Czékmány Sándor: azt hittem
minden utat ismerek magamban.
forduljak bármerre,
pontosan ki tudom számítani a kanyarok ívét.
útjaim szélén
felhalmozott szemét.
dühkitöréseim itt-ott
egekig vésték örvényeikkel az utak burkolatát.
ismerem a csillapodás hullámait is,
az apály-dagály váltakozó zihálását
sejtjeimben. és a napot. ahogy mozdulatlan sávokban
kering körülöttem, miközben
látom magam, ahol nincs más,
csak rozsdás sínek között burjánzó gaz.
a látóhatáron ingadozó állomástörmelékek ablakain
vonatárnyékok.
mozaikrétegződéseikben
az emberi butaságok útvesztőin át
cipelt
otthontalanságokkal.
barakklakóként élem át magam újra.
azt hiszem
minden utat ismerek magamban,
ugyanazok a kátyúk,
ugyanúgy nincs neve a holnapnak,
ugyanúgy azt hazudják bennem az útjelző táblák, hogy
a hatályos jogszabályok szerint még létezem
egy frissíthetetlen időképben.
Megjelent: 2016-07-15 07:00:00
 |
|
Czékmány Sándor (1936-2023) költő
A Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat szerkesztője, a Górcső rovat vezetője. |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.
