Szépirodalom

Apám már nem él, amikor elhozom. Még felveszi az elavult szabású szürke öltönyét a besárgult inggel, amit a legutolsó válásán viselt. Három számmal nagyobb rá. Megkérdezi, vegyen-e föl nyakkendőt. Nem kell. Tudom, nem állhatja. A zakó alá magára húz egy szürke pulóvert, amit nemrég vásárolhatott a Mars téri piacon. Előre bekészíti a holmiját néhány nejlonszatyorba. Napokkal korábban kisuvickolja a félcipőt.

Olvasd el. Orvosi papírokkal teli tasakot nyom a kezembe. Később, ha hazaértünk. Olvasd csak el. Kibontom a négyrét hajtott zárójelentést. Fürkészi az arcomat. Majd keresünk jobb orvosokat. Kihagyok egy lélegzetet és egy nyelést. Azután mindegyikből egy ütemmel több lesz.

Akik eddig vezettek, nincsenek,
s most,.................... lám megértem,
hogy mindent (amit nem is kértem)
vályúmba tettek; faljak kincseket,

…............ csodákat kisgyerek-
ként,......................................
s úszni-nemtudóként is legyek
legalább pancsoló …...............,

hogy csöppnyi okosságom rejtsem
koponyámba-göngyölt tekercsben,
s ha homlokom mögött, barlangfalon,

…........... látomás-űzte izgalom
bölényt festet, el ne felejtsem
valós paták nyomát a versben.

Szenteste. Éjfélhez közelít a mutató a Télvíziváros összes toronyóráján. Kandeláberekre aggatott jégvirágfüzérek között piheg az egész város, az égbolt szikrázó csillagai alatt körtáncot járnak az angyalok. Az ökumenikus temetőkert egyik exkluzív sírboltjában kábán eszmélődik Á. Lazúr, a közép-belvidéki Használt Adok-Veszek koronázatlan királya.

„Mi ez a farkasordító hideg és síri sötétség? Uram, atyám, befalaztak! Egy ládában vagyok? Miért nincs rajtam pizsama? Hiszen ez az ünneplő öltönyöm, és a gyász-dísznyakkendőm, amit Rózsa, az elvált hatodik feleségem igazgatott a szalonban az elhunyt hetedik feleségem, Jázmin koporsójánál, miután az inzulint beadta magának. Mi történhetett ez után? Nem emlékszem… És ez a rücskös vallatóeszköz a fejem alatt? Jázmin ékkövekkel díszített párnája? Az ő koporsójába szántam, az ő feje alá. Az összes feleségem ilyen párnával volt felravatalozva, kivéve, Rózsa, a hatodik, aki még időben meglépett. Vagyoni követelés nélkül… Ez volt a mázlija… Bammeg! Nem a nyakkendőtű szúrása volt! Rózsa végig fecskendővel a kezében sustorgott Jázmin koporsója körül. És álnokul sajnálkozott, hogy pont Karácsonykor kell eltemetnem a legújabb exemet. A válásunk óta gyűlöl. És retteg. És egyébként mindig hajnalban inzulinozza magát, rögtön ébredés után.…”

A férfi valósággal elsodorta a meglepett nőt, de még idejében megkapaszkodott az egyik oldalfalra, - éppen e célból, odaszerelt - fogantyúban. A látvány azonban így is meglehetősen groteszk volt.

Hogyan lettem kopasz?

Ma kikapcsoltam a telefonokat
és hibernáltam a gépeket.
Kimentem a piacra, reggelire aszalt szilvára vágytam.
Az idő pont olyan, amilyet rendeltem: kisütött a nap
és szélorkán süvít az asztalok között.
(Öröm nézni, ahogy kavarognak a levegőben
a rémült szemű, dérlepte tökfejek.)

Ma ne szóljon hozzám senki, gondoltam,
erre a patkányfejű képviselő köszönésképpen
megint elküldött a kurva anyámba. Ma nem válaszoltam,
csak rávetettem a pillantásom és kivillantottam a szemfogaim.
(Beugrott egy ponyva mögé, eltűnt, mint a szemétkupacok
fölött gomolygó, szél cibálta füst. Nem is létezett.)

