Nagy Zopán: Prológus-kínvers
(Bor-dal helyett is)
E versem (szerintem) hosszúra terítem.
E versem, ha túl méretes:
Elolvasni nem érdemes.
Mert: e versem hosszú lesz (azt hiszem)…
E versem hosszúra sikerül,
Egyedül marad, majd elterül.
E versem (jó) hosszú lehet:
Elolvasni nem érdemes…
(Térdeimet össze-vertem,
Maradék fogaim is koccannak,
Könyök-porcom az asztalra pergett,
S előre köszönök a holnapnak…)
E versem ha visszafordul:
visszafordul ha versem E
Elolvasni nem érdemes:
Versmértékem szégyenletes…
(Mérges tinta – és gyomorsav
Jó véremmel szinte elegy;
S a pincérek kis koporsókat hoznak
A padlóra záporzó fogaimnak…)
E versemnek hosszú volta,
Ha vers volna, miről szólna? –
Elolvasni nem érdemes,
Szöveg-lábam is véreres…
(Ínyem ríme: mondat réme,
Belevérzik a pohárba,
S ami károg: madár-nátha;
Versnek inge, se gatyája…)
E versem (szerintem) hosszúra terítem:
Elolvasni nem érdemes.
Reklámoktól nem lesz heves,
De még a tragédiát sem közvetítem…
*
(A véres leves rettenetes,
És lények úsznak a ko(po)rsóban;
A letargia emeletes:
Zakó-zsebemben egy kis ásó van…)
E versem biz nagyon hosszú lesz,
Mert ezért soronként fizetnek.
A publikálás igen kegyes:
De elolvasni nem érdemes…
(Mondat ránca, mint szoknyácska:
Összegyűrve az ágy alatt;
Zakóm valahol elmaradt,
Benne: kulcs, térkép, kézirat…)
E verset (ezért) újra kezdem:
Elolvasni nem érdemes…
Egy ágy mellett (mert) megébredtem,
S köz-érzetem „egyetemes”:
E versem így hosszú lészen,
Idő-résen is átnéztem:
Elolvasni nem érdemes,
Amit láttam, az tettleges…
(Anyám szoknyája húgyban, sárban,
Én gyermekként ott kúsztam-másztam,
De a kertben anyát nem láttam,
Csak piszkos „latrot” a nyugágyban…
Másnap: zárt ólból kitörve megtaláltam
Anyámat – összeverve, fához kötve –
Csupaszon, ahogy húgomat a kamrában:
Egy kis kolbászt sírva tömködött magába…)
Anyám megvesszőzött
Hajnalban és alkonyatkor,
Mert anyám tudta, hogy
Megőrülök a kislányoktól… –
Zendült fel fejemben
Egy kasub (vagy fiktív) népdalból,
Így még hosszabbra sajdul
E bizonyos versem…
*
E versemet (most már érzem)
Nem kellett volna elkezdenem,
Mert a zajló ébredésben
A kép-hordalék szüntelen…
(A mostoha még jóllakva horkolt.
Elégedett, hisz ő a sokadik,
Aki anyát bármikor verheti.
Nagymama a szomszédban zokogott…
Mostoha nagyapánk az
Agyonvert kiskutyákat
A kályhában elégeti
És vasfogát villantja ki…)
E verset inkább lefejezem.
Ez kínom talán, nem érdemem;
S mert család, emlék-roncs beleszól:
Egységet rothaszt, nem szavatol…
*
Dédmamám a padláson,
Nagymamám a „szép-szobában”,
A másik a lépcsőházban,
Nagyapám egy istállóban…
= Haltak el (szinte „hírtelen”).
Keresztapám a garázsban,
Keresztanyám a konyhában,
Egy barátom kisszobában,
Egy mostohám fáskamrában…
= Akasztotta fel magát.
*
A változ(tat)ás,
A magamba-tiprás
El(v)kerülhetetlen,
A semmiségek (b)elémszorultak:
Ismét (csak) írok,
Törlök, javítok…
S nem vagyok magammal
(igazán kegyetlen)…
Így holnap:
(talán) újra-kezdem…
Megjelent: 2016-07-31 07:00:00
 |
|
Nagy Zopán (1973, Gyoma) |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
