VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
SzépirodalomJózsef Attila nyomán Szellő, hogyha volnék, Felhő, hogyha volnék, Zolinak évek óta mániája volt a különféle sorsjegyek vásárlása. A legnagyobb nyereménye, ami eddig a markát megütötte, csupán ötezer forint. Bár az anyja ezt nem jó szemmel nézte, mindig elitta, hiszen felnőtt ember volt. Egyszer ballag a sorsjegyárus felé, aki már szinte barátjává vált, s húz egy sorsjegyet, s le is kaparja rögtön. Nem hisz a szemének: húszezer forintot nyert. – Ezt nézd, Laci! – Húszezer forint! Zolinak a nyílt utcán, a tömegben táncolni lett volna kedve örömében. hétköznapjaim és nekem már nincs kedvem bemutatkozni figyeljük egymást A színek játéka A változás kék. Akár a mű Este I.
– Orosházy Kázmér a legmegfelelőbb férj számodra. Tekintélyes család, hatalmas birtok. Habsburg-hűek, bevisznek az udvarba. Gondolj a húgaidra is! A nagy szemű, keskeny arcú lány hallgatott. Áttetsző bőrére fényt csókoltak az öltözködő asztal gyertyái. Fonott, fekete haja kibontásával bíbelődött. Édesanyja várta, talán mond valamit. Büszke kalmárasszony, roppant, fekete szoknyában, csipkés főkötőben. – Nem szólsz? A lány fölnézett, fekete szeme szórakozottan siklott anyja ápolt, gyűrűkkel teli kezéről szigorú, zárt arcára. Szemöldöke széncsíkként szaladt fel homlokára, mintha azt mondaná: „mit fűzzek még ehhez? Már úgyis kicsináltatok mindent, jövő héten esküvőm.” A kentaur szerelme Versképzetek Szatmári Juhos László ceruzarajzaihoz Szatmári Juhos László szobrai és rajzai, egyszerre költői és profán megnyilvánulások. Sajátosan szürreális világában úgy kerül minden a helyére, mintha az lenne a természetes közege.. Én, aki a világ prózai jelenségeit – eszközeiben inkább expresszív – lírával szépítgetem, izgalmas kalandnak, mondhatni kihívásnak tekintettem a vele való együttműködést. Laci megközelítéséhez kevés lett volna az együttérzés vagy a beleélés, magamnak is kihívássá kellett lennem. Munkáin látva, hogy mennyire izgatja a biológiai test ösztönvilágába zárt intellektus vergődése, én javasoltam neki a kentaur szerelme témát, és indításként küldtem neki egy-két verset. Az ógörög mítoszt eredetileg a gondolatkifejtés keretének szántam, őt viszont mítoszteremtésre rendelte eleve szürrealista látásmódja. Makacs fickó mondhatom. Arra késztetett, hogy rajzait, mint átlényegítendő realitást fogadjam el, és talán ez volt bennük a leginkább ösztönző viszont kihívás. A magam módján persze én is makacs fickó vagyok, így aztán sikerült az eredeti tematikán belül maradnunk. (Kis Pál István) Deres volt már a zörgősre száradt fű, az almafák elhullajtották utolsó leveleiket is. Hideg, nehéz szél fújt a Balaton felől, leszorította a konyha kéményének füstjét a tágas, sokszögű udvarra. Somoghy Akáczius állt az udvarház ablakában és a távolodó lovasokat nézte, akik az ormótlan, fekete bőrrel fedett batárt kísérték, amelyben a veszprémi püspök sáfárja ült. A lovasokat a keszthelyi kapitány adta a batár mellé, mert a várostól délre már nappal sem volt bátorságos az utazás erős, fegyveres kíséret nélkül. Ott evett volna meg a fene, ahonnan elindultál – gondolta Somoghy Akáczius és behajtotta az ablaktáblákat. Forrt benne a düh, és ha ő megmérgesedett, senki meg nem állhatott előtte, amilyen pogány természettel verte meg az ég. Állt, öklével a falnak támaszkodva, és halkan káromkodott. A püspök nem átallotta a nyakára küldeni az emberét, ezt a semmi kis számvevőt, ezt a nemtelen szolgát. Az írás provokáció, pontos, mint a kar, a zseb, lebilincselő 6.
