Elmémből érdesen jönnek a szavak, vagy én teszem - szűrőtlen alak, durva hang - hogy ami jő - közöm se legyen hozzá, csodáljam, mint egy barnult ikonosztáz füstmázolta szentjeit - foltos szavaim, mik képet töltenek félve az űrtől, telebeszélik az adott teret, s panaszkodnak: az ezen túli vajon van-e, s ha van, hol lehet?
Úgy képzelem elmúltál hetven éves meglehet száz is sőt többezer mindegy: végülis kortársak vagyunk együtt kell túlélnünk rögeszméinket SZÓLJ MÁR gyűrd le konok némaságodat Varsó bolondja — mondják pedig ha tudnák hogy hívásodra minden megmozdul ujjaid köré tekerednek a fák hegyek vonulnak tapintásod nyomán kalapod karéján csüngnek a csillagok arcod: egy marék hamuba oltott szürke csend mennyi megíratlan vers bujkál a szemeidben mennyi tárgyilagos szomorúság Homérosz töprenghetett így útban Naxosz felé egy rozzant matrózkocsma ajtajában
185 cm magas. 56 éves. Negyvennégyes cipőt hord (szürkét soha és semmiképp), reggelire hét napból ötször pirítóst eszik lekvárral (na jó, kesernyés dzsemmel), egy héten egyszer szalonnás rántottát. Napközben semmi, este azonban két helyen, kétszer vacsorázik. Az egyiken muszáj, a másikat viszont ki nem hagyná. Rövid idő alatt hízik öt kilót. Ezen elgondolkozik. Azóta otthon este nem eszik.
Anyja, K. és apja, L. eleinte példás együttműködésben nevelték őt. A szülők három évig voltak boldogok. Milyen szomorú, hogy éppen erre a három évre nem emlékszik, gondolta D., nem emlékszik, hisz nem emlékezhet, onnan még nincs emlékezete. K. és L. a három év leteltével udvarias viszonyra cserélte be a szenvedélyes szerelmet, melyben D. fogant. A külön töltött órák szaporodtak, de példás, tapintatos együttműködéssel kezelték halmazaik közös metszetének egyre soványodó jelenét.
Útra kelt, mint egykor a legkisebb fiú, levedlő mennyboltját panyókára vette, s az ösvénnyel talált konok kételkedés úgy tűnt neki, mintha cimborája lenne...
Aggódva markolja hamutarisznyáját, félti, mint melegét, kincse a pogácsa, otthonról tisztuló patyolatfény ingén ott van kedvesének szeme ragyogása. Körötte a gombák óriás haranglábak, alattuk a bongás, lám, a gyűszűvirág, gondot szellők ága borzol dús hajába, majd keresztet rá a festő csülleg imád.
Hány fivére próbált előtte szerencsét? Sóbálvánnyá tette mindet a borzalom, látva, ahogy állnak, hátuk mögé lesve, előre mered hát, várja bár zord vadon. Úgy kell hát idézzen, teremtő emléket, hogy hurcolja sorsát jövőképbe zárva, mert muszáj legyőzni, legyűrni az időt, oltva rügyek múltját jövőnek a mába.
Útra kelt, mint egykor a legkisebb fiú, vállán a menny boltját panyókára vette. Hol van az az ösvény, hol a kételkedés? Már az is csak múlt... tarisznyába rejtve.
Tódor nagyon sietett, mint mindig. Ilyenkor minden összeesküszik az ember ellen: a lámpa akkor lesz piros, amikor nem kellene, a gyerek az orrunk előtt szerencsétlenkedik a motorjával, elcsúszunk a jégen, vagy meg akarnak téríteni a jehovások. Tódor sikeresen vette az akadályokat, és az aluljáróban ügyesen kerülgette a kukacos zöldséget kínáló norvégokat. Egészen a mozgólépcsőig azt gondolta, hogy kivételesen nem fog elkésni, amikor egy nénike keresztülhúzta minden számítását.
ma találkozóm lesz az apámmal beszélőre kéredzkedett a halott; hívásai elől mindig kitértem, mert közel volt még haldoklása
ma találkozom apámmal, aki csak néz, halálnyugodtan hallgat majd ott, a rács túlsó oldalán, elmondom neki, hogy milyen üres az ősz, amióta tekintete nem szenteli föl a kerti lugast szüret előtt, milyen csönd van az öreg házban, amikor anyámmal hallgatunk, remélve, egyszer még betoppan, egy üveg borért könyörög, ahogyan szokott, hogy önmagává bátorodjon – – – Isten talán fiának is becézi, mióta odafenn kóstolja az égi nektárt, ő vesződik vele, késő éjekbe nyúlva csitítja anyám helyett, talán megszokta már, milyen makacs, csak apám hangjától zeng a menny. bányászhimnuszát most is halljuk: szerencse fel! szerencse fel!
Az újságírás mindig csábító hivatás volt az irodalommal kacérkodó ifjak számára, hiszen olyan nagy nevek hívogattak e pálya felé, mint például Ady Endre, Móricz Zsigmond, vagy Karinthy Frigyes. Igen ám, de akinek a káderlapján az állt, hogy EGYÉB származású, jó esetben csak a középiskoláig juthatott el az ötvenes években. Az egyetemi vagy főiskolai felvételi vizsga után megkapta a „hely hiány miatt” című elutasító levelet. Ezt magyarázni se kellett, s fellebbezni se lehetett ellene. Mivel apám a saját műhelyében dolgozó asztalos mester volt, és se az ipari, se a mezőgazdasági szövetkezetbe nem volt hajlandó belépni, nekem is ez jutott osztályrészemül 1960-ban. Így lettem segédmunkás a szigethalmi Pestvidéki Gépgyárban. Nagy előrelépés volt ez a ranglétrán, hiszen osztályellenségből saját jogon munkás lettem.
