VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
SzépirodalomNeutron csillaggá omlanék a légüres térben, De csak magányos üstökösként keringek a végtelen Mikor nagy dirrel-durral megszülettem, Fejetlenség A fej a lélek tükre C.H.G följegyzése az első csókról
Részlet a C. H. G. följegyzései munkacímű, készülő regényből
Első gimnazista voltam, amikor először csókolóztam életemben. Liza nevű osztálytársnőmet csókoltam meg, bár helyesebb úgy fogalmazni, ő csókolt meg engem. Két hónapig jártunk együtt, jelesül 1985 novemberében és decemberében. Többnyire, persze, nem jártunk, hanem padokon ültünk a Stefánián, a Tisza közelében, a növekvő hidegre fittyet hányva. Beszélgetéseink rendre elakadtak, s Liza ilyenkor csókkal oldotta meg a helyzetet. Különös volt az egész. Két hónapig egyfolytában érthetetlenül izgatott voltam. Nem szexuális értelemben (bár az is előfordult), egészen más módon. Minden érzékem és szervem stimulálta valami megfoghatatlan sejtelem. A növényeken futhat végig hasonlóképpen a remegés a tavasz közeledtén. kifelé nézel az ablakon szétdobált kacatok a járdán voltak izgalmas hazugságaim feléd Ködös út. Nem sűrű, átláthatatlan, gomolygó tejföl, csak épp annyira ködös, hogy az utcai lámpák sejtelmes folttá halványulnak. A barátnőm háza rémlik, betegen fekszik, nem tud kikísérni, a kulcsot bedobom a levélszekrénybe. Tőle jövet szaladok az utcán, félek a sötétben, kutyák vonyítanak, s valami védelmet remélek attól, ha kiérek a főútra a villamosmegállóba. Ott se kisebb a homály. Kiállok a sínre figyelni, a távolban mikor tűnik fel a villamos gombfénye. Meresztem a szemem, nem látom. Balra, kissé távolabb, szennyes kis étterem vagy kocsma ablakából némi életjel szűrődik ki, amúgy sötétek a szemközti épületek, az úton autók se járnak. Újra és újra lelépek a sínre: hol marad a villamos? Már vacogok, a félelem vaskos kötele a gyomromra csavarodik. A villamos talán már elindult a végállomásról, csak a köd miatt nem látom, talán mindjárt felbukkan az a megmentő kis fénypont ─ bíztatom magam, de nem jön, hasztalanul reménykedem. Toporgok, a cipőm nem kopog, nincs semmi zaj. Az árnyékok is nyirkosak, percről percre hidegebbek, szidom magam amiért szoknyában jöttem, nadrágban nem fáznék ennyire. Harisnyás lábam összeszorítom, ismét igyekszem győzködni magam: elcsábított hogy beleforgasson magamba egy kavicsra álltam Port Lligat Órák óta ébren várta a reggelt. Imádkozott. Még fel sem kelt a nap, amikor az ügyeletes ápoló bezárta a szobaajtót. Nem sokkal később hallatszott a fémkoporsó jellegzetes zöreje. Ilyenkor mindig nagy a nyüzsgés. Talán a szomszéd szobából jön a zaj. Az első halál iszonyatos volt. Aznap éjjel nem aludtunk. Valaki egész éjjel üvöltött. Ahogy teltek az órák, egyre ritkábbak lettek a kiáltások. Hajnalban hirtelen csend lett. Néhány nappal korábban költöztünk be. A negyvenedik házassági évfordulónkat még megünnepeltük. Elutaztunk a tengerhez. Minden évben elutaztunk. Ott töltöttünk pár napot. Most is a fülemben cseng a tenger zúgása. Az orromban érzem a tenger sós illatát. Órákig képesek voltunk kint feküdni csendben, szótlanul a parton. Pedig a kapcsolatunk nem indult könnyen. Mindketten makacsak és önzők voltunk. Fiatalon olyan hévvel vitatkoztunk, mintha tényleg az lenne a legfontosabb dolog, hogy ki hol nyomja meg a fogkrémes tubust. Lefújom magamról a nyár Tükörbe nézek, kéklenek Pedig jámbor akartam lenni, Szerettem volna valahogy
