Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Szándékosan „keverem” össze emlékeimet, időben és térben is ugrálva. Karácsony van, eszembe jutott az édesapám, aki annak idején karácsonykor esküdött és hetvenöt éves korában a húgoméknál álmában halt meg december 24-én, szívinfarktusban, amikor látogatóban volt náluk Németországban. A húgom azóta is lelkiismeret-furdalást érez emiatt, pedig csakugyan mindent megtett a szüleimért, mint ahogyan értem is megtesz most mindent (az idén karácsonykor még nem is haltam meg, részben neki köszönhetően).

 

(Kiragadott részletek Alfred Hitchcock és
Christian Morgenstern levelezéséből)

Szigorúan korhatártalan!

xxx

Éheznek a karvalyok,
hiába úsznak halrajok.
Nekik egér, nyulacska kéne.
De a hal mé’ ne?

xxx

Nektárfaló kismadár,
virágkehelyhez inni jár.
Előre-hátra száll, ha kell:
ez ziher kolibri-jel.

xxx

 

„… hagyj fel minden reménnyel!”

Dante: Pokol

 

Ez a koranyári, napos, fülledt hétfő reggel is úgy indult Dezső számára, mint a többi. Valódi, hamisítatlan hétfő reggel volt. Vidám, röhögcsélő, a hosszú nyári szünetet már jó-előre élvező iskolásokkal az utcákon, a buszokon, a villamosokon, valamint – erős kontrasztként –, a legkevésbé sem vidám, és csöppet sem röhögcsélő, munkába igyekvő felnőttekkel. Ilyen munkába igyekvő volt Dezső is. A Hivatalba tartott, serényen, a munkahelyére, ahol, mint segédmunkás dolgozott, immáron második éve. Ezen időszak alatt Dezsőnek alkalma nyílott mélyen átélnie, kellően megtapasztalnia, mit is jelent az a szó, hogy: segédmunkás. Ezt a tudást (mintegy etológiai értelemben), bevésődés útján sajátította el, és egy életre megjegyezte. Hiába, fiatalon tanul(hat) a legtöbbet az ember, és Dezső még csak húszas éveinek elején járt. A Hivatalban egyébiránt, tenger-sok (kis és nagy) hivatalnok dolgozott, kiemelkedő számú műszaki dolgozóval, nem kevés biztonsági őrrel, és takarítónővel egyetemben. Dezsőnek, értelemszerűen, megszámlálhatatlan sokaságú főnöke volt.

 

az ablakmélyedésbe láncolt embervázra
a fénytörés örvényes ingoványa
azóta is felcsapja átkait
mondom Tiborc azóta is

nem firtatva hogy büntetésünk mennyi
tanácsos lenne végre elkövetni
mit számon kérhet majd ügyész ha jön
talán szerdán talán csütörtökön

 

– Raboljunk bankot – mondta a pattanásos arcú Sárosi Pista, és az orrát felhúzva afféle félmosollyal várta a barátja reagálását.

– Hülye – volt a tömör válasz, meg egy vállrándítás. – Aztán honnét szereznél hozzá pisztolyt, meg olyan gyors verdát, amivel lerázhatod a zsarukat? Élből húsz év a sitten, aztán golyózhatsz, hogy miért volt.

– Paraszt vagy te, Józsi, mindig is az voltál. Nincs benned ötlet, meg kreativitás. Már az a szőke csaj is megmondta a munkaközvetítőben, hogy nem az állami gondoskodásra kell várni, hanem felkarolni egy jó projektet, és mindent kihozni belőle, ami benne van.

– Ezt jól megtanultad, meg ő is, de fogadjunk, hogy ketten együtt se tudnátok lefordítani magyarra! Süket Berci, hol itt a projekt? Attól, hogy havonta eljövünk a munkaközvetítőbe lepecsételtetni a kis könyvet, attól még a muter nem tudja kifizetni a villanyszámlát, se a gázt. Igaz arra már nincs gond, mert a tavasszal kikapcsolták. Projekt. Hülye… Kinek a projektje?

