Balázs F. Attila: A legnagyobb vers
Szavalt
hangja ezernyi csápként
tapadt hallgatóságára
az ijedt arcok
mint földrengés idején
rezzenni sem mertek
tehetetlenül várták
a mutatvány végét
szerette saját hangját
szavakat rakosgatni kedvére
élvezni kellett Róma népének
eszement hőbörgéseit
a jelentésüktől megfosztott
vagy dagályos szavakat
minden új versét ünnepelni kellett
dicsérni magasztalni idézni
még nem írtam meg legjobb versemet
mondta néha elkomorodva
ilyenkor a felhők eltakarták a napot
életeket oltott ki
így vezette le feszültségét
kezét barátai tógájába törölte
majd mulatni kellett vele hajnalig
a nyomornegyedben egyszer
elejtett fáklyától
lángra kapott egy putri
a tűz gyorsan terjedt
a lángnyelvek mohón
falták a szegényes díszletet
Ő
megbabonázva nézte
az utolsó lobbanásig
szemében tovább tomboltak
a lángok
gyönyörű – mondta – mint egy vers
az ihlet sarkallta éjjel-nappal
egyre szebbek ezek a versek – mondta
felgyújtotta fél Rómát
szép versért pusztuljon a ronda!
szerette nézni a tüzet
ilyenkor mindenről megfeledkezett
fiúkkal hált és gyilkolt élvezettel
és egyszer a paloták közt sétálva
megért benne legnagyobb verse
világraszóló lesz, megismételhetetlen
de torzó maradt
már nem tudta megírni
a tudatlan nép
a csőcselék
fellázadt ellene
életére tört
nagy költőt veszít el a világ
mondta miközben egy kudarc után
lincseléstől rettegve
másodszor készült
méltó halálba menekülni.
Megjelent: 2016-07-21 07:00:00
 |
|
Balázs F. Attila (1954) költő, műfordító |
Ez a Mű a
Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.