VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Tornyi Ferenc (1954-2020): „Ha ellened vétettünk...”
„Ha ellened vétettünk...”
Emlékeim… Kerestem a tizenkettes számot – sok egyforma között azt az egyet, ahova a hirdetés csábított. Gyűrögettem az újságból kitépett papírfecnit: „Könyveket, könyvtárakat veszünk, érte megyünk...” A fene egye meg! Az egyforma házakat, meg ezt a bolond világot is. Olyan vagyok, mint a részeges templomszolga, aki úrasztalról lopott misebort árul. Könyveket eladni... Hat év gyűjtése. Napidíjamból vettem, áthoztam a határon; könyvekre költöttem, amíg mások frottír zoknit, konyakot hordtak. Romániai magyar írók műveit kutattam a város könyvesboltjaiban, később már az antikváriumban is. Örültem, ha ismert névre bukkantam, és megvettem az „induló” írók köteteit, mert úgy éreztem, küldetés a lehetőség: meg kell vennem a megszerezhető magyar nyelvű könyveket. Büszkén raktam a polcra kéthetente a friss példányokat – amikor idegenvezetésből este hazakerültem –, titkon reméltem, másnak ilyen nincs. És most el fogom adni. „Tisza” könyvkereskedés. Benyitottam a nyirkos lépcsőházba. Nyilak vezettek betonszürke falak között, alig világítottak a folyosón. Most még visszafordulhatsz – biztattam magam, de lépteim tovább vittek. Nem lehet megállni. Megszorultam megint. Volt már ilyen, lesz is még, de most spórolással semmire sem megyünk. Kölcsön kell! Akikhez mehetnék pironkodás nélkül, azoknak épp így nincs. Aki adna: Géza úr, fél évre, húsz százalékra ad. Nem adok húsz százalék kamatot! Adjunk el valamit. De mit? Kinek jutott eszébe? Most sem tudom. A könyvek. – Idegenvezető vagy, átjársz minden héten, majd pótolod – biztatott a feleségem. – Ha más nincs... – adtam meg magam, de antikváriumba nem viszem. Láttam már elégszer: szétterítik a nagy asztalon, ez megvan, ez szakadt, ez nem kell. Szemlesütve bólint a kiszolgáltatott, visszarakja hoppon maradt „könyvlánykáit”, nagy terhe alig csökkent: mint a zöldségesboltban, fele, negyede jó, fogyasztható. A többi állott. A hirdetés: „Könyvtárakat veszünk...” Ez kulturált üzlet. Idejön, átnézi, aztán az egészre ajánlatot tesz. Legalább feláron megveszi, a ritkább két-háromszorosát is éri; aztán fizet, én meg segítek levinni az autójához. (Egy könyvkereskedőnek biztos van autója.) A folyosó végén zöld vasajtó. Benyitottam. Körben a falakon polcok, rajta könyvek, lemezek. Az ablaknál egy tömött bajszú ül, társa a polcon pakolgat. Készségesen köszönnek. – Egy könyvet szeretnék eladni – nyújtottam át a „csalit”. – Afrika története. (Fotóalbum, háromnyelvű leírással, csodálatos képekkel. Nyújtótáblányi nagy kötet.) Kézbe vette, lapozgatta. – Tudja, nem szívesen válok meg tőle, nyelvgyakorláshoz kiváló, a képek meg… – magyaráztam. Föl se nézett, úgy kérdezte: – Külföldről hozta? – Ajándék – dünnyögtem megszégyenülten. – Ilyet nálunk csak az „idegen nyelvűben” lehet kapni – nyugtázta. Tovább lapozott. – Nézze, ha elfogadható árat ad érte, van nekem ezenkívül egy kis gyűjteményem. Romániai magyar irodalom. Nem teljes, de van közötte ritka példány, Sütő, Panek Zoltán, Bálint Tibor, Szilágyi István, Nyírő – meg ismeretlen elsőkönyvesek... Még mindig a fotóalbumot nézte. Odalépett a másik is egy törzsi táncot ábrázoló kép láttán, meztelen nők, férfiak – szinte szájtátva bámulták. – Tudják – makogtam tovább –, azért jöttem önökhöz, mert ez a kis gyűjtemény csak együtt ér igazán valamit, csak együtt érték. Az albumot nézte: egy ilyen album tízezer forint körül van, újonnan – megnyomta az utolsó szót. – Mennyit ad érte? – csaptam le rá. – Ha látom a többit is, talán akkor megegyezünk! – Nem nézett rám. – Jöjjenek el holnap este! Hatkor, ha önöknek megfelel. – Ide írja a címét – nyújtott át egy noteszt. Körülnéznek egy kicsit, tettem le a tollat. Ósdi kötésű, nagy kötetek: Nyírő, Jókai, Szabó Dezső, Móricz, külföldi klasszikusok, fantasztikus könyvek, krimik hosszú, teli polcon. Fekete István: Lutra, Vuk! – Ezeket megveszem – tettem le a kis asztalra. Négyszázötven – mondta, ötszázassal fizettem. Holnap hatkor várom önöket – köszöntem el. Kitapogatóztam az utcára. Havas eső esett. Kabátom alá erőltettem az