VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
SzépirodalomMiután megitta tejeskávéját, beült a taxiba s a városba hajtott. A taxis érezte a parfüm illatát. – Milyen szép idő van végre! – mondta. – Igen, tegnap esett. A taxis érezte, hogy ez az ember randevúra megy, hisz még a szemei is csillogtak az örömtől és a boldogságtól. A városba vitte, a kozmetikushoz. Bandinak valami rossz érzése támadt. Kiszállt a taxiból s kereste Kornéliát. Egy középkorú nő volt Kornélia helyén. – Hol van Kornélia? – kérdezte Bandi A kezdet és a vég* A nagy költőnek három napja nincs széklete. *Svetislav Basara – Parkinson-kór: A kezdet és a vég
Szűk utcán, esőben, a Keleti pályaudvar felé. Lassú léptekkel, át a Csikágón. Csöpög az eső, de az csak víz, engem nem zavar. Nézem a kopott házakat, a behúzott nyakkal és élettelen arccal siető embereket meg a hajléktalan asszonyt, aki megterített magának a sarkon, egy narancsszín szemétgyűjtőn, és arcát úgy dugja nejlonszatyrába, akár ló a zabos tarisznyába. Amikor mellé érek, kicsit kiemeli fejét a szatyorból és rám néz. Szájára morzsák ragadtak, haja ősz és zsíros, a tekintetében nincs semmi emberi. Elmegyek mellette, ő eszik tovább. Az első ember Az első ember megszületett. nézz a ravatalra éltem öt és fél évet Csak az Ó csak az a látszat ne volna Sötétben indulunk el bátyámmal, Zsővel. Mintha álmunkból lépnénk ki. Szabadon lebegek; távol a racionális világtól. Végre levetkőztetjük testvéri gátlásainkat. Holdbéli táj. Zső fölényes ábrázattal nézi a térképet. Nem találjuk az utat. Zső eldobja a térképet. Katalógust olvas lépkedés közben. Mondja: "Nézd ezt az Adidas-t!" Én mást mondanék, másról beszélnék, hisz tudja ő, hogy mindez elpusztul. Semmitmondó arckifejezéssel teszi hozzá: " Fáradok, a francba! Forduljunk vissza, jólesne egy erős kávé!" Kráterek, félhomály. Nincs megfelelő térkép vagy irány, csak az ösztön súgja merre. valahol valamikor patagóniában a halál a leghatékonyabb a rettenet hívószava közakarat Hagyd már abba bogaram! Rossz hallani, ahogy szidod, szidod a bunkó parasztját, az érzéketlen állatot, hogy sajnált csak. Sajnált, mikor mondtad neki, hogy késik, hogy csak sajnált az abortuszért, hogy oda neked kell menni egyedül, és csak neked fog fájni, neki nem. Pedig jó ember az, te is mondtad sokszor, csak most tél van, fogytán a pénze, még a magzatelhajtásra se tudna befizetni téged. Hiába mondod, hogy többet nem fogsz lefeküdni vele soha ebbe’ a büdös életbe’, amiért azt mondta, hogy sajnál, és nem örült és nem futott, nem rohant el, hogy babaruhát vagy kiscipőt vegyen, amit kirakhatsz, nem tudom hová, mert közös otthonotok az nincsen. Legfeljebb a nyakadban hordhatnád a kis tipegőt szülésig, hát állj meg! Hagyd abba a szidást, mert akkor is tél van, és ha melléd állok a szidásban, úgyis véded, ha pedig azt mondom, jó ember, akkor újra szidni kezded, még jobban. Eccer vót, de nem is olyan régen vót, élt eccer egy király, kinek országában igencsak elszaporodott a sok csaló, meg a sok szélhámos. Kicsit hókabóka vót a király tán, vagy csak eccerűen becsülettes, s mindent elhitt? Az a mesém szempontyábul teljessen érdektelen! No, eccer a királyi udvarba érkezett messzi fődrül egy idegeny, ki olyan híreket hozott, hogy amerrül gyött, ott egy aranyért adnak egy olyan paripát, hogy még a csillagos eget is lerúgja, ha kapálózni kezd a patájával! Hejj, de megkívánta a király azt a lovat, s menten továbbvitte a látomássát, s mán egy egész ménest látott ilyen paripákbul a királyi udvarba! Szinte mán látta a sok írigyet is, kik őtet fogják süvegelni a csodaszép méneséért, meg a hatalmas eszéért, hogy eztet a dógot leszervezte. Annamari lecsupaszított válla, melle volt a hold. Attila szemből jól mutatott. Ágyából nézte, ahogy a nő félmeztelenül az ablakon kinéz. Annamari előrehajolt, mellei, mint két üres, bánatos tarisznya csüngtek mellkasán. A férfi szánakozva nézte-kívánta. – Ez milyen templom itt? – kérdezte az asszony bizonytalanul. Motorrevü Isten motorral közlekedik Jeruzsálem és Róma között. Itt a bizonyíték. Motor- és robogó Vanda Brün épp csillagvizsgálójában üle, de nem az eget kémlelé, hanem aszteroidája túlsó végén lévő gigantikus űrkikötője felé pillantgatott, ahol az Argó és Magister funerális díszűrhajója is rostokola. Magister szócsöves Brünhilda-csalogató, majd -fenygető zengeménye az ő egyebként denevérien sőt delfinien s még azon es ultra túl messzehalló, szép füléig is eljuta. E dörgedelem csalogatá fel obszervatóriomába messzelátójához, hogy amúgy is nagyon messze-messze-messze látó, azúran transz-terensz-hill-kék szemeivel még alaposabban szemügyre vehesse a magisteri szócsőt és forrását, magát a Magistert és környékét: űrjáróművet, humánt egyaránt, de csak az űrrepülési eszközt láthatá, mert mint tudjuk Vérpirospozsgás és ügynökei nem bújtanak elő űrtekenőjökből. Távcsöve egyszercsak egy rezidenciája teteji űr-kikötője leszállópályáján botorkáló (salvador) dali/ás/, sudár (del)nőalakba akadt bele, le nem tudta messzelátós messzilátó szemét róla venni, mert nagyon asszimmetrikusan haladt ő feléje. Kimagasló ponton OTT Közelebbről? Mindenekelőtt: benned, hiányként. Hiszen fizikailag nincs Ha teheti, messze elkerüli ezt a helyet, ezt a bántóan neonfényes csodaboltot a kifogyhatatlan kínálatával, meg a milliónyi óriástévé agresszív vibrálásával. De most nem teheti. Tömény elektroszmog, állandó embertömeg; napokig kell pihenni utána - ha vagyonokat fizetnének, sem dolgozna itt egy percet sem. Már, ha még fiatal lenne. De amúgy sem. Kizárt. Ezt a pár percet is alig éli túl. Papírzacskóba csomagolt alkatrészt szorongat, hiába, a szükség az szükség, senki sem csinálja meg helyette. Már csak meg kell találni ebben az útvesztőben a kávéfőző gépeket, meg egy eladót, aki hajlandó szóba állni egy bizonytalanul toporgó idős asszonnyal, papírzacskóval a kezében. De ezek olyan elfoglaltak mind, hiába írják ki az egyen pólójukra, hogy segíthetnek-e. Úgy rohangálnak, hogy lehetetlen őket megszólítani is. Fiatalember, szól az egyiknek, de az csak feltartott mutatóujjal és padlóra szegezett konok tekintettel jelezte, hogy rettentően fontos személy, aztán már el is tűnt a végtelen sorok között. Újraindítás. Hiába mar, megint alfa állapotba’ némelyek szerint, Hegedűs Gézát mindenki ismerte, mindenki szerette – mert Hegedűs Géza majdnem mindenkit ismert és majdnem mindenkit szeretett. Sziporkázóan okos és szellemes volt ez a busa fejű, tömzsi kis ember, ezt a fajtát nevezik Angliában wit-nek, hamvahulló cigarettája mellől ontotta a bölcsességeket, aranyköpéseket, irodalmi és színházi adomákat, bon mot-kat. Ahol föltűnt enyhén gyűrött öltönyében, megállt az élet, férfiak, nők, ifjak, vének gyűltek köré, és elbűvölten hallgatták, hogy áradó szavai nyomán megelevenedik előttük az emberiség történetének színes mesevilága. Teljesen mindegy volt neki, hol beszélhet, csak legyen hallgatósága, folyosón, tanórán, utcán vagy osztályteremben, bárhol megállt, megrángatta rendszerint fölgyűrődött mellénykéjét, előkapott egy mezítlábas cigarettát, nem mindig kifogástalan tisztaságú ujjaival betuszkolta elmaradhatatlan szipkájába, rágyújtott, élvezettel kifújta az első slukkot – s már indulhatott is az agytekervényeiről végtelenített szalagon ömlő ismeretanyag. Egyébként láncdohányos volt, egyik cigarettájáról gyújtott a másikra, s csak erre a rövid időre szakította meg kiselőadásait, de az első füstpamacs kibocsátása után töretlen lendülettel folytatta: – Hát kérem szépen… 
|
