VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom Az utas leszállt a hátsó ajtón. A sofőr hosszan csengetett, megvárta, míg az elsőn felszáll a botját szorongató, idős férfi. Azt is megvárta, míg kezeli a jegyét, csak aztán pörgette föl menetkészen a motort. Már csukódott befelé a hátsó ajtó két szárnya, amikor egy csizmás női láb jelent meg a szűkülő résben. Azután egy táskát tartó kéz ragadta meg a kapaszkodót és a sofőr rokonságát pocskondiázó női fej tolakodott elő a lépcsőn. A kocsi fékje jól vizsgázott. Az utasok mind rábólintottak. ─ A jó édes anyádat csukd oda legközelebb, te szarházi bunkó! ─ tolta föl magát az újra kinyílt ajtón át egy szemmel láthatóan az ötvenes éveit taposó asszony. ─ Látták mit csinált velem? Látták? ─ huppant le a legközelebbi ülésre. ─ No, majd én megmutatom neki, kivel csinálhatja ezt! Felírom a rendszámát, és följelentem, csak szálljunk le! Látták? ─ nézett szét az utasokon a helyeslést várva. ─ Büntessék meg az ilyet, hogy belefeketedjen! Közben a busz elindult, és lassan távolodott a megállótól. A sofőr félkézzel mutogatott valamit, de nem szólt bele a mikrofonba.
I.
Nõnek az árnyékok piszkosszürke felhõkön lomha keresztek úsznak megfeszített álmos pillanatok eltűnök hirtelen
Foltokban roskad a táj fáradt pislákoló alkonyok bennem még a csend remeg karácsony visszfényei úsznak egy óriásplakáton
Eltört váza-énem üzen az alkonyat egy vérből valók vagyunk könyörgök Háti temetni akarok
Az út menti diófát a vándorok már szeggel körbeverték. Pontosan úgy, ahogy a jeladás szabálya maga a mérték. Kalapács a láncon, szeg a pléhdobozban, bárkinek kell, tudja, ne keresse, ott van!
No, persze a hagyomány. Az is csak születik és meghal... a diófa is, a szögek is, és persze a lánc a kalapáccsal...
A fene se tudja, miért fröccsent akkorát az a pocsolya. Annyi autó átment már rajta, hogy tulajdonképpen meg is kellett volna szűnnie, ennek ellenére mintha felrobbant volna, szóval hirtelen ott volt az a gigantposzter méretű vízfüggöny, olyan lassan, kimérten mozogva, még arra is volt időm, hogy felé forduljak, terpeszbe álljak, kabátom szárát hátrahajtsam, kezem oldalamhoz közelítsem, a legnagyobb felületet mutassam, hogy ha már elkap, hát tegye tisztességesen, ne csak úgy tessék-lássék. Igazándiból tetszett az a trutymó, mert szép volt, mondhatni, elegáns, féltem is tőle, de bátor voltam, vakmerő, belenéztem, és láttam magam, hisz ő tükrözött, én persze szemrebbenés nélkül tükröződtem, és míg vártam a jelre, a kezem oldalamnál pihentetve, lepergett az életem, reggel hattól nyolcig, pontosabban én pergettem, hisz akkora nagy azért nem volt a baj, szóval vetítettem, és szinte hallottam, ahogyan züzmörgött a telefon. – Öt éve már, hogy vendégségbe csupán sírodhoz invitálsz. – Jobb, ha hozzászoksz: itt a vége, s beletörődni idejársz. – Eljöttünk hozzád, körbeállunk, föld-tested szegfűtől szeges. – A kampánycsend örök minálunk. Minden választás végleges. – Be sem fértünk a temetőbe öt éve. Nagy volt a tömeg - – Látni akartak eltűnőbe; mielőtt elfelejtenek.