albumot, úgy festhettem, mint a hirdetést hordozó szendvicsemberek. – Nem vették meg? – kérdezte csalódottan a feleségem. – Holnap jönnek este… Biztosan jó üzlet lesz, most vettem kettőt tőlük. Újonnan kettőszáz: négyszázötvenért adták. Biztos jól veszik a miénket is. – Add ide legalább azt a százast, ha megmaradt. Másnap ötkor értem haza. Leszedtem az asztalterítőt, sorba hordtam ki a könyveket, olykor darabonként. Néha belelapozgattam, újraolvastam. Mind-mind ismerős, talán egy novella, talán csak egy oldal, csak egy kép – fél hat, gyorsabban! Üres a polc... Valahol olvasott gondolat jutott eszembe: olyan ez, mint a falon a kép helye. Ahol sosem lógott semmi, ott nincs az ürességnek foltja: de itt van! Van folt, van üresség, a szentségit! Leintettem magam: akinek anyagi gondjai vannak, ne indulatoskodjon. Inkább összeírom, hány lej. Mégis valami összehasonlítás… Nyolcvan lej, hetvenhat, ötvenkettő, Szilágyi István – nem, ezt nem adom!: „Kő hull apadó kútba”, már a címe is. Félre: ezt nem! Deák Tamást sem! Sütőt végképp nem! A fenébe is! Állj le! – hűtöttem le magam: te mondtad, hogy csak együtt érték, most kiszednéd a kedvenceket. Vagy pénzed lesz, vagy könyved. Úgy látszik, ebben a világban a kettő együtt nem megy. Ötezer-ötszáz lej összesen, adtam össze. Hat év alatt nem is sok, persze ott olcsóbb a könyv, filléres áru. Csengettek. A bajuszos kezet nyújtott, irhadzsekijét kigombolta, táskáját egy székre rakta. Nyögtem inkább, mint mondtam: itt vannak, száznegyven darab, de csak együtt eladó. Biztos van irodalmár, gyűjtő, aki az egészet egyben... Pakolgatott, nézegetett. Csendesen szólalt meg: egyben nem veszem meg. De csak úgy érdemes, hiszen hat év gyűjtése, együtt igazi érték! Rejtett érték, húsz százalék, mint a két világháború között megjelent magyar irodalomban. – A könyvek nyolcvan százalékára ma már senki sem emlékszik, ez tapasztalati szám – nézett rám kioktatóan. – Fantasztikus nincs? – Nem vettem meg, tudja, engem a valóság érdekel. – Kár. A fantasztikusat meg a néprajzit veszik. – Van itt! – lelkesedtem. – Népismereti dolgozatok, bihari gyermekmondókák... Ez megjelent nálunk is, hűtött le, esetleg „Lakrazsan” nincs meg? – Sajnos kölcsönadtam – szavaim idétlen hazugságnak tűntek. Talán Stefan Pascu: Mit jelent Erdély? – Nem ismerem – mondta. Pakolgatott, nézegetett. Félretett egyet, belelapozott a másikba, a papírkötésűeket ki sem nyitotta. Talán harminc darabot választott ki. – Ezeket, esetleg – mondta várakozóan. – Csak együtt adom! – keményen vágtam hozzá a szavakat. – Ilyen gyűjteménye csak nagy könyvtáraknak lehet, nagy, igazi gyűjtőknek. Háromnegyedét boltban már soha többé nem veheti meg. Odaát ezeket is napok alatt elkapkodták, nekem zöldalmaszappanért, kávéért tették félre! – Csak ez kell – mutatott a félrerakott csomóra. Elvesztettem a türelmemet: uram, komolytalan a hirdetése, ez egy kiskönyvtár. Ön valótlant ígér, ön nem vesz könyvtárakat. – Csak amit el tudok adni – válaszolta nyugodtan –, ha rajtam marad, az én pénzem áll benne… Összehúzta a cipzárját. – Ha bejön, adok egy listát, fantasztikusat meg néprajzit hozzon. A krimi nálunk jobb. Akármennyiért szerzi meg, háromszoros árat fizetek. Tudja, hol talál! Határozott, kemény kézfogása volt. Leültem a könyvhalom mellé. Rápillantottam az Afrika-albumra: szóba sem került. A kis könyvtáram megmutattam, most megtudtam, mennyit ér. Még be sem rágott, sziszegtem magamban. Ő tudja: az egész együtt nem kell. Aztán hirtelen tört rám az öröm. De jó, hogy nem vette meg! Lázasan pakoltam, szinte dobáltam vissza a könyveket. Amikor az utolsó is helyére került, akkor sóhajtottam fel: de jó, hogy nem vette meg. Így együtt maradtok, kicsik és nagyok, ismertek és írással próbálkozók: ahogy ott együtt voltatok-vagytok magyar szót mondók. Hogy is juthatott eszembe eladni? Könyveim megmaradtak. Anyagi gondjaink is. És akkor ültem, és azon gondolkoztam: három- vagy ötezret kérjek Géza úrtól, aki a nevét úgy írja, mint a hat elemit végzett nagyapám, de megbízható embereknek – tisztességes kamatra – mindig ad kölcsön. – Csak így! I. évfolyam 10. szám - 2014. 42. hét
Megjelent: 2021-11-07 20:00:00
|
