VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
SzépirodalomMÉG NEM VOLT IDŐ
Amikor még nem volt idő csak Kronosz az idő istene és harmincezer naplemente ütötte át az eget s úgy besötétedett még a feltorlott jég is fekete lett a kikötőnek kiszemelt öbölben feketéllett a télben meghamuhodott hó is s nem volt idő csak Kronosz volt az isten adta / -verte várakozás még apokalipszisen innen Fegyverneken túl. Áprilisi Géza
Vízzi a női részleg teraszán ücsörgött ezen az álmos délutánon, kilátásba helyezett szabadulását várta, élvezve a kőrisfák és a rácsok árnyékát. Az emeleti terasz óriási madárkalitkára emlékeztetett, amelyet a földszinti átkötőfolyosó tetejére helyeztek. Csaba „nővér” vitte magával a férfi zártosztályról, „sziesztázni” A kis uzsonnaklubot gyarapította még egy ápolónő a női részlegről, és egy Vízzihez hasonló státusú, szabadabb mozgást élvező nőbeteg. Römiztek. Mi mást tehettek volna? A fülledt kórtermeket megtöltötte a nyugtatóval kezelt páciensek hortyogása, a környező magyalbokrokról nektárittas méhek zümmögtek be felderítő repülésre, az osztály ügyeletes macskája jóízűen durmolt a sarokban. A körülmények ideálisak voltak egy kis kártyázáshoz és beszélgetéshez. – Volt itt egyszer egy nagyon különleges betegünk, egy fiatal fiú, Áprilisi Géza. Hallottatok róla? – kérdezte a társaságot egy lezárt parti után Csabi. Hát honnan hallottak volna? Még az ápolónő sem hallotta hírét sem. – Nos, akkor elmesélem – tette a paklit az asztalra Csabi és kortyintott egyet szolgálati teásbögréjéből. Hintaszék az üvegházban Te is ide helyezheted a hintaszéked, Ebből élünk majd, Némelyik tövestül távozik. Némelyiknek csak a termése lesz kelendő. A kinti viharokat A Thomas Bernhard ciklusból akinek van és akinek nincs
akinek van fekete ruhája
akinek van narancssárga ruhája
akinek van sárgászöld ruhája
akinek kékeszöld ruhája van
akinek lila ruhája van
de vajon milyen ruhát vesznek fel Kis keresztényi koporsóban forgás
Hát jó. Legyen meg. Legyen meg Isten akarata. Hiszek. Hiszek, mert muszáj. Miattad muszáj lesz hinnem a lélekvándorlásban. De várjál csak, de tényleg, én a lélekben sem hiszek. Hát hogy is fog vándorolni nekem az, ami nincs. De neked biztos, a te férjed lelke az biztosan vándorolni fog. Mert a forgás az kevés lesz. Nekem legalább is, mert még munka után is fel tudtál dühíteni vele, a férjeddel, a halottal. Pedig meló után én már nem bírok semmit csinálni, csak ülök elnyúlva a buszon, mindennel megbékélten. Már-már könyörögve, kérve a világot, hogy nekem bármi, bárhogy jó, csak egy kicsit, egy darabig ne kelljen csinálnom semmit, ne kelljen mondanom semmit. Én, kérlek szépen, lehet, hogy még az ördöggel is lepaktálnék egy, egyetlen szemhunyásnyi nyugalomért. A zarándok hintaszéke
Csak a növényzet váltakozását figyelte, sose a nyelvekét, vagy a városokat. Zsurlók, tölgyek, zsiráfrágta akáciák, mindig a Föld forgásával megegyező irányban haladt. Ment, és várta, hogy mi a kérdés. A házakban, ahová befogadták éjszakára, sietősen elmondta vendéglátóinak, amit hallani szerettek volna, aztán, többnyire még a vacsora- asztalnál, mély álomba merült.
Az egyházról nem ejtett szót soha, hiszen olyasmi elől vándorolt, amihez vaskos hittételek hozzá se férhettek. APRÓPÉNZ A HOMOKBAN
Idegen földön, külországban, autóstopos, célszerűen céltalan csavargás közben az ifjú ember még inkább keresi a társakat, a társaságot, az akolmeleget. Bizonyos helyeken és pillanatokban, ki tudja, miért éppen ott és akkor, össze is csapódnak hosszabb-rövidebb időre csoportok, általában az angol nyelv a kommunikációs alap, s ha kicsit döcögősen is, de eldumálgathat az úton levő, hogy ne érezze magát egyedül, ne legyen olyan elveszett a lelke, mint homokban az aprópénz. Úgy heverészünk a napfürdőző nemzetközi bandában a francia Riviérán, bokáig a kék habokban, mint akik bizonyosak abban, hogy nem csak az a pár frank az övék a farmerzsebben, hanem a föl-fölhabzó indigókék tenger is, a koccanó cannes-i kavicsok is, a jachtok, a pálmafák, a levelezőlap-panoráma, Monaco és egyáltalán az egész napsütötte világ. Kupola hatalmas kék kupola alatt
MagaNyuszója Magának is szépet EgyetlenM, Perspektrum
Nézem, ahogy a padlóra folytok nagy, sárgacsokrú szőnyegrojtok, mint a határra, lánc-sorokra halt bábok sápadt sárga csokra örök arctalan fekszetek...
a szőnyeg innen végtelen világ, az ágy-aláig asztallábnyi fák, s a színek visszahajlanak, követni fáj a szem, a nyak,
és mesze fönn a Grál, üvegpohár, elérhetetlen álrubinja vár, és nyál csöppen, a kéz elkapar, földre hajtott hitembe mar...