Virginia Woolf teaház

Regény-fragmentumok op.1.

„A tenger kissé fodros volt, mint egy enyhén ráncos asztalterítő. S benne valamennyi sáv megtorpant és felpúposodott, s ahogy partot értek, megtörtek, s vízcseppjei finom fátylát terítette a homokra. Bent a homályban minden bizonytalan körvonalú volt és anyagtalan. Nézzétek az erkély sarkában a pókhálót – szólt Bernard. – Szálain vízgyöngyökként csillogó fénycseppek.

Éget a fény, vágy
valósult, szállok ki, a
tengerért jöttem.

Fenséges Ión!
Szikrákra töri a fényt.
Az égnél kékebb.

Istenek éltek
itt hitben hajdan, de a
mítoszok szépek.

A SAROKHÁZNÁL

És feljön a nap. Érvényes vényben
felnyílik majd egy utca!
Rejteksáv az éghez. Romos sarokház.
Kacsintó kerub. Ünnepi huzalok.
A remény-kéken fekete vonal.

Másnap meghallásom zajt iktat a ködben.
A sarokház: tömb a tömbök között.
Magánidőm közhelyén fagyos esőcseppek.
Az ég szürkéjének fojtó árnyalata.

*

Megszűnt hely nem köt teret.
Kihulltak volt egy egészből.
Széthulló arcok. Lebegő névtelenek.

Nagy robajjal csapódott ki a teremajtó. Tömzsi, bikafejű férfi rontott be. Körül sem tekintve, egyenesen a harmadik ágyhoz rohant. Egy vöröshajú, cingár fiatalember hevert az ágyon, újságot olvasott. A testes és erős, bár kissé elhízott férfi kikapta kezéből az újságot, s grabancánál fogva felrántotta az ágyról. A megilletődött fiatalember szólni sem tudott. Az alacsonyabb férfi majdhogynem maga fölé emelte, úgy rázta tiszta erejéből. Bivalynyakán kidagadtak az erek, s fojtott, indulatos hangon kérdezte:

Fluxus erjeszt keszeget,
ó nimfomániások,
s ti tipródtok ezerrel.

Gyököt vonni a fiókból,
meg nem történté tenni a libidót,
maszkot faragni a pedálokból.

Az élet úgyis csak egy lyukas fikció,
hol nyögvenyelős páriák kelepelnek és szalamanderek
diktálják az akkordokat.
Ó, fényűzés,
ráadásul te is átszakítod a rostát…

Jolánka élettelenül fekszik a kerítés mellett. Azután lassan megmozdul, próbál feltápászkodni. A szomszéd fiú odarohan hozzá, visszagyömöszöli kezébe a kistáskáját, kihúzza a pillangókést Jolánka bordái közül, majd közli, hogy nem is akar új mobiltelefont, és elfut.

Jolánka közben felkel, visszasétál a közértbe. A pénztáros rögtön három ezrest csúsztat a markába, utána Jolánka visszamegy a húspulthoz, ahol az eladónak odaad egy csomagot, az kibontja, és a zöld párizsit visszateszi a szép felvágottak alá. Köszön, Jolánka a kijárat felé haladva mindent egyesével kipakol a kosarából, és kihátrál az üzletből.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy öreg király, és annak egy fiatal, vonzó felesége, valamint egy dögös kis lánya. Ez utóbbit elrabolta a sárkány, és bár sokan nem értették, hogy ha azonnal fel nem falja, akkor minek az neki, a király kihirdette, hogy aki kiszabadítja, legyőzve a sárkányt, az megkapja a lánya kezét és fele királyságát.

megtért a konda
a nyáj

bebocsátásra vár

disznó
marha
szamár
bárány

üres a pajta
a jászol

sehol a kisded
üres a lóca is

a gazdának hűlt helye
döngölt földön
bélsárral elegy szalma

a halál döglegyei
köröznek dongva
a szánalmas tehetetlen
légyfogó légterében

Standovár Ágota akkor is, kitart a nyár c. írása alapján

sárgára kéne festetnem
ezt a piros leandert az ajtó mellett
mert most a sárga versed előtt ülök
megmosom meghámozom
apró szeletekre vágom
beleteszem a forró olajba  

ma még nem ettem sárga uborkasalatát
nem volt még idő befestenem
kevergetem a serpenyőben a versed
egy kicsit serceg ó herceg
most látom olasz mirelit
minden csupa olaj lesz mire itt kitavaszodik  

