VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Magén István: A víztiszta lélek
A víztiszta lélek
(Értesült arról, hogy meg kell halnia.) Felesleges vagyok, itt maradok két-három méterre. Megforgatta, összepréselte a kezét, úgy, hogy belehasított a fájdalom. Egy mozdulattal adalékanyaggá változtatta a lesötétített tájat. A magyarázatból kiderült, ez így logikus és természetes. A feje eláll, jobb keze nincs. A füle lelóg, jó félórát elpepecsel, iratköteget ráncigál elő. Szerette a szabad részvételt, nem halt meg, nagy halom fehér anyagot kevert egy farakásba. Beleharapott, deréktól felfelé lénynek tartotta magát. Esetenként megrepedt a szíve, mindent meg akart adni a gyerekének. A Holdat spárgával kötözte a Földhöz. Kiszárad a malter, már nem tart fegyelmet, a médiák botrányokról adnak számot. A kútban és a kráterben bőven talált. Megijesztette a mosolytalan zörej. Amikor nem kapott, bosszúból verekedett. Zsongott a végtelennek tűnő világűr. Nem lehet forradalom, mert vasárnap van, és nem kedd. Vasárnap nem szoktak kitörni forradalmak. Már gyógyítják a kibírhatatlanul kócos halottakat. A szemhéjuk repedezett. A telefonos kurblizza a telefont, és kizavar. Kedd este már ropogtak a fegyverek. Digitális halhatatlanság, legfeljebb néhány pusztuló ház körvonalazódik. A természet még asszonyosan lágy és kellemes. A víztiszta lélek hűvös, mondta hetykén Szilvia. Ellökte magát, lebegett a súlytalanságban, majd meglátta a mozdulatlanul álló tömeget a Parlament előtt. Az a francos logó, dőlnek előre, hátra. A címer is rázuhant vizenyős szemével. Felkelt és magára kapta a köpenyt. Fejébe tódul a fény és motor zaja. Összevarrta magát Szilviával, meg a gyerekekkel. Kilógnak a ruhadarabokból, és táncolni rohannak. Pedig csak közönyösen érdeklődik. (Falnak tántorodott, folyt a vér, lőttek.) Észrevette, hogy aki utolsónak száll le, az lélekpusztító. Veszélyességi pótlékot kap, meggyújtja a vizet. Nesztelenül faragja fagyökérből. Egymás után tankok járnak a macskaköveken. Így gondoltam?, kérdezte és megtántorodott. Szobrot állított vendégszereplése alkalmával, mondván, hajlandó lenne együttműködni. Csupán azt bizonyítja, hogy az öröm jegyre kapható. Állt a talpán, és összekuporodott. Megbízott bennük az emberi méltósághoz jobban illő forradalom napjaiban. Egyik reggel kaptatott a kockaköveken. Fegyelmezetten folytak a távoli puffanások. Körülvették a várost. Belőttek a mi udvarunkra, telkünkre. Arra emlékezett, hogy a személyautó elüti, vagy csak csetlik botlik. Fehér ruhában a bepárásodott szemüveggel az ablakhoz vezették, sorban indultak, a himbálódzás elringatta őket. Nézz ki, mondták, azt lövöd le, akit akarsz. Géppuskafészket építettek ki a szobrászműteremben. Zászló lobog, csattan, a falhoz ér. Az asszonyok zsákba teszik a gyereküket, hogy elrejtsék, de hagyják nőni a hajszálakat. Megfeszülnek és megfelejtkeznek. A hátukon cipelik, alig hallhatóan, és mechanikus eszközökhöz folyamodnak. És tényleg, az út túloldalán tovább. A lélek szirmait tépkedik. Kezdődik a testté válás, feltámadás a lábujjak között. Feljebb hatol, ahol már lehetetlen tenni a halál ellen. Kigömbölyödnek, vagy