Videó

Posta Ákos István videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

A tárgy

 

Mi idegeneknek, űrlényeknek neveztük volna őket, a megjelenésük alapján legalábbis mindenképp. Ők földieknek mondták magukat, bárhogy is hangozzék az a saját nyelvükön; és jogosan, hiszen ezen a bolygón születtek, éltek, fejlődtek.

Egy nap ez a civilizáció eljutott arra a szintre, hogy ki tudott tekinteni az űrbe, és észrevették, hogy a Föld körül természeti képződmények keringenek körkörös vagy elliptikus pályákon. A felfedezési láz azonnal elkapta őket, és kutatni kezdték, hogyan szakadhatnak el a Föld gravitációs erejétől. A társadalom szinte teljesen megváltozott; addig mindenki arra törekedett, hogy minél jobb élete legyen a földön, most meg hirtelen mindenki az égbe vágyott.

 

Végigizzadni Európát

végigizzadtuk és végig szeretkeztük Európát 
felpofoztuk a törököt 
békeidőben elvesztek a fegyverek 
és kitömött állatok kerültek az egyre kisebbedő szobák falaira. 
" la maison de mes grands-parents vient de craquer en deux " 
felnőttem mert ki tudom mondani franciául 
hajdan csinos tágas porta több szobával 
széles lépcső vitt fel faragott díszekkel kétoldalon 
itt üvegszőrű macskák gömbölyödtek 
hosszú birtok szigorú tömött kert tágas istálló 
és lefelé nyugatnak lejtett egy út 
apámmal gyakran mentünk arra 
kicsi voltam féltem a magas kukoricában elveszek 
a ribizlibokrok között elveszek 
a birsalmafák alatt elveszek 
a tó fölötti pallót víz takarta rálépni féltem 
és apám a jegenyék a sörösüvegek alatt elveszett 
pedig ketten tartottunk a lenyugvó napba 

 

HELYSZÍNI TUDÓSÍTÁS



Ahol nagyapám rongyos térképe a hajtogatás mentén kikopott,

s ahol inkább némán kihunynak, semhogy az újratervezést

felkínálnák a navigációs szoftverek,

 

Myworld’s End közigazgatási határán kívül,

az olajfoltos, régi dokkokon túl, ahol a félsziget

még hosszan benyúlik a szennyes tajtékú

tengerbe, elhagyott vasrudak és rozsdás hordók

között, az élet legapróbb jelét is nélkülöző

sötét térben kell húznom ezt a dögnehéz bőröndöt,

kereke jajgat, meg-megbicsaklik, mint magam is,

aki kezdettől fogva tudtam, el kell jutnom ide,

és már csak párszáz méter az egyre rosszabb

úton az utolsó betontüskéig, ami mellett majd

állok és várok, napokig akár, szinte vigyázzban,

testsúlyomat csak óvatosan helyezve egyik

lábamról a másikra, le-lebiccenő fejjel,

álmodni vágyva, de ébren maradni kényszerülten,

folyamatos működésre szorítva agyam és nyelvem.

 

Bura

Az üvegfalú házon kívülről kiáltok. Semmi. Néha jobb, mint az odavillantott majd gyorsan elkapott tekintetek szórakozottsága. Hóbort ez, akár a kirakatnézegetés.

A harmatos fűben állok, homlokomon gyöngyözik a pára. Melegre lehelek magamnak egy tenyérnyi világot, letörlöm, és a tiszta üvegen át újra homályos minden.

Hozzáérek, otthagyom lenyomatomat, egyedi pecsétemet, átlépem a határt. Beleolvadok a fénybe, vakon botorkálok, meghunyászkodott lábtörlőbe, öblös mély fotelek ölébe ütközöm, idegen, de ismerős illatú ruhásszekrény hívogat.

 

Varázsceruza

 

Te mit rajzolnál magadnak,

Ha varázsceruzád lenne?

(Vajon mit fog mondani? Mi

Hiányozhat életéből?)

 

Az égvilágon semmit, mert

Énnekem megvan mindenem.