Dani nyugtalan volt. Szobáról szobára járkált, két okostelefonnal a kezében. Szórakozott, játszott a nővérekkel. Tehette, igazán jóképű, kisportolt alkatú fiatalember volt. Ifjú korában a városi kick-boksz klub egyik versenyzőjét csodálták benne. Amióta megnősült, elhanyagolta magát, illetve az edzéseket. Fel is szedett néhány kilót. A fölös kilók nem hatottak ki lelkivilágára. Ha mégis, azt magabiztos kereskedő–üzletember magatartásával palástolta. A kórházban divatos olasz és német torna- és szabadidő cipőket szerzett be, és olcsón értékesítette azokat a nővéreknek. Számára játékos üzletet jelentett beteg tüdejének gyógyulása, csak a főnővérrel kellett időnként bújócskát játszania.
Se szó, se dal Se szó, se dal, sem meddő dünnyögés, nem használ a csend ellen ma semmi, ha kiüríted méregpoharát, s a holnapoddal próbálsz szembemenni. A holnapod az idő tengelyén, mint megfáradt nyikorgás fennakad, mint karcolás egy rongyolt lemezen, ahol a hang ijedten megszakad-- ha idegeid tükrén siklanak a percek apró éles körmei, se szó, se dal, se nyugtató ima, sem álom-mantra nem használ neki.
Zápor Zsolt egy barátja előadóestjén volt a „Pegazus Versbarát Körben”. Az estet követő fogadáson szem elől tévesztették egymást, eljött. Most Józsefváros Kálvária téri parkjában ül egy padon, összetereli még egyszer esti benyomásait. Majd elővesz táskájából egy kopott könyvet, Buddha beszédeit. „Vaccsa, a remete megkérdezte Gótamát: hol születik újjá a felszabadult elméjű szerzetes? Gótama azt válaszolta: Nem lehet azt mondani, hogy újjászületik, a remete megint kérdezte: tehát nem születik újjá, Ő így felelt; nem lehet azt mondani, hogy nem születik újjá. ...A Beérkezett mély, felmérhetetlen, megismerhetetlen, mint a nagy óceán, nem lehet azt mondani, hogy újjászületik, nem lehet azt mondani róla, hogy nem születik újjá.” Meditál, nem engedve gondolatait kész világosságba, inkább csak tűnődik felőlük, érzéseit tereli, ízleli. Tapogatja, akárha egy udvarra néző szoba szürkületben derengő, alig látható bútorait simogatná.
Mintha egy burokban lett volna, egy test burkában. Olyan távolról jutottak el hozzá a képek, a zajok, egy másik világ jelenségei, mintha semmi köze nem lett volna hozzájuk. Úgy érezte magát, mint egy automata, de nem egy érzések, érzelmek nélküli gép, hanem egy lélekkel megáldott-megvert automata. Az alkotó, aki valamikor a lelket lehelte belé - képletesen szólva - már nagyon messze járt innen, teremtményét mintegy magára hagyva. Nem is volt rá szükség, hogy állandó felügyeletet gyakoroljon felette, hiszen önmagától is működött, egészen addig, amíg a belé írt program szerint le nem járt az ideje.
A fájdalom árnyéka
Mit árthatsz te nekünk, fájdalom? csak a violák remegnek árnyékodban fákkal, fűvel és széllel, csak az új házak küszöbe alá ásott kígyók nyoma van, növény-szál lobogás, mit szemeink nem látnak, és halljuk: hadd feküdjünk le este egészségben, ébredjünk hajnalra, harangszóra, jóságos nagy Isten, ki vagy a mennyekben, védj meg minket, tedd a mezőt szélessé, fektesd domolykóinkat a Kismosó kenderáztató vizébe, amelynek hínár hártyája mindenkit visszafogad, óvj a rossztól, gyötrő érintésektől, medvétől, farkastól, őrizz meg minket, szántottunk már elég barázdát, kaszáltunk már elég rétet a domb alatt, a patakok ágainál, pirosan dagadó varangyos csitkenyebokrok előtt,
...meg a csend. Mint némafilm. Nyílik a kapu és csukódik, a kutya megáll, fülel, gyanús a világ. Beleszimatol a levegőbe, fülét hegyezi, forgatja minden irányba. Leül, nézi az embert, fejét félrebillenti. Kérdez. Mondd, mi történt? Az ember figyeli. Kezével int. A kutya bizonytalan. Feláll, tétovázik. A fűre fut, szinte támolyogva. Szaglász, forog maga körül. Végigkocog a foghíjas sövény mellett. Nyilván szorítja a szükség, de ez a csend... Végül a sövény túl-felére fut, diszkréten lekucorodik. Hiába, a kutya is csak ember. Végez, megrázkódik, talpát a lucskos fűbe törli. Visszaül gazdája elé. Az zsebbe nyúl, labdát hajít. A labda pattog, de nem hallom a tompa dobbanásokat.