Kő, papír, olló, Magyar Napló 2012 Hófehérke a Héttörpe házában lakott. Egész nap nem csinált semmit, unatkozott. Unatkozni viszont csak a buta ember szokott, ő meg nem volt buta. Olyannyira nem volt buta, hogy elhatározta, dolgozni fog. Gyerekkora óta szerette a darukat nézegetni és ha nem látott egyet sem, akkor elképzelte őket. Hófehérke ezért toronydaru-kezelő iskolába iratkozott be. Szorgalmasan tanult, így a végén nagyon jól vizsgázott és világ legszebb toronydarusa lett belőle. De hiába volt a legszebb és a legügyesebb, munkát mégsem talált. Időválaszfalon Időválaszfalon *** A stílusváltó közöny Sőt – a szenvedély – Bocsánat, nem tudja, miért van itt ilyen sötét? Vizsga Benn feszült csönd. menet közben szerettél, tenyérnyi foltot leheltél bõrödön varasodnak elképzelem: mosolyogsz A Duna parton egy férfi bánatosan nézett a folyó csendes hullámzására. Talán öngyilkos akart lenni? Ki tudja? Csak nézte a folyót. Nem volt már senkije. Magányosan élt. Most látszólag feladta. Minek éljen ő? – gondolta. Kavicsokat dobált a folyóba. Az emberek figyelembe se vették. Play Shakespeare A 66. szonettre Tir'd with all these, for restful death I cry Elegem van, kikészítenek, Mégse fogok meghalni, tetvek! Abban az időben ezernégyszáz forint ösztöndíj csak annak volt kevés, aki Afrikából jött. A havi villamosbérlet, azaz kombinált bérlet (az első metró-vonal csak később nyílott meg) diákoknak ötven forint volt, a havi menzajegy, ha jól emlékszem, százhúsz forint. Lehet, hogy már rosszul emlékszem. A menzán sorba álltam én is, sok jó barátot szereztem sorbanállás közben, miközben a tálcánkat hordozgattuk. Azt hiszem, végül is így alakult meg a Jelenlét nevű folyóiratunk, miközben tálcánkat tologattuk Csaplár Vilmossal, Szilágyi Ákossal, másokkal is, esetleg már a Kárpátiában. Sárándi Jóskával például vagy Vámos Miklóssal, aki a jogi karra járt ugyan, de a Kárpátia éppen az akkori két egyetem között volt. A tóhoz vezető dűlőútnál találkoztak. Onnét már csak néhány száz métert kellett zötykölődni a halőrházig, ahol megválthatták a napijegyet. Ahogy Marci, a nemrég megismert horgásztárs mondta, a belépőt a halparadicsomba, ahol kapitális pontyok, csukák és haris-mariskák, azaz harcsák várják a kizárólag nekik fent tűhegyes horgokat. Bodonyi kissé harsánynak, mondhatni tolakodónak érezte a fiatalembert, aki mindent jobban tudott, mindent jobban csinált, mint mások, és ráadásul még olyan rugalmas botjai voltak, hogy senki nem tudott akkorákat dobni, mint ő. Nem véletlen, hogy ő fogta a legszebb pontyokat is. No, és ez egyben válasz is arra a fel sem tett kérdésre, miért fogadták el a közeledését, meghívását erre a tóra. Mert Bodonyi Imre, meg a neje, Ibolyka csak ültek a parton reggel óta, és két tenyérnyi kárászon kívül semmit se fogtak. Marci épp akkor húzta ki a harmadik kétkilós pontyot. Ibolya segített neki a szákolásban. Nem volt ebben semmi különös. A parton ülő horgászok mindig kisegítik egymást. Bodonyinak éppen kapása volt, a felesége ment segíteni. Lizának a kiszámíthatatlan kiszámítható néhány fémpénzért új pozícióba helyezi önmagát keresi kutatja amit tükrében a legcsábosabbnak hőst alázatost bölcset gőgöst balgát Utazgattunk Bulgáriában. Nem sok pénzünk volt, de azért meg tudtuk volna venni Sozopoltól Burgasig a buszjegyet, de kiderült, aznap már nincs több járat. Pedig nem is volt késő. Mit csináljunk? Visszamenjünk autóstoppal? Ez akkoriban itthon általános közlekedési módnak számított a diákság körében, de ott nem akceptálták a szokásainkat, mert órákig nem állt meg senki. Gyalogoltunk az országút mellett a tűző napon, nem mertünk eltávolodni az úttól, mert olyan ritkán tévedt arra autó, ahogy megláttunk egyet, megpróbáltuk leinteni, de sikertelenül. Mintha észre se vettek volna bennünket. Visszafordulni már nem lehetett, túl messze hagytuk magunk mögött a mesebeli fürdőhelyet, különben is Burgaszban volt a kifizetett szállásunk, minden cuccunkkal, nem álltunk úgy, hogy duplán fizessük ki a kvártélyt. Miféle autóút ez, autók nélkül? 
|
