Videó

Hétvári Andrea: Esti vetítés




Keresés a honlapon:


Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Szokolay Zoltán: Helyszíni tudósítás

 

 

 

HELYSZÍNI TUDÓSÍTÁS



Ahol nagyapám rongyos térképe a hajtogatás mentén kikopott,

s ahol inkább némán kihunynak, semhogy az újratervezést

felkínálnák a navigációs szoftverek,

 

Myworld’s End közigazgatási határán kívül,

az olajfoltos, régi dokkokon túl, ahol a félsziget

még hosszan benyúlik a szennyes tajtékú

tengerbe, elhagyott vasrudak és rozsdás hordók

között, az élet legapróbb jelét is nélkülöző

sötét térben kell húznom ezt a dögnehéz bőröndöt,

kereke jajgat, meg-megbicsaklik, mint magam is,

aki kezdettől fogva tudtam, el kell jutnom ide,

és már csak párszáz méter az egyre rosszabb

úton az utolsó betontüskéig, ami mellett majd

állok és várok, napokig akár, szinte vigyázzban,

testsúlyomat csak óvatosan helyezve egyik

lábamról a másikra, le-lebiccenő fejjel,

álmodni vágyva, de ébren maradni kényszerülten,

folyamatos működésre szorítva agyam és nyelvem.

 

Nincs kétség, megleltem a pontot, amiért születtem hajdan,

és fegyelmezetten állok és várok és 24 órája egyfolytában

mondom magamnak a mindörökre megtanult verseket,

Berzsenyi, Kosztolányi, József Attila, Pilinszky, Weöres, Kányádi,

Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár és mind a többiek,

veletek az Isten, láthatatlan sereg, nem akad el a szavam,

utánatok dátumok özönlenek: édesapám 1929.07.09. és édesanyám 1934.07.01.

és Eszter lányom 1984.07.27. és Domokos fiam 1989.01.28.

és mondom végül a magamét is: 1956.09.09., L.Z. huszonötödik születésnapja,

de a mai napot már nem tudom, nem akarom hozzátenni,

ébren kell maradnom, ébren kell várjalak,

bajnokcsapatok, osztálynévsorok, adószámok és telefonszámok, jelek,

kódok, akták, trakták, dossziék, fedőnevek, parcellaszám, szakasz, sor, sír,

itt állok a bőröndömmel, nem szabad elaludnom, mondanom kell tovább,

 

most egy ifjú házaspár viszi hároméves gyermekét a makói utcán,

sietnek a vonathoz a kórházból, apja válláról a kisfiú csak az elsuhanó

akácfákat látja, már három éve kisöpörték az országból a reményt,

szélütött pap tolókocsiban ül kinn egy ház előtt, de mintha áldást intene kezével,

 

most egy padlásgerendán kuporgok, írni-olvasni tudó négyéves,

a tetőcserepek közt betűz a nap, sírok, nagyon szeretlek, Anya,

minek az a kötél, menjünk le innen, éhes vagyok,

 

most egy ismeretlen lány hozzám szalad az iskolaudvaron,

hirtelen megcsókol, vérzik az alsó ajkam, megharapta,

 

most megszöktem: fehér trikóban, fekete klottgatyában biciklizek

Justh Zsigmond kastélyának romja felé a kukoricás mentén,

rendőrök jönnek, sportszeletet adnak, nevetnek, hazavisznek,

 

most gólt rúgok Egerben a salakos futballpályán, szemerkélő esőben,

Cila visszafejelte a beívelt labdát és én futtomban, jobbal, kapásból, a felső sarokba,

