, szerves egység.

(Kis Pál István)

 

Hétfőn az utolsó pillanatban értem be az órára.

Nem késtem el. A terem tele. Már csak egy szabad hely volt. Körül sem néztem, csak gyorsan leültem. Mellé. Fel sem tűnt. Csak az, hogy mindig mosolyog. Meg hogy helyes a profilja. Szép a keze. Szeplős az arca. Valahogy mindig a látószögembe került. Mindenhol ott volt.

 

Az egész ház azt gondolja, hogy a Julika néni egy habókos vénasszony, nem kell vele foglalkozni. Csak ül kinn a gangon egész nap, horgolja a kis csipketerítőit, vagy sepregeti a folyosót. Ha szólnak hozzá, beszél, ha nem, hát hallgat. Most figyeljetek ide, aranyoskáim! Csak gondoljatok magatokban azt, amit akartok, én akkor is többet tudok erről a házról, mind ti együttvéve!

Na, gyere te szék! Így, szépen kiülök a gangra. Kiülök, mert nem akarok lemaradni semmiről, indul az élet odakinn! Hova is tettem a gombolyagomat? Ugye nem vitted el, te átkozott macska! Ne dörzsölőzködj itt nekem, ott a reggelid, idd meg, aztán menjünk, mert ébred a ház! Csak macskával ne kezdjen az ember! Gond, gond, gond. Csak ez van veled, te ördögfióka! Látod, már megint a parkettára locsoltad a tejet!

 

Vak fény tapogatózik,
gyertyát, gyufát keres, vagy
villanykapcsolót legalább;
szeretne fölgyulladni,
megsokszorozni önmagát.

Fény után tapogatózom én is,
próbálkozom, hol tágra nyílt,
hol szorosra zárt szemekkel.
A kezem falat érint, érdes, és
mintha barlangé volna, hideg.

 

Mintha ólomcipőben lépkedne. Ólomcseppekben tántorog a vér, csontjaiban ólom a velő, még a fejfájás, ami napok óta kínozza, az is ólomból feszül bele a koponyába. Nehéz a levegő odakint, egyre kevésbé meri beszívni, zárás előtt, a patikában vásárolja meg a dobozba zárt maszkokat. A lesötétített ablakon félrecsúszik a függöny, beszökik a szobába a napsütés. Olyan nagyon fehér, fáj a szobának, sziszegve ég a bútorlap, porszemek kristályosodnak bele a fénybe, kergetőznek, mint gyerekkora nyári éjszakáin a mező felett meglesett szentjánosbogarak.

 

A menetrend szerinti

A menetrend szerinti
vonatról,
buszról leszállunk, s kéz a kézben
sétálunk végig az utcákon,

házadtól házamig. A szemek
pontosan
elmondják, mit gondolnak
a köszönés mögött lapulók.

Zár kattan, nyitok a szobámba, itt
születtem -
kitárom magam gyermekkoromig.
Belépsz, nekilátsz átöltözni.

Mit gondolsz ilyenkor, milyen
érzések
futnak át rajtad? Mondtad
nem egyszer, látod a gyermeket,

aki voltam: csendes és okos.
Elhiszem,
mert a szoba belakható lett
újra, már nem az elhagyott.

 

 

1.

 

(gyermekkarok a nyakam körül, szirmok egy nedves, fekete ágon.

vérzékeny selyemhernyók, lüktető erek jácint illata.

ide-oda repdeső virágok, lepkeszárnyak érintése a nyakamon)

 

 

– Adj egy puszit, mondom a fiamnak, mielőtt nekilódulok, vézna, puha gyermekkarok a nyakam körül, csak egyet kértem, búhh.

– ?

– Én téged mindjárt úgy, de úgy megeszlek.

– Hogy?

– Így. Hámm, hámm.

 

Mert enni

KELL!

 

 

Beállok a sorba, a megroggyant hátú, beesett arcú férfiak, megereszkedett hasú nők közé, a mosogatólé és a görnyedt testekből pállottan felszálló reménytelenség langyos bűzébe, mire észbe kapok, már halkan kimondtam, de a surrogó autók zajában szerencsére nem hallotta senki, Abba, Atyám, minden lehetséges néked, vidd el tőlem ezt a poharat…

 

Csonka vers

tépett papíron csonka vers
hiányosan emléknyomok
ki tudja már mi volt a rím
törött gerincű mondatok
fogódzó nincs csak fél szavak
kettéfűrészelt útjelek
ki tudja hova nem vezet
álom volt kézzelfogható
vagy füstként lebbenő való
titkot feszítő ismeret
ki tudja mi a nem lehet
tépett papíron csonka vers
illesztené a gondolat
ragasztaná a képzelet
ki tudja már hogy volt-e rím
és neki írtam vagy neked

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal