Szépirodalom

Olyan, mintha az egész életemet egy autóban töltöttem volna. Első emlékem, hogy egy napszemüveges, borostás férfi néz hátra az óriás karika mögül, amit ide-oda tekerget a nagy szőrös kezével, közben pedig bámul rám, és azt kérdezi, hogy na, mi van kisöreg. Mi lenne, gondoltam. Persze nem mondtam semmit. Egy idő után visszafordult, és fütyülni kezdett. Nem hangosan. Csak a dallamot. Az előttem lévő ülésből pedig nemsokára meghallottam Anyát. Énekelt. Az azonban nem ének volt. Az egy csobogás volt. Olyan, mint amikor Misi, a bátyám issza a colát. Pezsgő, és csobogó. Ez volt Anya. Amikor énekelt. Ha pedig nem énekelt, akkor recsegett. Ütemesen, kattogva. Áradt belőle a szó. Olyan volt, mint a diódaráló.

Sci-fi

chipet cseréltak az állatokban
legel a tigris az oroszlán béget
sárga irigységgel töltötték fől
a pufók naposcsibéket

fönn elektromos fecskék
négyütemű rovarra vadásznak
lenn a múltat hajtogotják
mint száradás után a vásznat

lombikot tisztel anyjaként
minden átlátszófejű gyermek
kik a Nagy Kód első vasárnapján
száloptika-csokrot visznek egy üvegnek

hasán divatos konnektorral
ketrecében körbe jár a vándor
vetített fűben lépked s ha elfárad
a mókuskerék is megáll magától

Voltak bizonyos jelek.

Naná, hiszen jelek mindig vannak, csak ez ember lánya nem elég okos, hogy ezeket a jeleket értelmezni tudja. Az is megeshet, hogy értelmezzük, de egyszerűen könnyebb, ha hátat fordítunk a problémának, megkerüljük, elhárítjuk, kerékbe törjük, felnégyeljük, szőnyeg alá söpörjük, bármit inkább, csak a szemébe ne kelljen nézni. Pedig mennyi kínos perctől kímélnénk meg magunkat, ha az első, a legapróbb gyanús dolognál ellenlépéseket foganatosítanánk.

Nálam is voltak jelek.

Kis őszi hitetlen

Új színek megint. A nyárra ősz takar
rozsdabarna titkot, sárga szőnyeget,
szürke alkonyával éjbe hajt hamar,
hűlt sorokba ver; magadra költheted.

Cseppnyi csend... a zápor árva ritmusát
átkuszálva váltja át a szél, kerek
metrumokra bont, magába így mos át,
szórt kolónok itt, ott hexaméterek...

Cseppdobok, meséljetek, hogy lenni kell;
jól van így, a szél zenél, a Föld forog,
játsszatok eszköztelennek – semmivel
bátor, új zenéket őszi záporok,

hogy elhiggyem, még nyártól telt a kamra,
s hogy mint Költőre, úgy nézzek magamra.

Mondhatni, jókedvűen ébredt. Sok minden járt a fejében. Álmodozott munkalehetőségről. Ám érezte, hogy feleslegesen. Miután megmosakodott, szerény volt a reggelije. Egy vajas-turistás szalámi, kenyérrel. Majd a bukszájába nézett. Annyi pénze sem volt, hogy két doboz cigarettát vegyen. Nem tudta, mitevő legyen. Pár szál maradt csupán neki. Azt gondolta Aladár: nem maradt más hátra, valakitől kölcsönt kér. Tudta is, kihez kell folyamodnia. Egy háztömbbel odébb lakott egy barátja, vagyis ismerőse s elhatározta, hogy egy ötezrest kér tőle. Felöltözött szerényen aztán kiállt a háza elé s várta, hogy Imre megjelenjen. Mindig a kutyáját szokta sétáltatni. Hamarosan jött is. Megpillantotta barátját.

Nem veszem fel

Ma délben fel-
hívtak. Udvariasan
érdeklődött az
ügyemet intéző
nő az áram-
szolgáltató kint-
lévőségeit kezelő
cégtől, alkalmas-e
az időpont
egyeztetésre. Nemet
kellett mondanom.
Magyarázatképpen
annyit még hozzá-
fűztem, hogy a munka-
helyemen tartózkodom,
de azt elharaptam,
hogy többet ne
keressen,
se részletekben,
se egy összegben
nem tudom ki-
egyenlíteni
a hátralékom.

ÜNNEP SÁRGABETŰS

Ez a fák utolsó tánca a széllel
és öngyilkos utak feltépett inge –
kifordult mellkosarukból
messzire gurult a nyár

Ez a fák utolsó tánca a széllel
földet rengető keringő
és ringó derekak akár ha násztánc
mintha nem is október ólma
de májusi menyegző első
vakító alumínium-szárnyalás

Ez a fák utolsó tánca a széllel
első ünnep az évben s az utolsó –
sárga könnyekkel megsiratott
sárgabetűs

Felvonnak, kitűznek és lobogtatnak zászlókat, táblákat avatnak és koszorúznak. Beszédet mondanak egykori hősök – egy sem él már –, meg politikusok – egy sem élt akkor –, valamennyien saját pártjuk szája íze szerint. Lesz zene is természetesen, ilyen meg amolyan. Lesz persze kommunistázás, cigányozás és zsidózás is, mert anélkül már sokan nem tudnak emlékezni. Előveszik számtalan szemüvegük közül azt, amelynek kis címkéjén ott áll, hogy ezerkilencszázötvenhat. Egy napig ezen keresztül nézik a mát. A tegnapot és a holnapot nem, arra van másik szemüvegük.

A Liget szélén, az őszülő fák előterében, a rozsdás vashalom vacog a hajnali hidegben, összehúzódik, szégyelli magát.

Elviszi a fotómat
Bogdán bácsihoz, hogy
ő majd elvarázsol engem
vagy már mit tenne velem.
Amikor rájövök erre
(én is boszorkány vagyok),
ő rögtön szól
(akár egy szekta hűséges tagja)
Bogdán bácsinak, hogy valami nem stimmel.
Bogdán bácsi erre természetesen
azt mondja, hogy
érezte részemről a szellemi ellenállást.
Ezért nem tehetett semmit.
(Gondolom, a pénzt a “varázslásért”
azért bezsebelte.)
A fruska ezt
el is hitte.
Azóta is Bogdán bácsival
kezelteti magát olykor,
s utána egyre betegebb lesz.

Két barátnő anamnézise

Erős vágyat érzett és akaratát ki is akarta fejezni: kívánt, óhajtott, szeretett volna, alig várta, és nagyon akart, kért és szinte követelt. Ugyanakkor könyörgött és esedezett. Mindent egyszerre szeretett volna és halogatás nélkül, azon nyomban. Várni is meg reflektálni is. Ez Adél volt. A hisztéria szobra. A filozófia tündérkéje. 

Helga az elhatározását szerette volna végrehajtani. Rendelkezni és rögtön dönteni. Határozni. Ha úgy tetszik, parancsolni, elrendelni, meghagyni és azonnal intézkedni. Sőt kényszeríteni, kötelezni, odahatni és megcsináltatni haladék nélkül. De a másik tegye meg helyette, ha lehet az első jelzésértékű gesztust. Hogy történjen meg, aminek kell. Ő érte el hamarabb a célt. Mert gondolkodás nélkül félt, ösztönlényként lépte meg, amit Adél halogatott. Ő az intuícióban és az inspiráció erejében bízott.

Szőnyegszél

És monda az Úr a Költőnek:
Hol vannak a te verseid?

Ő pedig monda:
Nem tudom,
avagy szerzője vagyok-é én
az én verseimnek?

Délután öt órakor

sok év haragja sírása
hogy dalra bírni nem tudom
ronda-zöld műanyag szájharmonika
gyerekkorom

börzsöny kamaszkor
harsány nagyzolás
röpül az ablakon a harmonika
zötyög a kisvasút tovább

zötyög tovább a kisvasút
döbbenet röhögés messze száll
bokrok alján a börzsöny harminc éve fújja
egy kisfiú kimondhatatlan dalát

Tele van repedésekkel az asztal, beleseprem a családi titkokat. Letakarom vadonatúj, hófehér abrosszal. Hajtások törik meg a tökéletességet. Végig futnak az elejétől a végéig, néha ki is térnek.

Családi ezüst vagy IKEA? Egyik sok, a másik kevés. Lábammal, idegesen kopogom a kérdést a parkettán. Szalag és műanyag, az eredeti fa rég kikopott, megsüllyedt, kidobtuk. A mostani modern és olcsó, de jól néz ki. Még ereket és göcsörtöket is nyomott rá a nagy gép a gyárban.