Nem jár, hát nem jár! Elég baj, de azzal a részmunkaidővel csak annyira futná, hogy éhen ne vesszen a „várában”. Majd csak talál magának valamilyen katedrát, addig is istenesen kipiheni magát, mert még egy ilyen vesszőfutást nem igen bírna ki még egyszer. Az meg sem fordult az agyában, hogy egyszerűen átverték, ugyanis, de ezt már csak utólag tudta meg, a differenciált oktatás maradt, sőt, új némettanárral bővítették az állományt. Egy évig munkanélküli segélyen tengődött, anélkül, hogy bárki alkalmazta volna valahol. Nem csoda, hisz ekkor már nem csak az öregek kilincseltek munkáért. Akadt közöttük fiatal, nő, férfi egyaránt hála az illetékes szerveknek, melyek sehogy sem tudtak felnőni a fokozódó válsághoz. Hogy a Mórában hogy tudtak? Pintér nem kérdezte, azt is csak úgy fél füllel hallotta, hogy Nagypéter Vilmos végül is tanácsosként vonult nyugdíjba. Váljék egészségére, tanácsos úr! Majd a Teremtő előtt odaát, elmeséled, hogy sikerült. (sárfelirat) Nagy Gáspárnak egyszer majd el kell temetNI iNG, Itt van, az asztalon. Puha, vajillatú gőz leheli be az ablakot. Odakint szürke az ég, a föld. A fákra fagyruhát éget az ónos eső. Emberek. Fekete kabátokban billegő varjak. Pirosra csípi arcukat a hideg. Lehajtott fejjel lépnek egymás lábnyomába. Bal. Jobb, Bal. Jobb. Vonalban suhannak az autóbusz megállója felé. Most, aki elől halad kilép. Szaladni kezd. Messze a járdasziget. Hosszú, libbenő kabát. Előbukkan az arca. Összeszorított száj, előre meredő, enyhén dülledt szem. Megcsúszik. Egy pillanat. Visszatalál. Visszatér a bal-jobb-bal végtelen ütemébe. Hajsza Korán kel A Vollmann majornál, a szétdöntött farakások mögött látták meg egymást, a patak közelében. A lány a faluból jött, az apja reggel megverte, te átok!, üvöltötte,az ütésektől a lány orra vérzett, futott ki a házból, a faluból, át a szántóföldeken. A fiú tizenhat éves múlt, akár a lány. Aztán a vízparton, a lejtőn álltak egymással szemben, ősz volt, felhők haladtak az égen, délutánra járt, kihalt, csöndes volt a környék, csak a fák zúgtak, néha kutyaugatás hallatszott. Messze az úton kamion jött a határ felől. A fiú mondta a nevét, Tamás, a kastélyból jött, tudod, az otthonból jövök, a lány mosolygott, Dzsina vagyok, te is szöktél, kérdezte, a fiú bólintott, persze, mondta, reggel meg akartak verni a többiek. Hogy nem veszek részt a vadászaton. Fácánokat lőnek. Eljöttem. Az apám eleget fizet ennek a rohadt sulinak, majd visszamegyek. Nem történik semmi. A lány nevetett. Vadászat? Az gazdagoknak való. Őt meg az apja ütötte,mert… (kórházi ágyánál) Csikó trappolásaid Megjelent a Szívbolygód körül című kötetben (Cerberus Kiadó 1997) valamikor volt ilyen: én-te. Mariann a pultnál ücsörgött, a koktélját szürcsölte, amikor Zoli falfehér arccal odasétált hozzá. – Itt van a Karesz. Mariann szíve úgy félreütött, hogy egy pillanatra megszédült, de úgy érezte sikerült palástolnia. Valamiért úgy gondolta, palástolnia kell. – Az a Karesz? Az én Kareszom? – Igen. Menjünk valahova máshova? – Nem, nem kell. Teljesen mindegy, hogy itt van-e – hazudta – Már nagyon rég szakítottunk. Megtévesztő, mint Halhatatlanok fejfáján a második évszám.
Helyi érték Leveszem a haskötőm, Öregember vénember, Fájdalmat érzel a mellkasodban, ahogy tudatodba siklik valami, valami fémesen éles. Még nem fogod fel, mi is történik veled. A pillanat embriópózból jézusi tartásba kényszerít. Tarkód és gerinced izomfeszülését azonnal oldja az egész testeden végigfutó remegés. Megpróbálsz uralkodni magadon, megkapaszkodni abban, amit nem akarsz elengedni, mégis kicsúszik a markodból. Tüdődből sípolva áramlik ki a levegő. Ösztönből kiáltanál segítségért, de nem teszed. Hát ez jól megkaptam! – szívta a fogát Pintér úr, s fokozódó nyugtalansággal figyelte, hogy manőverezik ellene a továbbiakban a vezérkar. Pedig a maga részéről minden megtorlásról lemondott. Tudta ám a diri, miként kell ráijeszteni egy pedagógusra. Ezek szerint begyulladt? Pintér szerint korántsem, s Rolandot is csak azért engedte át, mert a többi tanuló sem éppen remekelt, márpedig, ha azok átmennek, igazságtalanság lett volna megbuktatni a kis Szabót. Az apja persze más tészta. Ha másért nem, garázdálkodásért biztosan elítéli a bíróság. Sokat, nagyon sokat kotolt azon, mit tegyen, utoljára úgy döntött, ezt a békát is lenyeli. Le kell nyelnie, ha a Móra Ferenc suliból akar menni nyugdíjba. Egy fegyelmi tárgyalást a diri szerint sem úszna meg, utána szépen kirúgják, azzal örökre búcsút mondhat a tanügynek, mert ilyen priusszal az isten sem adna neki katedrát. Tulajdonképp még örülhet, ha Szabó úr nem tángálja el még egyszer. Mint egykori kidobólegény, ugyanis nemrég még az volt a jóember, ebből nyilván nem fog magának lelkiismereti kérdést csinálni. Szóval lehiggadt, Nagypéter Vilmos szavaival élve észre tért, s már csak azért szorongott, hogy lecsillapodjanak valahogy a fölkorbácsolt kedélyek. |