Egy sorodat sem akarom,
I. Nézd: az őszi táj
Nem, ma ne várj, nem akarok találkozni
Nagy robajjal csapódott ki a teremajtó. Tömzsi, bikafejű férfi rontott be. Körül sem tekintve, egyenesen a harmadik ágyhoz rohant. Egy vöröshajú, cingár fiatalember hevert az ágyon, újságot olvasott. A testes és erős, bár kissé elhízott férfi kikapta kezéből az újságot, s grabancánál fogva felrántotta az ágyról. A megilletődött fiatalember szólni sem tudott. Az alacsonyabb férfi majdhogynem maga fölé emelte, úgy rázta tiszta erejéből. Bivalynyakán kidagadtak az erek, s fojtott, indulatos hangon kérdezte: – Te ámítottad az öreg Kótait, hogy levele jött? A vöröshajú alig tudta kinyögni: – Én. Na és aztán?
Vajon mi lehet veled jó barát? Én toprongyosom jó Jónás Tamás. Szíved hasadásán beférek e- még, lesz –e még borunk és szikkadt kenyér, miként fiaid, isszák –e még szavad? Minthogy az ember boldog, ha szabad. A boldogság valóban kék madár? Vagy talán éles szögesdróthatár. Ahogy a gyermek gödröt ás. Úgy teszel te is jó Jónás Tamás.
már mindegy
lélekÚt
Bandukolsz, meg - megállsz, Kérdés száll az égre: Honnan jössz, merre vágysz, Ki vagy és mi végre?
Elkerül, rádtalál, Bölcs a tét, ha éltet, Földre hull, mennybe száll Visszatér a lélek
(Fénytölte)
Egy nincstelen koldus ballagott az utcán. Már napok óta nem evett. Egy házat, egy kertes, családi házat kiszemelt magának. Épp ment be oda egy férfi. Hátha majd ad neki enni valamit. Meglátta rajta, hogy jószívű ember lehet… Amikor oda megérkezett, kopogtatott. Nem tudta a koldus, hogy ez egy író… Tehát kopogtatott. Az író ajtót nyitott. A koldus mondta mondanivalóját: – Napok óta nem ettem rendesen. Nem tudna megkínálni egy pörkölttel? – Jöjjön be. A koldus eltűnődött a szép házon. Milyen régen nem volt ilyen helyen. Az író Kálmán lecsót tudott csak adni a koldusnak. Megmelegítette. – Lecsó jó lesz? – kérdezte. – Igen. Az nagyon jó. Főleg az éhes hasnak.
Egy párhuzamos univerzumban voltam, ahol a teret folyadék töltötte ki, egymagamban lebegtem. Nem volt mit felfedeznem, nem volt mit tanulmányoznom, sötétség és csend vett körül. Az idő is elvesztette az értelmét, az egyetlen, amiben megmutatkozott, az a saját testem változása volt. Így aztán nincs mihez viszonyítanom, hogy mikor történt, de egyszer csak valami új, valami idegen jelent meg. Nem láttam, csak éreztem, ahogy hullámokat keltett, majd megragadott a kezemnél. Keménynek, élettelennek tűnt, mégis mozgott. Megforgatott, fejemre harapott, és szorítani kezdett. Azt hiszem, fájt, de korábban nem éreztem ilyet. Azt hiszem, sírtam, de korábban nem csináltam ilyet. 
|
