VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
SzépirodalomEccer, nem es olyan régen, mikoron új elnököt választottunk, merhogy a régirül kiderült egysmás, s nemvót ollyan doktor, ki meggyótította vóna a baját, no akkor történlett meg ez a dolog dicsőséges országunkba. Élt eccer egy pápaszemcsináló, ki egész élettyibe a kitanult mesterségit űzte vala, s csányta a pápaszemeket a rászorulóknak, kik ótánmán a tűbe es bé tutták fűznyi a fonalat, s meglátták a bolha faszánkóján es a szálkát, s még tán aztat es meglátták ezvel a pápaszemmel, miket nem es lett vóna szabad nékik meglátnyi. Hajjákcsak, táncsak nem azóta olyan nyavajgós, veszekedős ez az ország s annak lakói, mióta fel van tanálva a pápaszem? Affene se tuggya, de az bizonyos, hogy a mesterségét jól űzte ez a pápaszemcsináló. Sohasem A fiúk jelentőségteljesen összenéztek, amikor végigment az utcán, ujjukkal a homlokukra böktek, vagy csak nyerítettek, mint afféle kamaszok, fiatal csikók. A lány úgy tett, mint aki se hall, se lát, mindig sietett. Ki tudja, hová sietnek ezek a kicsi lányok? Mert ha a sorsuk elől akarnak menekülni, előbb-utóbb rájönnek, hogy hiába minden kísérlet.
De mit keresnek itt az olyan nagy szavak, mint sors, végzet vagy eleve elrendelés? Az ember elég tevékenyen bele tud nyúlni a saját életébe, csak akarni kell. Látszólag apróságokon múlik, egy kis elhamarkodottság itt, egy perc késés amott, és máris találkozhatunk azzal, vagy elkerülhetjük azt, aki alaposan beleavatkozhat az életünkbe. Minderről persze semmit sem tudunk, és igazán elképesztő az a tudatlanság, amellyel az életünk javát leéljük.
Nyilván jól van ez így, mert ki az ördög kezdene bele, ha előre látná a végét? ölemben forró macska ül a gyermekek a bolondok az ember gyakran tanú Rájöttem, hogy nem csak akkor foglalkozom irodalommal, ha írok. Meg kellett tanulnom azt, hogy ha nem írok, akkor ne járjon az irodalom a fejemben. Nehéz volt, de hozzászoktam. Az író fantáziája végtelen. Amit csak gondol – legalábbis én – abból történet születik. Le kellett szűkítenem a fantáziámat. Hisz a szerkesztők megmondták, nem a mennyiség, hanem a minőség a fontos. Arról nem is beszélve, hogy apró novellák írása helyett, most már elérkeztem abba a stádiumba hogy a fontosabb, megálmodott műveimet írjam meg. Igen ám, csak ahhoz sokat kell az embernek képezni magát. Nem elég csak nagyszerű történeteket kitalálni, azt meg is kell írni. És nem akárhogyan! Ez az irodalom! Az akasztás előnye Láttad azt a felakasztott legyet Fegyelmezett. Szavalt szerette saját hangját tünetek csak a semmi lehet ilyen hiánytalan: Mindenáron meg akartam tenni. Most már bánom az egészet, tudom, nem kellett volna elsietnem a dolgot. A cédulát a sálja mellé csúsztattam. Abban bíztam, öltözésnél észreveszi. Tudni fogja, ki írta, efelől nem volt kétségem. A fogadtatásban azonban nem voltam biztos. Igen, bánom már, de nem tudom visszacsinálni. Ha Eszter megtudja, magyarázkodhatok. Péternek elmondtam, csak nevetett. Péter a legjobb barátom. Mindent megosztunk egymással. Legutóbb Éván osztoztunk. Tudom, nem hangzik valami jól, de Péter nem ért rá, és nem tudta, mit tegyen. Évát már nem érte el, engem kért meg, hogy menjek el helyette a randira. A mozijegyét is odaadta, mert a Tiszában ment egy jó film, és Évával oda készültek, a késő délutáni előadásra. Éva nem maradhatott ki sokáig, este nyolcra mindig otthon kellett lennie. Szeretlek azóta. Mióta is?