Mi ez a rég-új, szép világ? Amit a tényeken túl megpillant a hit. Hiszen ez a valódi grand-art. Ha jobban megnézzük, épp most pozícionálja magát Isten újfent. S a költészet státusza is javul. A vallások gyártják a jövőt. De igazként csak egy fog kiderülni. Jön az egyetlen (egyetemes) kijelentés. A feltámadt tanítás. Tiszta didaktika a levegő, a felhőkre jegyzetel a felemelt, átszegezett kéz. Valaki szóljon a klikkeknek, világosítsa fel a pártokat! Befutott az első vágányra a Gondolat. Az abszolútum itt van. Ehhez nem kell törvény, elég egy tollvonás. A kegyelem minden rosszat megront. És nevet, aki áment mond. A tölgyfa is bólogat. Van hódolat, nem szűnt meg az imádat. Valami elemi szeretet hódítja meg a vágyat. Nemcsak remény. Kiváltság. Alázat.
ez akkor volt de mikor is várj a szél fütyült mindenfelé csak arrébb fújta a kiszámíthatatlanul fröccsenő madárpiszkot baj nem is történt csupán jelentéktelen szikár kérdések maradtak megválaszolatlanul
Közel, s távol ez volt a legmagasabb pont, de ő nem volt feltűnő, mert terepszínű öltözéke miatt húsz lépésről egy bokornak nézte volna bárki.
Feltéve, hogy a bokor gyengén füstöl.
Dániel − mert így hívják – dohányzott, és látszólag teljesen elbűvölte a fenséges látvány. Bár a tegnapi eső miatt kissé párás volt a levegő, ami alaposan korlátozta a belátható távolságot, mégis ő úgy nézett, mint aki nagyon messzire néz...
Olyan, mintha az egész életemet egy autóban töltöttem volna. Első emlékem, hogy egy napszemüveges, borostás férfi néz hátra az óriás karika mögül, amit ide-oda tekerget a nagy szőrös kezével, közben pedig bámul rám, és azt kérdezi, hogy na, mi van kisöreg. Mi lenne, gondoltam. Persze nem mondtam semmit. Egy idő után visszafordult, és fütyülni kezdett. Nem hangosan. Csak a dallamot. Az előttem lévő ülésből pedig nemsokára meghallottam Anyát. Énekelt. Az azonban nem ének volt. Az egy csobogás volt. Olyan, mint amikor Misi, a bátyám issza a colát. Pezsgő, és csobogó. Ez volt Anya. Amikor énekelt. Ha pedig nem énekelt, akkor recsegett. Ütemesen, kattogva. Áradt belőle a szó. Olyan volt, mint a diódaráló.
Naná, hiszen jelek mindig vannak, csak ez ember lánya nem elég okos, hogy ezeket a jeleket értelmezni tudja. Az is megeshet, hogy értelmezzük, de egyszerűen könnyebb, ha hátat fordítunk a problémának, megkerüljük, elhárítjuk, kerékbe törjük, felnégyeljük, szőnyeg alá söpörjük, bármit inkább, csak a szemébe ne kelljen nézni. Pedig mennyi kínos perctől kímélnénk meg magunkat, ha az első, a legapróbb gyanús dolognál ellenlépéseket foganatosítanánk.
Mondhatni, jókedvűen ébredt. Sok minden járt a fejében. Álmodozott munkalehetőségről. Ám érezte, hogy feleslegesen. Miután megmosakodott, szerény volt a reggelije. Egy vajas-turistás szalámi, kenyérrel. Majd a bukszájába nézett. Annyi pénze sem volt, hogy két doboz cigarettát vegyen. Nem tudta, mitevő legyen. Pár szál maradt csupán neki. Azt gondolta Aladár: nem maradt más hátra, valakitől kölcsönt kér. Tudta is, kihez kell folyamodnia. Egy háztömbbel odébb lakott egy barátja, vagyis ismerőse s elhatározta, hogy egy ötezrest kér tőle. Felöltözött szerényen aztán kiállt a háza elé s várta, hogy Imre megjelenjen. Mindig a kutyáját szokta sétáltatni. Hamarosan jött is. Megpillantotta barátját.
Ma délben fel- hívtak. Udvariasan érdeklődött az ügyemet intéző nő az áram- szolgáltató kint- lévőségeit kezelő cégtől, alkalmas-e az időpont egyeztetésre. Nemet kellett mondanom. Magyarázatképpen annyit még hozzá- fűztem, hogy a munka- helyemen tartózkodom, de azt elharaptam, hogy többet ne keressen, se részletekben, se egy összegben nem tudom ki- egyenlíteni a hátralékom.
Ez a fák utolsó tánca a széllel és öngyilkos utak feltépett inge – kifordult mellkosarukból messzire gurult a nyár
Ez a fák utolsó tánca a széllel földet rengető keringő és ringó derekak akár ha násztánc mintha nem is október ólma de májusi menyegző első vakító alumínium-szárnyalás
Ez a fák utolsó tánca a széllel első ünnep az évben s az utolsó – sárga könnyekkel megsiratott sárgabetűs
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