Hiányban nincs hiány.
Kösz jól vagyok.
Néha a tapétába kapaszkodom, mint valami leguán
és fejem félrefordítva bámulok ki az ablakon.
Így időzöm a falon négykézláb, amíg el nem unom,
aztán leugrom némi harapnivalóért.
Valami finomságot kérek a Kisasszonytól.
Ő rám néz, de nem tudja mi lehet finom
az én érdes nyelvemnek,
és közben igyekszik másra gondolni.
Valaki, vagy valami másra.
Mindegy, csak arra ne, hogy itt kell
lennie egész nap,
igényeket kielégíteni.

Mikor én voltam a tévé, folyton beszélnem kellett. Pedig nem akartam, hogy be se álljon a szám, csak a délutáni alváskor annyit, de annyit kellett csendben lenni, és nekem annyi, de annyi minden jutott az eszembe, hogy egyszer csak tévé lettem. De, tényleg! Egészen igazi.

édesanyámnak

Mi leszek, ha nagy leszek?
Fa ága, virága?
Fürtös csokrokat küldjek
nyíló napsugárba?
Legyek fűn rezgő harmat
szilfák erdejében?
Csöpp, felhőtlen kis világ,
csipke szemfedélen?

Kő legyek kavics között?
Szikla, aki alszik?
Szikla, ám felhők fölött!
Fény, tetőtől talpig?
Lennék csillag, üstökös!
Szikra – hulló rajban?
Szikra! érchomlok mögött!
Ezredévnyi bajban?

- Már megint kezded?

- Ezt tőlem kérdezed?

- Miért, látsz itt rajtam kívül valakit?

- Hanyadszor sütöd már ezt el?

- Hányszor szeretnéd?

- Azt hiszed, te talán viccesebb vagy?

- Mi ez most, egy humorolimpia?

- Neked mindenről csak a sport jut eszedbe?

- Most azért, mert tegnap megnéztem azt a rohadt meccset?

- Amelyik miatt nem láttam az Izzó vágyakat?

- Abban játszik az a nyálas majom azzal az ostoba – szerinted igéző – tekintetével?

- Na nézzenek oda, most már egy celebre is féltékeny vagy?

- Miért lennék féltékeny egy kutyafajtára?

- Te, és jó ilyen beszűkültnek lenni?

kastély

Hazudtam, ami volt, sosem volt kétszemélyes.
Volt viszont rajtam kívül sok másik női főszereplő.
Ebben a kastélyban mindegyik szoba a hetedik,
pompás virágok, és szüntelen agónia. Nem volt
keresnivalóm itt, talán eltévedtem, talán előbb
voltam itt, mint ő, talán erre születtem mindig is.
Nem örült nekem, de néha szobát nyitott,
másnap meg rám uszította a kutyákat.
Azt mondják, mikor elmentem, aznap este sírt.
Sok kár érte aznap, kedvenc kutyája nyakát szegte,
a táncteremben beomlott a boltozat. Egy hajszálát
felszedtem a földről, mert az ember gyenge.
Megégette a tenyerem hólyagosra.

űzik az embert űzik
nem nagy ügy
porig ég ez a tűz is
ez az este

annak se könnyű aki üldöz
szügyig empátiával
asszimilálódunk a fűhöz
ahogy a rendje

Van feleséged, huszonhat éves, kicsi, törékeny, pengeajkú. Kislányos a melle. Négy éve a feleséged, az egyetemen ismerted meg, te földrajztanárnak, ő vegyésznek készült. Te lusta hallgató vagy, ő magol, te iszol a többiekkel, ő vár rád az asztal végén, részegen hazacipel, ágyba tesz, reggel adja az aszpirint. Majd felhívja az apádat, megint ittál, meséli, valami tenni kéne veled. Ez így nem jó, elzüllesz. Apád jön, valamit mond, végül nevettek. Lediplomáztok, nászút Görögországba, indigókék tenger, szálloda, fintorgó pincérek, ősszel apád körbetelefonál, madzagot rángat, segít, bekerülsz egy minisztériumba. Ülsz egy sötét irodában. Lusta, trehány, kényelmes vagy, az ország hídjaival, folyóival, gátjaival kell foglalkoznod, de nem érdekel, csak billegsz az irodai széken, interneten nézelődsz, így telik el négy év.