Hatvanas évek eleje. Tíz év körüli kisfiú áll a hóesésben. A lámpa fénylő köríve megvilágítja a táncolva hulló óriáspettyeket. – Mit csinálsz itt? – hallatszik mellőle a kérdés. Lenéz, és meglátja a kislányt. Szőrmesapkája alól világít a nagy kék szeme. Emlékszik rá. Osztálytársának a kishúga az 1/b-ből. – Te mit csinálsz itt, Hétpettyes? – jut eszébe a neve. – Elvesztettem a lakáskulcsomat, és most nem tudok hazamenni. Nincs otthon senki. Űzni szarvas-álmokat Ág-bogak közt ezüst Hold Megszámolta pénzecskéjét, és beugrott egy presszóba. – Nini! Zorán, Iván és Janó! – fedezte fel egy asztalnál rég nem látott cimboráit. – Á, Emil! Csüccs le, öregfiú! – invitálta asztalukhoz a legmagasabb, egy harminc év körüli, szögletes arcú férfi. – Már ázt hittük, hogy valahol Párizsban, a Montpárnásse-on csávárogsz. – Miért pont Párizsban? – foglalt helyet a kalapos, kecskeszakállú öreg. – Miért, miért? Hiszen festő vágy, és áhogy én tudom, minden festő erről álmodik. – Festő? Hol van már a tavalyi hó? VALÓSZÍNŰTLEN NYÁR Micsoda valószínűtlen nyár ez Még hazavárnak ajtók ablakok Nincs mibe kapaszkodni. Dühös volt. Talán hogy apja nincs, az vitte neki úgy bátyjának. Hiszen esélye sem lehet, ott a hatévnyi különbség. De hát az is csak gyerek, ne játssza úgy az eszét! Marni próbálta. Fájdalmat okozni neki. Szorítani, ne csússzon ki. És a nagyfiú lefejtette a kisebb fiú ujjait, s akárcsak Jákobbal az angyal – még mosolygott is. Megrázta. Nem indulatból, de azért erőteljesen, mint aki helyre akarja állítani a világ rendjét: – Befejezted végre? Elég volt? A kicsi erején felül küzdött. Zihálva lélegzett, különösen akkor, amikor az erőteljes, gyors mozgásait semmibe véve a nagyobbik csak egyszerre ráült, mintha nem is élet-halál harcról lenne szó, apró, küzdelemben izzadt fejét félreszorítva, nehogy harapjon. – Elég lesz? Föladod? minden utat ismerek magamban. forduljak bármerre, útjaim szélén dühkitöréseim itt-ott keser Bohócok röhögnek rajtunk Semmivé porlad a minden Vágyaim köröttem ülnek Ady Endre születésnapján Ne adjon feloldozást Rómába érkezve siettem berohanni egy utcai fülkébe, s vadul lapozni kezdtem a telefonkönyvet. Az első riadalomból ocsúdva – Tót Imreként nem találtam! –, másodjára ráleltem Amerigo Tot hívószámára. Szerencsém volt, ő maga vette föl kagylót, s barátságos dörmögéssel azonnal magyarra váltotta a szót. Elmondtam, szeretném fölkeresni a műtermében, s a kishitűek magabiztosságával hozzátettem: – Újságíró vagyok. – Nem baj – nevetett föl megértően –, gyere csak! Nem volt könnyű rátalálni a belvárostól félórányira kanyargó, szokatlanul önkényes rendű számozású kis utcácskában a házára, de aki ismeri a gazdát, nem tévesztheti el az ő kapuját. Bár az egyszerű kis réz névtáblán csak annyi olvasható: TOT, a lépcsőkorlát vörös muskátlisora, az időmarta lópatkó már távolabbról is útba igazít. Mi mind platóiak vagyunk „Ki a szépet szemtől - szembe látta, Mi mind platóiak vagyunk, * August von Platen: Tristan c. verséből (Weöres Sándor. ford.)
|