De az éhezőnek sonkát,

Akinek nincsen háza, házat,

 

REMÉNY HÁZA



Krampampuli

A szoba sarkában rozzant fotel, fejtámasza elfeketedett, negyedrészét zsebkendő takarta. A foszló szőnyegcsík felpöndörödött, a szegély vonalában látszott csak a parketta lakkozása. Gardróbszekrény tetején megült az elsárgul tapéta, színes üvegvázák fogták a port. Tákolt polc lapjain félig-harmadáig könyvek sorakoztak. Ablak mellett csap csöpögött a linóleumra, tartóján borotva és szappan, kampón törülköző lógott, érintette a szegre erősített zsebtükröt. Gázkonvektor előtt hevenyészetten bevetett ágy, a bordó, plüss falvédő fölött spanyolgitár függött. Asztalon mikrósütő, kenyértartó, tányéron főtt brokkoli maradványa. A nyitott ablak fogantyújára és falba vert kampóra csomózott zsinegen zokni és alsógatya száradt. Hintaszékben középkorú férfi görbedt, plafonra meredve motyogott:

– „Voldemar, az egyetlen cél: embertársaid szeretete, a boldogságukért való munkálkodás. Ha szeretet kiapad a lelkedben, semmit sem tehetsz, minden munkád önámítás lesz, mert csak a szeretet teremthet maradandót és élőt, a büszkeség terméketlen, mert nem érdekli semmi önmagán kívül…” – Nekifeszülve a karfának, előre-hátra ingatta magát.

Felberregett a kaputelefon. A lakó beleerősített, némán mozgatta a száját.

 

Viktor Fischl

 

Amikor az úgy volt, hogy ami úgy volt, az úgy volt,

s végre Prágába, a ki tudja milyen száz tornyai közé,

a nagyon baráti Csehszlovák Népköztársaság

nagyon baráti fővárosába utazhattam, ezúttal civilként,

mindössze ötszáz kilométer s még a kék útlevelem is elég volt hozzá,

már nem tudtam kezet szorítani az ünnepelt író Fischl elvtárssal,

mert addigra ő eltűnt onnan, de annyira eltűnt,

hivatalosan még csak kérdezősködni sem lehetett utána,

lelépett, disszidált, emigrált, olajra lépett, lefalcolt,

nyoma veszett, kiküldetésből nem tért haza, megpattant,

üzent a rádióban: a szabad világot választotta,

lelécelt, röviden: eltűnt, mint gyorséttermekből a sótartó.

 

Apa szeret

 

           A lány a kútkáván üldögélt. Az apja magyarázott neki.

           – Kicsim, ha valakit az ember nagyon szeret, azért képes a kútba is beleugrani.

           – Igazán?

           – Igazán.

           – Szeretsz te engem?

           – Szeretlek apa.

           – Nagyon szeretsz?

            – Nagyon szeretlek.

            – Hát akkor? Ugorj!

 

Párzás? Vagy szerelem?

„Ne most!” „Főképp, ne itt!” – tiltakozott erőtlenül,

s naná, felemelte csípőjét, hogy lehúzhassak róla

nadrágot, bugyit.

Reszkető, fordított testíve a láthatót elnyelő éjszakáé; Nuit.

Egy hitvány nőt    

Istenivé bűvölt az áthidalt, tapintható űr.

 

Pepe Canalejo: Akinek két anyja van

regényrészlet

 

II.




A piros bicigli Malmsteen cica – Angelo kuzin háziszörnye – nyelvén vernyákolta teli a kátyúkat. A láncokat Tolvaj Ramón kangörcse olajozta. Az éjszaka és az oldalvonal afféle csővé zárult: a végében a kivilágított benzinkút ragyogott. A more egy „turdefrancis” sebességével tepert. A lámpák fényudvarában úgy fékezett, mintha Harley Davidson lett volna a valaga alatt.

A padkán tekergő két vénkurvába karolt, ám Lorenzo pofája megtörte ezt a csodás idillt:

- Az ingyér’ dugásér’ evett ide a lepra? Hó’ hagytad a Tökfejet? Minde’ csak neked ke’?

- A Búlerát adagojja – kezet csókolt Lola mamának és Caro mamának. – A hő’gyek megtiszte’nének, ha velem ta’tanának!

Lola és Caro kiegészítették egymást. Lolát dús idomokkal tömte meg a Devlácska. Marilyn Monroe-t majmolta. Hangjában izgató szigor köszörült.

Caro csontjainak zörgését a neccekben messziről hallani lehetett. Vörös kontya egy álló pélóra emlékeztetett, amit rajongva imádott, no meg mindent, ami „szerelmes”.

 


1 691012-2415

kettes számú

az Eötvös József Gimnázium

I. a osztályának névsorában

tollal

félig írt füzettel

indulok szerencsét próbálni

Birtalan Balázs lehessek

 

 

Paranormális

 

A paranormális szerelmi kapcsolatok nemiség nélküli szellemi anomáliák, mint például az elhagyott kedves iránt érzett vonzalom. Egy letűnt világ, meghasonlott vágyak, kiégett vonzalmak mellett is érdekes összefüggéseket keresni egykori hibáink, és a ma élt valóság között. Egy doboz mélyéről előkerült fénykép, egy rég elfelejtett illat idézheti a múltat, ami elemi erővel tör fel a homályból és élesedik fájó képzavarrá. Máshol van a megoldás.