 

Hogyan mondjam el neked,

hogy ne zavarjon megfogalmazás,

ne akarjak eredeti lenni, mondani:

ez van és semmi ráfogás –

dadogok, gyáva vagyok, okom ezer,

eredeti félszeg, egész álszent,

hitehagyott, óh mein Gott,

Gott is tot, tonaludátusz; ússz

a másik partig, bizonyíték: vissza

is találhatsz – senki sem úsz’ vissza,

 

Egyszer régen, volt a faluban egy féldüddő* ember. Az inge zászlóként lobogott utána, amikor a falu kicsi házai között járt, kelt, vállán az elmaradhatatlan kapával. A parasztok gyakran felfogadták cukorrépát vagy kukoricát kapálni. Na de, volt ezzel egy kis baj is, mégpedig az, hogy állandóan kanos volt az istenadta, és hát mi maradhat faluhelyen titokban? Persze, hogy minden asszony fülében ott zsongott az a bizonyos bogár. Hamar rá is jöttek arra, hogy amikor a férfiak elmennek a vasúthoz talpfát csiszolni, akkor vígan lehet a kukoricásban etetni az éhes bulákat. Állva, vagy fekve kettyinteni ezzel a fáradhatatlan kujonnal.

 

Juditnak

Kéreg a fáról, seb a húsról,
hajlik az idő a maradásról.
Gurul a cérna, ferde a világ,
virág válik a faágtól.

Lódul a köd, bomlik szemhatár,
szitál az ég az égből,
ledől a madár a horizontról,
idehull hangja a messziségből.

Gyerek vagyunk vízparton bújva,
kezeink befonja szederinda.
Te vagy csak bennem a közelség,
és akkor megint a…

… kéreg a fáról, seb a húsról.
hajlik az idő a maradásról…

 

Nem tudott aludni. Hallgatta mellette, hogy Zoli hogyan veszi a levegőt. Idegesítette. Valamit csinálni kellene. Vegyen be altatót? Nincs hozzá kedve. Már volt a teraszon. Szétnézett. Nem történt semmi. Hétköznap éjjel háromkor mindenki alszik. Simogassa a macskát? Már a macska is megunta. Szex? Utána mindig jól alszik. Hát, már a múltkor is olyan unalmas volt. Inkább nem.

 

Ha nem is szólal meg,
nyelve azért van

Aki beszélni sem képes,
az is megtalálja a nyelvét,
amivel felelni fog.

Ha van nyelv, ami elfér még.
Ha ki nem szorítja a megannyi érték.
Ha a kánon mohó szája el nem nyeli.

 

nehéz

a falnak támaszkodsz
méregeted a távolságot
s nem érted hogy ez a pár méter
miként válhatott
áthatolhatatlan messzeséggé…
másfelé nézek
a betört ablakok takarásában
kacér tegnapok homályos inge villan
szemem sarkából látom
ahogy nyeled vissza a könnyeid
– óvatosan mozdulsz
(ó szajha pillanat: bennem
a megkönnyebbülés sóhaja szakad)
de a kilincsre dermed kezed
mert nehéz ott hagyni
egy idegennél az álmokat…

 

Ülnek a lakásban, és sakkoznak. Hárman ülnek a lakásomban, és sakkoznak. Kis dohányzóasztalon a készlet, három hokedlin meg ők. Hozták magukkal. Pont akkor jöttek, mikor kifizettem a konyhát az asztalosnak. Egyszerűen kinyitották az ajtót, és beballagtak. Túl sok ez azért, mondták a pénzre, amit a mesternek számoltam épp, de mást nem szóltak, lepakoltak, felállították a bábukat.

Kezdtek játszani.

Egy lép a világos tisztekkel, egy a sötétekkel, egy meg mindkettő gyalogjaival, felváltva persze. Mondom nekik, ez így nem igazán jó, részint, mert ez az én lakásom, nem hívtam őket, részint meg sokan vagyunk négyen, hát szedjék össze a holmijukat, és távozzanak. Mondják, jó, már azt hitték, a felállás, mármint a háromemberes sakk ellen lenne kifogásom. Játszanak tovább. Fenyegetőzöm, próbálom őket rángatni, felborítani a bábokat, de ők is, meg a sakk is olyan nehéz, hogy hasztalan erőlködöm, mozdítani nem sikerül. Emelem a hangom, ordítok, kifulladok, a sírásig haladhatnék, hamarabb megállók.

 

Üvegházakon át a nap melegét hajszoltam
az óriássá duzzadt délután árnyékát markomba rejtettem.

Megannyi monolit
lapulnak hátamon
szorongok, feszengek
dúdolom, dúdolom.

Rozoga üvegen át hosszan nézem a kertet
akárha elhagyott táj volna napfogyatkozás után.

