Keresés a honlapon:

Herpai Blanka: Bura

 

 

Bura

Az üvegfalú házon kívülről kiáltok. Semmi. Néha jobb, mint az odavillantott majd gyorsan elkapott tekintetek szórakozottsága. Hóbort ez, akár a kirakatnézegetés.

A harmatos fűben állok, homlokomon gyöngyözik a pára. Melegre lehelek magamnak egy tenyérnyi világot, letörlöm, és a tiszta üvegen át újra homályos minden.

Hozzáérek, otthagyom lenyomatomat, egyedi pecsétemet, átlépem a határt. Beleolvadok a fénybe, vakon botorkálok, meghunyászkodott lábtörlőbe, öblös mély fotelek ölébe ütközöm, idegen, de ismerős illatú ruhásszekrény hívogat.

Először fordul elő, hogy nem kell átpréselnem magam a folyosón. Nem kerülök útvesztőbe, nem csomagolnak el bőröndbe. Ezen a télen nem tesznek el befőttesüvegbe, hogy egy teljes éven át a sötét spájzba rejtsenek. Képbe illő formám van, én-alakom, hajlítás nélkül leszek portrévá, megörökítenek, rajzszöggel szegeznek éléskamrájuk szívébe.

Félénken tekintek a magas mennyezetre, majd feloldódom a távolból közelítő hullócsillagok céltudatosságában. Magamba szívom ezt az erőt, az egyetlent, ami felemel, megenged, eljuttat. Vágyom rá, hogy repítsenek, eldobjanak, és szilárd égitestként kövessék utamat. Vágyom válaszként hallani a kérdést, elvetni a felvett ruhát, árnyként haladni a biztos úton, poros lábnyomokat taposni egyenlő félként. Csak be szeretnék olvadni, téglaként pállani egy magasba törő zegzugban, arra kelni, feküdni és halni, hogy az én keverékemben is volt anyag.

Táncosokként lejtünk a tejúton, egyszerre vetünk vörös szikrát, koccanunk, a légmentes zűrben egyszerre fuldoklunk. Feltekintek és tudom, rád a földi élet vár. Időtlenül kanyargunk, ólomkavicsokként rakódik tarisznyámba égi utunk súlya, mely kereszteződéséhez ért. Lassan szállsz alá, a kezem elengeded, hogy visszatérj eredeted, tükörképed ölelő karjaiba.

Egy percre gondolkodom csak el, ahogy látom, milyen természetesen közeledsz, távolodsz. Megérkezem én is a talajra, lábujjhegyen, ügyetlenül hajolok le koszos cipőmhöz. Mégis erősen fűzöm szálainkat, csomót kötök arra, ami az enyém, nem rakom el dobozba.

Nem kértem többet, mint amennyit valaki adhat. Akinek az ajtaja csak mögöttem csukódhat, mert mozaikképébe illeszt, nem a többi törmelék közé.

Az üvegfalú házon kívülről kiáltok. Megkarcoltam az ablakot. Elnézést is kérhetnék, de hangom megkövül, ahogy belülről valaki halványan a szemembe néz.

Megosztás

Megosztás

Megjelent: 2017-11-15 17:00:00

 

Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.