 

Hangsúlyeltol[ód]ások: újraindul, lefagy

 

                      1

 

Édes bizonytalanság a vers.

(Bár akad bizonyosság is, Édes.)

Az inspiráló sugallatról

még magam sem sejtem, hogy mivé lesz.

 

Most annyi tudható pontosan:

pont, mint a többi, rólad fog szólni.

Cselekmény nélküli történet.

Nem oszt és nem szoroz, mikor, hol, mi.

 

Magánterület

Mondd, amice,
mit számítanak már
egy halott király törvényei?
Ki őrzi meg
széteső emlékei közt
vézna testének
feszülését,
az utolsó, értelmetlen
szavait? Hiszen
egy volt ő csak a sok
közül. Elfelejtik
majd, akár
engem itt, a porban,

a verítékező ég
alatt…
hagyjuk. Összezavarja
gondolataimat

ez a barbár vidék,
ez a meddő
kánikula. Szomjas
vagyok. Hol van már
a limonádé?
Az istenekre,
amice, itt

  áll az idő -

 

 

  EGY TEST HULLÁMHOSSZA



  1.

A küszöb függönye

 

Talán

a hirtelen fuvallattól,
amely végigborzolt
a tündérrózsák között
a vízen - s azonmód elült,

mintegy felfoghatatlanul,

már-már észrevétlen,
s nem hagyta itt,
csak egy villanásra
fellebbenő függöny
bizonytalan emlékezetét,
ellobbanó égmezők
fémes mézét a szájban,
másvilágok csobbanó kútjait,
egy halványuló arc
széttört csillámait
elakadó szón és időn -

cölöpök szikrázó

kagylófürtjeit,

a csónakházi móló,
a küszöbfa ragyogását,
a fénnyé lett lépteket:
az egyre áttetszőbb,
a mind teljesebb
várakozást.

 

Itt állok

Nagyanyám ágya felett egy régi olajnyomat lógott. Szűz Máriát ábrázolta és a Kisdedet. Nagyapám ágya felett egy kisebb képen szomorú tekintetű férfi, körben felirat: ITT ÁLLOK, MÁST MIT TEHETEK? Órákig el tudtam nézni. Nagyapám halála után hozzánk került a kép, az albérletbe. Egy délután anyám megint részegen jött haza. Leakasztotta a falról, földhöz vágta, rátaposott. Másnap összesöpörte a szilánkokat, és a szemetesvödörbe szórta.

 

Farkas Molnár Péter: Regényrészlet II.



A fickó arca, mint a fenyőfák törzse. Csupa szürke és vörös, tele repedésekkel. Az orrával sajtot lehetne szeletelni. A haja – már ha beszélhetünk hajról –, néhány sárgásszürke tincs, szorosan a koponyájára ragadva. Alaposan megbámul, bólint, közelebb jön. Nem szól, csak állával bök a szék felé. Nem szólok, csak megvonom a vállam. Ez tetszik neki. Leül, mosolyog. A szeme színe, akár a frissen fagyott jég.
    – Honnan jött?
    – Magyarországról.
    Bólint. Ha onnan, hát onnan. Iszik, kézfejével törli meg a száját.
    – És? Mi újság arrafelé?
    Muszáj röhögnöm. Itt ülök a világ vége után három megállóval, a semmi kellős közepén. Fogalmam sincs, milyen messze van Magyarország, még azt se tudom, melyik irányban.
    – Honnan tudhatnám? Elég régen eljöttem.
    Bólint, kortyol, szájat töröl. Néz rám egy ideig, mielőtt megkérdezi:
    – Milyen szél fújta hozzánk?

 

látomás
(Szabó Palócz Attila: Az akt című verse nyomán)


didergő nő a téli tájban
az öreg szem valóban látott már ilyet

térde remeg a hóbuckákban
és lassan ébred a döbbenet

a hulló hópelyhek
mint elvadult dallamok
tombolnak az éjsötétben

 

NEM MEGYEK MÁR SEHOVA





Vilmos, felvett nevén, Valamikoris az áruház zenei részlegén böngészte a legújabb kiadványokat. Megforgatta Handel Teseójának kékkeretes papírtokját, latolgatta, mikor tudná megvásárolni, amikor a szemben lévő cipőosztályon dühödt hang vonta el a figyelmét: az elárusítónő egy agyonnyűtt cipőt emelt melle magasságába, és megkérdezte a nézelődőktől, nem valamelyiküké-e, amit a kezében tart. Nem kapott választ, a hallgatás még inkább felingerelte.

– Senkié? Mert itt volt a polcon, valaki idetette.

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal