VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
R. szeretné felhívni Zs.-t a névnapján, rég nem beszéltek, fél, hogy talán már nem él, talán elvitte a covid. A legutóbbi ünnepkor nem jött tőle képeslap. Zs. nem rokona R.-nek, alig találkoztak párszor, mégis erős kötődés van közöttük. Eljön Zs. névnapja. Hangosan kicseng a telefon, mintha itt lakna Zs. a közelben, nem a másik államban. A második csörgés után Zs. felveszi, bemondja a vezetéknevét, magabiztosan, így szokta. R. a fiatalabb, végre megszólalhat, sohasem tervezi mit mondjon, ennek semmi értelme, mert Zs., aki idősebb és erős egyéniség, és ha R. fecsegne a beszélgetés elején, Zs. félbeszakítaná, tudatná vele, hogy ez nem érdekli. Persze R. ezt ki sem próbálta soha, mert pontosan érzi a helyzetet.
Az őszre kéne inni egy pohárral,
(Értesült arról, hogy meg kell halnia.) Felesleges vagyok, itt maradok két-három méterre. Megforgatta, összepréselte a kezét, úgy, hogy belehasított a fájdalom. Egy mozdulattal adalékanyaggá változtatta a lesötétített tájat. A magyarázatból kiderült, ez így logikus és természetes. A feje eláll, jobb keze nincs. A füle lelóg, jó félórát elpepecsel, iratköteget ráncigál elő. Szerette a szabad részvételt, nem halt meg, nagy halom fehér anyagot kevert egy farakásba. Beleharapott, deréktól felfelé lénynek tartotta magát. Esetenként megrepedt a szíve, mindent meg akart adni a gyerekének. A Holdat spárgával kötözte a Földhöz. Kiszárad a malter, már nem tart fegyelmet, a médiák botrányokról adnak számot. A kútban és a kráterben bőven talált. Megijesztette a mosolytalan zörej. Amikor nem kapott, bosszúból verekedett. Zsongott a végtelennek tűnő világűr. Nem lehet forradalom, mert vasárnap van, és nem kedd. Vasárnap nem szoktak kitörni forradalmak.
milyen jövő
oda születtem ahol vagyok
az vagyok ami van
ez van
ezt kell szeretni?
már régen eldőlt minden
csak még nem zuhant rám
az egész
ennyi
de ha megtörténik –
annyi
sok hal meg tenger szemek sok óceán sok hal áll és figyel egyedül én nem nézlek halszem egy szem egyedül én páratlan fél valóság
Odafönn némi fintorral mondogatták, ilyen az élet. Ennek ellenére vártam, pedig a legnagyobb felhőre ki volt írva a figyelmeztetés, mielőtt megszületsz, az Úr neked is kiválogat egy köteg problémát. Azzal is tisztában voltam, minden léleknek eldarálja, gyermekem, a megoldásukhoz képességet is adok, azzal hátadra teszi az egészet, mint valami hátizsákot. Latolgattam, ha annyi leszületés alatt szüntelenül aprómunkát végeztem, unom az egészet, adjon az Úr valami gyors lehetőséget a szentté váláshoz, szeretném a maradékot minél gyorsabban megdolgozni, mert elegem van az újratestesülésből. Rendben, bólintott az Egek Ura, és elkezdett szortírozni. Azzal nem számoltam, milyen leleményes, sőt, azzal sem, a komplikáltabb feladatokat megfejteni lényegesen nehezebb. A legnagyobb hiba mégis az volt, hogy a tengernyi újabb hibalehetőségről végképp elfelejtkeztem.
Anyám szája
beszél belőlem, anyám hangját hallom, anyámat látom, ahogy üvölt apámmal, a cigány vére, a cigány vérem. Nem megyek napra évek óta, anyám még az ujjatlan halványkék mintás nylon blúza alatt is lebarnult, a háta, a hasa és a melle is, szép melle volt, az lóg most rajtam is, bár én nem szültem egyetlen gyereket sem. Anyámnak fekete szeme, fekete pupilla, fekete hosszú haja. Nekem barna, barna szem, vékony szájszél.
Tenyerem A tenyerem olyan mint egy ember-levélerezet egyedi másé nem ilyen egy a milliárdok közül tenyered tenyerembe teszed átmelegszik a szív a test a föld a levegő-ég s másként süt a Nap is le ránk
(Vágányi és az előbbiek.) VÁGÁNYI. Jó napot kívánok! RUDI. Ni csak, a Vágányi úr! Jó napot adjon isten! Micsoda kellemes meglepetés. Már régóta nem láttam. VÁGÁNYI (fojtott gyűlölettel). Mondja, magának tényleg az a szándéka, hogy megőrjítse a szomszédjait? RUDI. Aurica, légy szíves, kísérd ki a vendéget, és máskor kérdezd meg, mit óhajt, mielőtt beengedsz valakit a lakásba. AURICA. Kérdeztem, de ő mindenáron veled akart beszélni. RUDI. Igazán? Micsoda megtiszteltetés. Fájdalom most nem érek rá, úgyhogy jöjjön vissza más alkalommal. VÁGÁNYI. Ez az utolsó szava? RUDI. A legeslegutolsó.
