VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Cherry Bomb Délpesti ballada
Ne higgy már semmibe, kincsem Átizzadt, véres az ingem. Mellemből szökik a sóhaj. Vergődök, küzdök a szóval.
Bárhova, eltűnni innen. Lenni halálban, lenni bilincsben. Vissza már úgy sem ad senki, bakfis szeleknek bolondja lenni. Rossz fog, jó fog
Albert Camus A magyarítók, egyébként mind szakmájuk kiválóságai, elvetélkednek azon, közönyös volt az idegen vagy sem, mintha közben nem fenyegetné a várost, a városunkat, azóta is a lapulva lappangó pestis.
Pedig a pestis, akár a háború, mindig készületlenül éri a gondtalan erényeseket, mert hisz ez a kór, a pestis, nem múlik el, nem pusztul ki, csak elrejtőzik, szunnyad valahol, mint lelkifurdalásunk a diadalünnepeken. Alekszander Szuszkovics Egyszer csak ragyogó napsütés ölelt körbe bennünket… Többen voltunk. Megszülettünk. A legnagyobbra közülünk azt mondták, ő a mamánk. Egy ideig nem értettem, hogy ez mit jelent. Később, amikor már kinyílt a szemem (ugyanis először még nem bírtam a fényességet, és így nem is nagyon láttam semmit), már rájöttem, miért hívják mamának. Reggeltől estig körülöttünk téblábolt. Ha kellett, tisztogatott bennünket, ha kellett etetett, és óvón figyelte minden esetlen lépésünket. A legszebb karácsony Jézus Krisztus születése
Ez lesz a legszebb karácsony. Így van ez minden évben. Ünnepeink egyre jobbak. Jézus elvette a szégyent.
Nem tulajdonít bűnt. Ez tesz nyugodttá. Áldás, amit a Messiás hozott ránk. Egy új lét. Szeretet és megbocsátás. Gospel szól, amikor az ajándékot osztják. Jégzajlás
Mondta a szomszédasszonynak, hogy ott van a barna kisbőrönd a nagyszobában, a háromajtós szekrény aljában, csak vegye ki onnan. Össze volt készítve benne minden, nem kellett kapkodni, amíg a mentők odaértek. Ilonka azért átnézte, és betett még egy kanalat meg egy összecsukható kést is, egy zöldkockás konyharuhába csomagolva. Nem kérdezte, mi hol van, negyven éve voltak szomszédok, mióta meg mindketten megözvegyültek, egyedül maradtak, minden délután beszélgettek egy órácskát. Most már, hogy ő így leesett a lábáról, mindig nála. Nehezére esett az a nyolc lépcső, ami Ilonkáék házához vezetett. Amikor Ilonka kivette a konyharuhát a mosogató alatti szekrényből, akkor látta meg a barna füzetet. Kérte, hogy azt is tegye a bőröndbe. Ilonka persze nem hagyta szó nélkül, soha semmit nem hagyott szó nélkül, mért épp most tette volna. Hogy minek a receptes füzet a kórházba, tán főzni megy oda? Bár igaz, ami igaz, amit ott adnak… Nem mintha maga kóstolta volna, neki meglehetős az egészsége, de járt eleget szegény ura után, látta azokat a zöldséges löttyöket meg a papírvékony húsokat egy kis száraz rizzsel. Télünnep Tóth Árpád nyomán Odakünn félhomály, csűrökben hál a csend, Gémesek ága közt füst szagú pára leng. Ajándék? Óra, perc – nyúlik a gyertyaláng, Párt várnak ünnepre, ki hosszú jegybe’ járt.
Talpasra fújt pohár kérve kész pertura, Száz éve őrzi tán kredenc és ház ura, Asztalon gerberák, falakon máz-cserép, Irkával festve mind – virágos ősiség.
Illat száll, fahéjas, csikland a forralt bor, Mazsolát áztat egy kék csíkos, bő csupor, Zöldségek karéja díszlik már tálakon… Kopognak. Nagykendők sorsa húz vállakon. Mire gondolt a jászol Jordán vize lecsillapított tenger kenyér bor ezüstpénz a hang íme az ember
felelj ki holtat támaszt kárpitot repeszt mire gondolhatott a középső kereszt
Csodáim Már megvénült csodákon Visz majd rózsát a szíved fölé Ezek az énekek megmaradnak itt, az éjszakában, mint a lovasszekér, felfordult kazal, rozoga létra, a vízdudák dörejét hallgató hold sólyommá válik, idegen lesz a szeptember megnémult dáliáival, s ha száll ide, visszahoz keddet vagy szerdát, elmosogatott edényeket, vesszőt, tövist, gyepűt, visz majd rózsát a szíved fölé, szalad, szalad egy év, napokkal betemet utcákat, hóra ledöntött fákat, zár el teheneket, disznókat, kecskéket, bárányokat, mályvákat és fejszéket, ül majd valaki az ágyam mellett, széken kuporog, lábai széttaposnak kukoricaföldet, hol a cirokerdő szakállát szél manója fésüli,
Justine
Termosz-kávé III. A madarak ébresztették. Hanyatt fordult, két karját a feje alá dugta és bámulta maga fölött a hajnali félhomályban alig kivehető ereszcsatornát, meg a tintakék eget. Este leterítette a laticel matracot az erkélyen, dupla lepedőt húzott rá, remélve, hogy azok talán felisszák a verejtékét. Remekül aludt, a párna a feje alatt alig volt nyirkos. Ránézett az órájára: háromnegyed négy. Cigaretta után matatott, meggyújtotta és feltápászkodott. Az első cigaretta kávé nélkül annyit ér, mint a menyecske csöcs nélkül – ezt a nagyapjától hallotta egyszer. Nevetve ment a konyhába. A kávéval visszaült a matracra, hátát a falnak vetette. Gömbölyű a világ! Nem gondolt semmire. Kortyolt, fújta a füstöt és élvezte az elégedettségét. Nyár van, szabadság, hűvös. A kávé kisöpörte fejéből az álom utáni tompaság maradékát. Almádira gondolt, elképzelte, ahogy sétálnak este a vízparton, kézen fogva. Felmarkolta maga mellől a hamutartót és bement. Tudta, hogy az álmodozás olyan, mint egy nagy, öblös, puha fotel. Az ember beleheveredik, belesüpped, felpolcolja a lábát és semmi kedvet nem érez hozzá, hogy kikászálódjon belőle. Márpedig az álmodozás nem azonos a cselekvéssel, viszont remekül helyettesíti azt. Visszament az erkélyre és eltüntette az éjszaka nyomait. – Az erkélyen aludt? Özvegy Péteriné – helyesebb talán így: Péteri néni – egykedvű arccal nézett fel rá, de szemében pajkos fények vibráltak. – Leskelődött? – Próbáltam, de nem mertem annyira kihajolni az ablakon, hogy átlássak magához. Viszont elég hangosan alszik. Engem nem zavar – folytatta nevetve, amikor látta arcán a zavart mosolyt –, az uram harmincnyolc évig horkolt mellettem. De Bozsóki szomszéd alighanem mérges lehetett. Az asszonyok nem horkolnak! – Tudnék mesélni… – Ugyan miről? Megint egyedül van. Lassan kezdek kételkedni a maga két házasságában. – Tudja mit? Jöjjön hozzám. Péteriné felemelt fejjel, szívből nevetett, aztán tettetett szigorral rámordult: – Tűnjön innen, mert kiesik a protézisem! Maga pernahajder! Kibírjuk szilveszterig
Már most tele minden csillogó girlandokkal, zavar ez a korai ünneplés, ez az elsietett, agyonvilágított, korai ünnepidő. A nullvonalon érzem magam, még nem kezdődött el, az oda nem illőt ki kéne törölni. időben felállítani egy igazi karácsonyfát, nem különlegeset, , hanem az igazit, Akit talál