 

most Prágába utazom, mit hozzak, kérdezem, egy lyukas kavicsot, hozom,

 

most egy kitört üvegű telefonfülkében állok, fázom, innék egy teát,

266680 és kicseng és kicseng és kicseng és nem veszi fel senki,

pedig odafenn a redőnyön átszűrődik az olvasólámpa fénye,

kilépek, toporgok tétován a panellabirintusban, míg belep a hó,

 

most összekapcsolják homlokomon a sebet, amit egy betonkocka éle ütött,

csíp a fertőtlenítő, szemembe önti fényét a lámpa,

 

most Dunaföldvár határában sziszegek az árok szélén, nagyon megvertek,

gondolhattam volna, hogy a kazetta végére érve kattan egyet a magnó,

 

most Baján fekszem egy szállodában, csuklómat a csőhöz bilincselték,

ágyékomat csak egy fehér törülköző takarja,

 

most feltűzöm zakómra a mikrofont, Tisztelt Országgyűlés, ősi mesterség

művelői felett ítélkezünk, miként az korszakváltások idején szokás,

 

most a rakparton, a 2-es villamos akadémiai megállójában guggol

testemhez a mentőorvosnő, – hogy hívják? – kérdezi, – emlékszik valamire?

és én felülről látom, ahogy fekszem a kövezeten,

 

most édesanyám testét kísérem, most édesapámét,

most összeomlanak a szobában a könyvespolcok,

 

most azon a helyen állok Pjatyigorszkban,

ahol Lermontovot eltalálta a pisztolygolyó,

 

most Marosvásárhelyen vonzanak, húznak magukhoz az áruházi tükrök,

és már szirénázik is velem a fehér kocsi,

mosolygok, magam diktálom be az adataimat,

 

most a faház a szendergő holtág partján, ahol a terasz deszkáira csíkokat

rajzol a nyárvégi nap, én meg közéjük kottafejeket, játssza le majd a tárogatós,

csak ez a lassan tekergő, indázó dallamszalag kell és boldog vagyok,

 

most 1-2-3 – mondom, mikrofonpróba 1-2-3, áfonya, málna, kökény,

a hallgatásod nem távollét, ebből a téridőből nem tudsz kiszökni,

nem tagadhatod le, hogy élsz és látsz, ugye tudod, hogy jót akartam,

csodákra lettünk volna képesek, ugye én nem voltam gonosz?

 

És újra itt, még mindig itt,

Myworld’s End közigazgatási határán kívül,

ahol az erre tévedőt semmi se igazítaná útba,

se villámok, se magnéziafények, se kőből szüremlő zene,

se sirályok, se lundák, se vitorlázórepülők,

se nyíl alakú táblák, se csendes abszint-feledés,

van viszont mínusz hét fok, óceáni szél,

körém zárult, áthatolhatatlan fekete űrmassza,

s a tudat, hogy évezredek mosták, formálták ugyan ezt a partot,

magyar és nem magyar nemzedékek százainak bűnei, egymásra acsarkodása,

de a mostani állapotáért minden felelősség csak engem terhel,

csak engem, csak engem, akit majd itt találsz, ha jössz, hogy átvigyél,

 

letettem végre ezt a dögnehéz bőröndöt,

melléje térdelek, kinyitom, csattan a csatja, zizzen a cipzár,

szállnak kifelé rajban a verseim, életem összes verse,

világító, pulzáló pici pontok, távolodnak,

s nézem, ahogy elenyésznek a homogén végtelenben,

benyeli őket a mohó anyag,

melynek a kupolája alatt most hanyatt fekszem és már csak

illendőségből ragaszkodnék ehhez a dimenzióhoz,

 

az előbb még megvolt a testem, működtek szerveim,

emlékeztem az arcodra, vágytam az érintésed,

tudtam, hogy jössz, megyünk hozzád haza,

félévszázad minden gyötrelme árán is megérte várni,

mert „hallom, amint fölöttem”, és „hallom a zúgást”,

 

aztán a hirtelen kigyúló reflektorok vakító fénye,

meg a szélrózsa minden irányából előugró álarcosok ordítása

megérteti velem, hogy elfelejthettél, hogy minden csak viszonylag igaz,

rab vagy te is,

és hogy

már ezt

kimondani is fölösleges.



 

  
  
 

Szokolay Zoltán (Hódmezővásárhely, 1956) író, költő, műfordító

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.