egymás copfjába kapaszkodnak a csendes, kihalt épületben. A test ül, és fejbe tódul a vér. A harcoló öregasszony megmozdul, lábra áll, fejét a falnak támasztja, és lassan megfiatalodik. Egzotikus fény, elröhögcsélhetünk, megpróbáltuk kivívni a szabadságot. Lyukas zászlót lengetünk eldobható öltözékben. Kinek az érdeke a hamutartóban hagyott füstölgő cigaretta? A korsó a földön, egyre tisztább, átöltözik ünneplőbe. Egészen biztos a dolgában. Egyetlen fáradt legyintés, mint girbegurba utca a sorok között. Megszűnnek az államok, és hörghurut uralkodik el az emberek között. Az asszonyok eloldhatatlan láncon tartják a férjeiket. (A beszélgetés nem egyeztethető össze, lesülne a képéről a bőr.) Visszafelé egy jéghegy állta az útját. (Somfai kánikulában szeretett vasat enni, most a falak repedéseit mutogatja.) Reggeli fényben látja a határt, nekiiramodik. Másodpercekig tartott a zűrzavar, kitátotta a száját, és várt. Meteorok, mész, cement, homok és tégla. Hörög a ledöntött szobor, a táskámban keresgélek, nézem a szabadon maradt csizmákat. Ne haragudj, ne szólíts senkinek. Betolakodók kúsznak felfelé, felbukkan egy ló. Becsapódik egy gránát, nem látni a portól, az utat szabaddá tették. Lassan érlelődő és érdektelen, az ülésbe fogódzik, belefér, széttépi egy kicsit (idegesen). Bele kell férni a lyukba, a gödörbe, nincs feltünés, Szilvia bújik, megméri a lázát, a tennivalón túl van. Akiket megöltek, azok megállás nélkül kérdeznek. A boldogság senkire sem figyel. (A kalauz zsebéből a gyomrába költözöm, utolsónak szállok fel a gépre, kezemben az elfelejtett lyukasztóval, életre kap, független polgárként jegyeket kezel. A halottak között nem lehet fegyelmet tartani.) Szilvia elkezdte kimosni a malteros edényeket. Combja az ülésnek támaszkodott a kerékpáron. Dédelgetett arca a válla közé furakodott, mintha tudná, hogy ki ő. Megijednek, nem látnak semmit, csak Szilvia tengerkék hátát. Akkor pattant ki a botrány, amikor kiderült, hogy önmagát tolja maga előtt. Kiszállnak, felnéznek az égre, el kell jutni az általánosításig, mondják. Névtelenül zajlanak a mézeshetek, a pupilla kitágul, sugarasan futnak szét a csövek, diadalmas jelvényeket viselünk. Megszoktuk a galambinváziót a galambok szigetén, a galambdúcok között. De mit tehettem volna? Kinyitja, álldogál, tanakodik, magyar létére megbízzák, szépen akarja csinálni. Kezébe veszi, biztonság okából fordítva. Beleakasztja az ujját, bonyolult lenne betemetni, a kertet felásni, serceg az olaj, az árusok topognak a macskaköveken. Szilvia rákönyököl, ellenállhatatlan, ahogy próbálkozik. Óvatosan lépeget a létrán. Elvégzi a nehezen végrehajtható feladatokat. (Dührohamában pofán veri, állon vágja.) A rádióban elhangzott a laikus végkövetkeztetés. Elhelyezkedik a kályha mellett. Takarékoskodik, rábeszélő képessége a régi, díszpárnát tesz a feneke alá. Bemegyünk, ez az ő fenségterülete, számtalan ilyen problémával van tele. Ismeri a pokróc gyűrődését, visszaül, a sötétben összekeveredik az elnyújtott ritmus. (Ez persze azért van, hogy.) Örvendezzetek, a Föld körül kering Magyarország, a tarisznyájában Isten. A magas fal kiemelkedik, zokog, halandzsának