A vonathang megbicsaklott a dörrenésben. Eső surrogott, függönyt vont a pálya hosszúkanyarja elé (kamera a csatakos úton kiszáguldott a főútra, a tér telítődött víznyelői fölött nyugodott el). Felmorajlott az ég, cseppek szitáltak. Nézzétek az esőt. Gyerekkorom óta szokásom, hogy esőben felkerekedem, és bolyongok az utcákon. Előbújok, amikor mindenki a vackában marad. (Pocsolyákon árnyék simított, léptek vertek visszhangot.) Ezek az én lépteim. Igen, itt is vagyok. (Esőkabátos alak szemlélte a könyvesbolt kirakatát.) Arcom nem láthatjátok. Ilyenkor, ha találkozom valakivel, ügyet sem vet rám. Enyém minden utca. Ha kedvem támad, elkiáltok egy szót, talál, akit talál. Bámulom az esőt, némelyik gondolatom olyan ernyedt, hogy ki is vehetném a fejemből. (Kopogtattak.) Fenébe! (Ismétlődött a zaj.) Nem fogja abbahagyni. (A kamera meglódult, végigszaladt a sétálóutcán, bevágott a templom mellett, s a bronz diszkoszvető karján felcsúszdázott az égnek.) Nem fogja abbahagyni! A postás a kerekablakos, zöldre festett bejárati ajtó előtt várakozott. Újra megzörgette az üveget. – Fló úr, nyugdíját hoztam. Ki tud jönni? Belülről: – Magázott? Megázott? – Semmiség. Jó kabátom van. – A jó kabát fontosabb, mint a cipő. Cipőt is adnak? – Alá kell írnia. – Rövid csend. – Akarja, hogy bemenjek? Nyitódott az ajtó, nyílásában megjelent egy barázdált, őszülő fej. – Aláírok. Úgyis be kell zárnom a kaput. Reggel még könnyebben jártam. A postás letépte utalványról a szelvényt, és a pénzzel együtt átnyújtotta. – Sajnálom, hogy zavartam. Holnap megint megpróbáltam volna. – Jól van így. – Belefirkantott a postakönyvbe. – Van más is. Nyugdíjba megyek. Szélesebbre tárult az ajtó. – Többet nem jön? – Még két hétig. Kint várakozik a kollégám. Ő vált engem. Van kedve megismerni, vagy jelentkezzem holnap? – Holnap? Mi lenne holnap? – Tavaly ő helyettesített. Emlékszik? Ha kilép egy pillanatra, megláthatja. Rétegek
(Szavaim kikelnek, vagy csupán reménytelen dörömbölés ez homlokom tojáshéja mögött?)
*
Talán elhibáztam valamit, ám ha fölismerném is mit, hol, az már nem segíthet. A belém- ágyazódott cselekvéssorok maradandó sérüléseket okoztak és az elvétett mozdulatokat nem lehet visszavarrni. Újból kezdenem kellene, amit be sem fejeztem.
* Megyünk a Paradicsomba
A csöves szemében félőrült csillogás égett, ahogy felhangon ordibálva mutogatott, és felemelt ujjával megfenyegette a kocsma népét: – Még azt mondjátok, hogy nem szép az arcom! A te arcod csak egy fokkal szebb egy buzi seggénél! Dacosan vizslatott körbe, ápolatlan szakállát simogatva rázta a fejét: – Mit nézel? Igen, csöves vagyok, de legalább nem vagyok cigány! Ezek után rövid énekbe fogott, „Ha cigány vagy, ne tagaadd!” kezdetűbe. A pultos unott, méla undort tükröző arccal törölgette az asztalt. Hatvan felé közeledő, kopaszodó, szikár alak volt. Karesz bá és Polip egymásra néztek, Karesz bá a pultoshoz fordult. – Sokadik ilyen megnyilvánulása ez! Maga szerint ez valami neonáci? – Nem. Neonáci az én vagyok, de én lennék az első, aki a bányába küldeném, hogy ott dögöljön meg a munkába. Ez szimplán csak hülye. 
|