és rojtokon, fákon, szőnyegen túl vakfehér falak harangja kondul, belém botlik, rám lóg a nyelve s én szédülésem hátranyelve hideg vágyakat reszketek. Cigaretta és fontos művek
Az erkélyre csekélyen tűzött a Nap. Alatta az autók csendben haladtak el. Misi azt mondta legjobb barátjának, Zsoltnak: – Túl sokat cigarettázol! Éppen most gyújtott rá. – Én író vagyok. Nekem ez létszükséglet. – Ne akarj rákos lenni! – Nem akarok! Aztán mélyet szippantott a cigiből. – Valójában komoly dolog, amiről beszélsz. – Tessék? – kérdezte Misi – Tudod még sok mindent nem írtam meg, amit meg akarok. De az idegességemet le kell vezetni. Ám nehogy az legyen ennek a vége, hogy idő előtt elpatkolok s nem lesz időm megírni a megálmodott műveimet! – Hát akkor ne legyen létszükséglet! a majomhoz nekem igazán semmi közöm
akármit mond is Darwin. A majom csak ugrál fáról fára meztelenül, ezzel szemben én halbcilinderrel a fejemen irodáról irodára járok pecséteket hajszolva és illemtudóan kopogtatok minden ajtón, ahogy illik. A majom ezt biztosan nem tenné meg. Minden egész. Szerfölött Tehát a rész is törött
Baudelaire szűrte a kábulatot. Rimbaud a mámort. Mallarmé a léptéket csipkézte, Rilke lelki adat-halász volt. Celan a fényt hozta be. Borges a mítoszt. Pessoa az álmot. Weöres úgy jött, mint egy Anti- Küklopsz. Arany a struktúrát tette dallá. Petőfi virtuóz chip József Attila rendkívül mély, szinte apokrif. Ahogy nem-Létként élt. Morbid. S Radnóti a tűpontos szakralitás. Aragon a frigid idő felé nyitás. Valami megvan
A hétkerben sem sokkal jobb a helyzet, mint Tallinnban, ez északi tájon. Kétezer kilométerre lenned tőlem – nélküled furcsán jön szememre az álom.
Orosz szót hallani minden utcasarkon itt is – engem mondjuk nem nagyon zavar –, az inkulturációban hinni nem rossz, iránya kétséges, de pontos radar.
Gina
Kavicsok esnek a pocsolyába
Most, hogy a kocsik felverik a kavicsokat, amik egy tökéletes ívű pálya végén olyan halkan csobbannak a pocsolyába, mint olimpikon műugró hölgyek a medencébe, akik szinte megtanultak kézzel előrefele elsuhanni a vízmolekulák között, hogy a zsűri azt lássa, hogy alig lát valamit, és tized-századpontokkal jutalmazzák azt, mert úgy látszik, csobbanni szégyellni való, a hatalmas víztömegből meg ne használjon többet, mint amennyit az árnyéka megjelöl, közben meg alig akad derűsebb látvány, mint a strandon a komisz gyermek mosolya, amikor a vízből kiemelkedve elégedetten méri, hány napozót sikerült beterítenie a parton, Mindenkinek megvan a maga '56-ja
A Hegedűs Gyula utca, és a Csanády utca sarkán állt egy szovjet tank. Apám a Csanády utcából igyekezett átjutni a Hegedűs Gyula utcában lakó nagyszüleimhez, hogy biztonságba helyezzen minket öcsémmel. Előző este egy akna robbant a szomszédos üres telken. A konyhába menekültünk, amikor meghallottuk a távoli robbanásokat. A vastag konyhaasztal védelmét kerestük. Játék volt ez nekünk, egy négyéves, és egy kétéves fiúnak. Mennydörgés, mondta apám, hogy megnyugtasson. Mese az emberről, aki mindenkinek beszól
...Ilyen még hol nem volt? Nem az Óperenciáson túl él, de téged biztosan túl él ez a kurta farkú malac.
Impérium
mint ősszel a falevél, természetes eleganciával, hanyagul hullani alá lassan, hosszú plánban, törés nélkül, tekintete kísérjen végig, a földig, aztán ahogyan elpihenek rajta, ahogyan az újszülöttek álomszövetébe díszlik a valóság, azzal a nyugalommal, azzal a hozott tudással, hadd veszítsem el, ahogyan a levél a fát, s ő őrizzen némán, mint elszenderedő levelét a fa, egészen rügyfakadásig. 
|