tűnik. Mozgatja a vízszintes síkú légcsavarokat. Csemegének számítanak, jövőjük nincs. Ez a kompresszorban történő légáramlás. Asztaltársaság beszélget, készülnek az utolsó vacsorára. A lábát felrakja az asztalra, alapos gyanú ébred. Összehívja az elégedetleneket, közösen panaszkodnak. Bosszankodik, bizonytalankodik. Autót vezet, nem látja a jelzést. Szilvia fehér nadrágban, felismerhetetlen. Megijeszt szigorú mosolyával a szemében, legalábbis azt mondja. Jó, elég, elszalasztotta az alkalmat. Sokra viheti ennyi előnnyel. A harmadik emeleten hatan dolgoznak ugyanazon a falon. Légy elkészülve, hogy hamarosan ugyanolyan izomsorvadásos figurákat fogsz festeni te is. Lerombolta, itt nincs semmi keresni valód, magával vitte, aztán újra felépítette. Korábban járta az országot, ez tévedés, mondta. Mindenki ügyeskedik, aki nem tud ügyeskedni, az irigykedik, mondta. Idegesítette a háta mögötti lövöldözés. Kövérek voltak, soványak is, nevettek, a teraszról nézték a palotát, aztán elköszöntek. Beszorultak az összeszűkült résbe a heverőn Szilvia lába közé. Furdalta a kíváncsiság, tapintatból nem tette szóvá a dolgot. Felkapta a fejét, integetett, a hátában érezte a piroskalapos szúrós tekintetét. Kivenne egy lakást a parton. Tényleg gyanús, a vámtisztviselő elvette az útlevelemet. Felkaptatnék, bort innék, legalább a testem legyen tiszta. Lassan közeledne, szótlanul, egymástól tizenöt-húsz lépésnyire. Szétziláltan jön a lélek, aztán összehúzott szemmel elbóbiskol vacsorakor. Víz alatt a félsziget, csak a tényekre lehet szorítkozni. Szilviának és a barátjának éppen összeért finom ajkuk. Mint egy nagy vastag kéz. A hajuk súlyos, mégiscsak ketten vannak. Jegyezzük meg, már a kőkorszakban is így csinálták. Ismeretlen tudós kést ránt, és a szöveg betűit ügyesen kikaparja. Szolgálatkészen megnézi az inkriminált helyet. Gleccserek folynak a Balatonba, rianva találkoznak, aztán szétterülnek. Parányi tupír suhan el keservesen. Zseblámpával keresik azt a tárgyat, amit majd két hónap múlva vesznek elő. Forgatják a listát, mint egy vaskos paksamétát, amire Szilviának égetően szüksége van. Várja, sír, nem teheti, mit csináljon? Somfai még megmozdul egyszer kétszer, megjegyzést fűz. A legnagyobb erőfeszítéssel sem válhat (…), mondja. Ráül, hogy viszont lássa azt, ami történt. Felemeli a kádra dőlt fát, megforgatja és megcsókolja. Megmásíthatatlannak tűnik, nem tudom, megesett-e, azon gondolkozik, nem követett-e el valamilyen törvényszegést. Nagy ovációval fogadják. Nem látja a jelzést, ezért vissza kell fordulnia. A szerzők tiszteletpéldányt kapnak. Megnézem, mit csinál, dolgozik a lapátjával, maga mögé dobja a földet. A házbeli gyerekek bíznak benne, máskülönben befalaznák. Annyit tudunk róla, hogy kimászott az ablakon, ez náluk törvény. Több ízben látták a háztető felett szálldosni. Észrevette a vonalat nyaka rajzolatában, fátyollal borította be a tetoválást, olyan volt, mint egy szeméremtest. Alaposan áttanulmányozta, nem lapozott. Száz-kétszáz méterrel feljebb nagy lendülettel kiáltozta, boldoggá teszlek. Meg sem fordul a fejében, hogy változtasson.
Megjelent: 2021-11-28 18:00:00
|
