VideóA tegnap.ma videója Keresés a honlapon: |
Tönköl József (1948-2021) versei
A fájdalom árnyéka
Mit árthatsz te nekünk, fájdalom? csak a violák remegnek árnyékodban fákkal, fűvel és széllel, csak az új házak küszöbe alá ásott kígyók nyoma van, növény-szál lobogás, mit szemeink nem látnak, és halljuk: hadd feküdjünk le este egészségben, ébredjünk hajnalra, harangszóra, jóságos nagy Isten, ki vagy a mennyekben, védj meg minket, tedd a mezőt szélessé, fektesd domolykóinkat a Kismosó kenderáztató vizébe, amelynek hínár hártyája mindenkit visszafogad, óvj a rossztól, gyötrő érintésektől, medvétől, farkastól, őrizz meg minket, szántottunk már elég barázdát, kaszáltunk már elég rétet a domb alatt, a patakok ágainál, pirosan dagadó varangyos csitkenyebokrok előtt, karunk erős, mint a tölgy, elástuk kegyes szellemét a háznak, ennek is vége, ahogy bizton járó lábunknak, báránybégetésnek, csikónyerítésnek, szörnyű napoknak, szörnyű éveknek, méhkirálynő szárnyának, kezünk gereblyézte rozstarlónak, mindenkinek, aki itt az áldott Isten nyomorultja volt, ege s Malomsűrűje, temploma, hárslevelek pehely-szája, csak virrasztunk értük, de nem beszélünk szegényekről, egy idő után arról, hogy milyen füstbe repült ki lelkük a macskamézzel csöpögő szilvafák és bálvány-karók fölött.
Hetvenhárom tél
Utakon utazol, lobog hazavivő lepke lángtól lángig, és megint lámpák üvege, beszakadt holdbéli tájak,
ott szalmaágyba tesznek, amikorra megvirrad újra, kifésüli szádból a bogarakat az a letagadott major,
sóhajod sarokba húzódik, térdig nyűtted a talpadat, pók mászik, nézi, ahogyan hetvenhárom tél utolér.
Árva csontokhoz Elengedlek, mint a rozscsontos hombárt, mint a lovakat, a vízi madarakat, elengedlek felparázsló napraforgókhoz, széltől felkorbácsolt jegenyékhez, hogy majd átokvert öregként a városból visszatérj, valami elől még csak meg se fuss, csak várj, várj, újra telitömd a víz árkát venyigével, a lemart földet dombra cipeld, vágóláncot köss hátul a kerékre, elengedlek, hogy idegen ablakok alatt ácsorogj, hallgatózz hóban, hidegben, vasesőben, alighogy aludni indulsz, keresed a rozscsontos hombárt, mint ahogyan én kerestem kedves lovakat, vízi madarakat, te voltál a kamaszodó legény, lehorzsolt térdű, nekivágtál az ösvénynek, mögötted hagytad a majort, és aztán nálad nélkül múlt el az öldöklő időben, lődörögtél mocsár mentén, mászkáltál mezítláb, jég ha csattogott, csizmában, nem versenyeztél koncokért, de láttad te is, ahogyan a meglapulókból szentek lettek, a régiekből zsiványok s újabb zsiványok, elengedlek árva csontokhoz, kék és hideg felhőkhöz, pünkösdkor a bodzával díszített templomajtóhoz, ki a világ tarlóira, ahonnan a szél elhordja a virágokat, álmodban hallod, a galambok a magot a kertből kikaparják, a borsót, a paprikapalántákat kitúrja a vakond, visszaadlak lassú esőnek, gyöpnek, baltádnak, hogy rásújts az akácböcökre, már nem iszol, nem kártyázol, csak hinni akarsz az időtlen nyárban, a helyben, napra nap, mintha mindig arra gondolnál, lassan mindent elfelejtesz, pedig jó volna rozscsontos hombárral, lovakkal, madarakkal.
VIII. évfolyam 10. szám -22021. 18-19. hét
Megjelent: 2021-11-02 06:00:00
|