ülök a konyhaszekrény tetején
a páraelszívó elszívta a verset
én meg elszívok egy cigarettát
a versedben találtam egy halat
vacsorára azt fogom kisütni
a szép sárga versed viszont olajos lett
beleteszem a mosógépbe  

hogy más ne értse

Meglökték. Nem mozdult. Újra lökték. Minden apró részecskéje tiltakozott. Megdermedt. Szétnézett. Az ősz már hidegen simított a fák ritkuló hajába. A földeken, a megmaradt barázdanyomokat egymásba fonta a rajtuk áthaladó emberek talpnyoma. Messzebb, már homályba futó távolságban, házak sora állt. A hajnali fény belederengett a háztetők cserepeibe, megrajzolta a kémények vonalát. A falu szélén, a többi háztól távolabb, magányos épület áll. Kopott a mész a falakon, az udvarban bokasimogató gyomszőnyeg. Kupacokba sodort rozsdás leveleket dédelget a csapzottan lógó tyúkháló, alatta macska ül. Félszemű, szürkésfekete állat. Lassú mozdulatokkal mosdatja magát, néha körülnéz, sárga szemét a házra veti.

Nem bízom az idegenekben,
az űrlényeket viszont,
ha van karjuk, szívesen keblemre
ölelném. Jobb, ha senki se
költözik a szomszédba, főleg
a vágottszeműeket utálom,
akik korán kelnek és késő
este csendben zárják az ajtót.
Sose járnak ki egyedül. Sose
hagyom el a lakást, otthonról
dolgozom és futár hozza az ételt.
Japánban ezt hikikomorinak
hívják, de ők nem próbálnának
megváltoztatni. Anyám kiborult,
amikor nem nyitottam ajtót,
orvost hívott és együtt dörömböltek,
a rendőrök vitték el őket. Ez négy
éve, három hónapja és két napja
volt. Azóta nem járt nálam senki.
Japánul tanulok, hogy elmondhassam,
mennyire gyűlölöm őket.

A bátorkodón átkotort átláthatatlan átfogót, ha
rászámolom a távlat által bántalmazott pártfogoltra,
átfogó rágalmak átvágtáznak a vájárnak a szájában
és vázlatára rákerül, hogy pályán van
a nyálából csak hálából egy aprócska darab,
és még az sem dönthet arról, hogy elmehet-e, vagy marad Arad.

A tökéletlenség harmóniáját bámulom: mocskos ablaküveg, letépett plakát, tökéletes hátteret biztosítanak egy készülő archoz. Ül, sminkel, narancsszínű rúzst tesz a szájára. A metró utasai bámulják. Narancsillatot hallucinálok.

A nő apró mozdulatokkal viszi fel arcára a púdert. A nyitott tégely az ülésen hever, egy erősebb fékezésnél leeshet és darabokra törhet.

Anyám élete nagyanyám halála után esett szét végleg. Skizofréniája ezután átvette az irányítást az elméje felett.

Fiatalasszonyként egyszer narancsot kívánt. Azt mondta, addig megyünk, amíg pult alól nem tud szerezni. Jártuk a boltokat, én egyre fáradtabb lettem, ő egyre lelkesebb. Csillogott a szeme, feltüzelte a kihívás, hogy a hetvenes évek elején déligyümölcsöt szerezzen. Narancsot végül a piacon kaptunk az egyik ismerős kofától. Barna papírzacskóba tett két éretlen példányt a fél kiló csiperkegomba alá. Anyán még ekkor sem mosolygott, pedig azt mondta, boldog. Hazafelé az egyik üzlet kirakatában meglátott egy merész szabású selyemruhát.

Sínen vagyunk

Nekem mindig egyből jön a villamos.
Te mindig negyed órát vársz rá.
Ha veled vagyok, neked is egyből jön.
Ha velem vagy, én is negyed órát várok.