DÉLELŐTT, INDIÁN NYÁR
Már nem nyírja senki zakatolva a gyepet, Végre szóhoz jut a butuska sárgarigó is, Kertünkben a szellő épp csak megrezzenti A bókolni mindig kész encián kék levelét, Fenn cipzárként hasítja ketté a fellegeket Turbómotorjával a szárnyas kirándulójárat, Széksoraiban lázas, izgatott élmény-utazókkal, De hamar eloszlik a kondenzcsík a magasban, S már csak foszló habja mutatja, merre repülnek. Ülhetek nyugton itt, egyedül, glóriázhat a napfény, Meredten melegszem, mint gyanútlan gyík a szirten, Lehunyt szemem rebben, ide házhoz jön a kaland, Mozdulnom sem kell kimért emlékeimért. Mégiscsak szeret engem az Isten …
Helyszín: erdő, háttérben hegy Idő: délelőtt, madárcsicsergés, béke, nyugalom Szereplők: Borostás, Simaképű
Borostás: Egy kivágott fa törzsén ül, csavargó kinézetű, idősebb férfi, szalonnát, kenyeret eszik, régi, rossz bőrtáskából szedi elő a bicskát, az ennivalót. Kedvtelve hallgatja a madárcsicsergést. Simaképű: fiatalabb férfi, jól szabott öltöny, kezében elegáns aktatáska, meg-megállva jön, idegesen tekinget széjjel, meglátja Borostást. Tiszteletem, uram. Borostás: Mi? Simaképű: Köszöntem. Borostás: Mit köszönt? Simaképű: Hogy jó napot! Borostás: Ja… az van. Eszik tovább.
néhány hónapja jártam oda de tényleg nem történt semmi úgy értem tényleg nem tett semmit a nő aki terapeutának hívta magát
kedélytelen beszélgetésekkel töltöttük ki a száraz szürke ötven percet álmosító novemberi délután hallgattam az esőcseppek monoton kopogását amikor felriadtam a színtelen hangjára
beszéljen az apjáról
kihasítok magamnak egy szűk teret és nézem ahogy az idő áthalad rajta elsírtam magam az unokám előtt amikor a múltamról beszéltem benne anyám könnytelen arcáról húsz éven át hordtam magamban és most követelte mutassam mennyire fájt bennem a higgadt mérlegelés
Emlékeim… Kerestem a tizenkettes számot – sok egyforma között azt az egyet, ahova a hirdetés csábított. Gyűrögettem az újságból kitépett papírfecnit: „Könyveket, könyvtárakat veszünk, érte megyünk...” A fene egye meg! Az egyforma házakat, meg ezt a bolond világot is. Olyan vagyok, mint a részeges templomszolga, aki úrasztalról lopott misebort árul. Könyveket eladni... Hat év gyűjtése. Napidíjamból vettem, áthoztam a határon; könyvekre költöttem, amíg mások frottír zoknit, konyakot hordtak.
KIS HÍJÁN: TEREMTENI
Tamási Orosz Jánosnak
Temetetlen holtakként romlanak meg bennem a meg nem fejtett versek, hitek.
Szabálytalan szívritmusban szaggatnak, párkányi hídcsonkokként rozsdásítnak, marnak belülről az emésztetlen voltak.
Szinte dühödten olvaslak újra! Mint francia fogoly a gyökérre kiéhezetten, megrágatlan fallak örökrossz pillanatomban.
A pillanat félúton megáll. Titok, de sajátjaim a csonkok. Egy század által hágott hittel, amputált álmokkal nem érhetek át az innenső partra.
A tenger odaátról is végtelen, de a remény nem ad fel már engem, számolok tovább, a végtelen plusz egyig.
Temetni kezdek. Az annyi már kis híján, mint teremteni.
Goethe-parafrázis A hegy közel van A vándor sóhajt Csillag zizeg a világfa ágán Már mondtam
Hetek óta hangtalanul feküdt, a veszedelmek kezdete előtt kinézett legmegfelelőbb rejteken, a hegyoldalon egy pincében. A veszedelem olyan hirtelen váltott vészbe, hogy ideje is csak arra maradt, hogy futtában – egy lópokrócnak sem nagyon nevezhető –, daróczsák darabot és egy nyaláb szénát vágjon két hóna alá egy útba eső boglyából. Jó rejtekhely volt, bokrok és fák fedték és védték nyáron az arra járóktól, ám így télen sem volt könnyen felfedezhető. A pinceajtót, belülről dróttal zárta magára. A sok szellőzőt nem merte eltömni, ha mégis arra sodródna egy minden oldali ellenség, ne hívja fel a figyelmet, hogy bent lehet valaki. Nyers krumpli szépen volt, kicsit már unta is, a víz helyett egész jól megtette a bor. Tizenhat éves életét féltve, magában dúdolt, nem hanggal, csak úgy a fejében.
“Messze van a pici falum, de a tornya mégis idelátszik, pici falum utcáiban, az akácfa éppen most virágzik. De szeretnék hazamenni, minden szálat bokrétába szedni, az estéli harangszónál szív-dobogva valakire várni.”
1.
Áttetsző, puha, gömbszerű lény. Fényforrások sugárrohamát vissza se veri. Hagyja, hogy átlyuggasd gondolataiddal. Jelentésrétegekbe burkolózik, tart tőled, elnyeli minden pillantásod.
Ez itt a fészke. Sárbevonatú, hevenyészett rácsszerkezet. Véletlenek sorozatának ismeretlen logikájú rendje. Felkínáltatik, hogy önként, spontán bízhass benne. S Te mindig megadod magad: hiszel engedelmesen. Üvegházakon át a nap melegét hajszoltam Megannyi monolit Rozoga üvegen át hosszan nézem a kertet Megannyi monolit
Kemó-vers Este tíz – az osztály süket. Megfordult a régi képlet: Egy a kérdés (semmi líra): 
|