Megannyi monolit
lapulnak hátamon
szorongok, feszengek
dúdolom, dúdolom.

 

Felkelek az ágyból, már tenném le a lábam a földre, amikor megszólal bennem valami hang: Melyik láb ez? A bal. Akkor húzd vissza de rögtön! Így aztán felülök rendesen, és ügyelek, hogy a jobb lábam érjen le előbb, majd belebújok a papucsomba, és elkezdem megsétáltatni kócos hajamat az állott reggeli beltéri levegőben.

A konyhába érve meglátom saját magamat, ahogy az asztalnál ülve jóízűnek falatozom.

 

Azóta utálom a focit, mióta másodikban a Weininger Józsika pofán rúgott labdával. Harmadikban még jobban megutáltam a focit, amikor a Weininger Józsika másodszor is pofán rúgott a labdával. Negyedikben már szemfülesebb voltam, így a Weininger Józsika már nem tudott harmadszor is pofán rúgni a labdával, mert nem mentem el az edzésre. Ötödikben közbelépett a karmamóres, ugyanis Weininger Józsikának az egyik meccsen kifordult a térdkalácsa, nyílt törés, egyszerre sírt és sikított. Szörnyű volt. És ez nem névreszóló eset. Megfigyeltem, hogy a meccsek végén valaki mindig fáj vagy vérzik. A foci cseppet sem biztonságos tértartalom. A másik pedig a logikátlanság: gondold végig, ott van egy csomó ember akik mind egyetlen labdáért veszekednek. Miért nem adnak mindegyiknek egyet-egyet, és akkor csönd lesz?

 

Veszett idők

(„Az ékesszólásról” tételei)

 

I.

Ha Derby még él, egész Budapesten
a személyes védelmét élvezem.
Ha jelen van, kötekedhetek is,
aztán a többit már ő rendezi
lelkiismeretével, Úristennel.

 

MA IS

most megint
ezen a köpésnyi földön állunk
mintha mindig itt lettünk
volna (otthon) bármelyik
parkban járdaszegélyen
sarkon
ágyban vagy erkélyen
bárhol (tényleg) bárhol
csakhogy most
testünk minden szilánkja
remeg zörög nekem régi
mozijegyek és halotti
anyakönyvi kivonatok
porladnak a farzsebemben

 

– Deján, édes gyermekem – szólt Somoghy Akáczius és tenyerét a legény vállára tette. Deján Lupsity, ez a vad, kegyetlen, félelmet nem ismerő katona pedig összerezzent az ura érintésétől. Tudta, hogyne tudta volna, hogy a kapitány haragjánál csak az borzasztóbb, ha ilyen mézesmázos mód törleszkedik valakihez.

– Kinyargalsz és addig mész, míg Palkót valahol fel nem leled. Megmondod neki, azt üzenem, hogy rögvest jöjjön bé. De setétedésre itt legyetek, vagy mehetsz, amerre a lovad visz. Megértetted-é, kedves gyermekem?

Dejánnak végigfutott a hideg a hátán, az ura rekedt, fojtott hangjától. Nem is szólt semmit, csak fejet hajtott és kifordult az ajtón.

– Deák! Lemégy a faluba és megmondod a papnak, estére elvárom az asztalomhoz.

– Megértettem, kapitány uram – válaszolta a deák és fövegét a fejébe csapva, nagy garral lódult az ajtónak, de Somoghy Akáczius rámorrant: – Ne rohanj, mert a papot előtalálni bizonnyal egyszerűbb lesz, mint Pál fiamat, akiről az ördög se tudja, merre járhat éppen. De neked elég lesétálnod a templomig.

 

Neutron csillaggá omlanék a légüres térben,
Hogy idővel feketelyukként szívjam magamba az élet velejét,
Mit talán valahol olyanná építek, ami tényleg
Ínyemre való, ami valóban megfelel nekem.

De csak magányos üstökösként keringek a végtelen
Űrben, attól rettegve, hogy csóvám eltűnik, és örökös kómába esek.
Ez így nem helyénvaló! Itt vagyok fényévekre, s ti még
Csak most látjátok születésem pillanatát.

Mikor nagy dirrel-durral megszülettem,
Ezt a momentumot szemlélhetitek a Tejútról.
Most éppen az Alfa Centauriban járok, és folyton-folyvást
Csak kerülgetem a csillagokat és a bolygókat.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal