VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Miszlai Gyula (1955-2020): Lestyán Kálmán utolsó születésnapja
Lestyán Kálmán utolsó születésnapja Zápor Zsolt egy barátja előadóestjén volt a „Pegazus Versbarát Körben”. Az estet követő fogadáson szem elől tévesztették egymást, eljött. Most Józsefváros Kálvária téri parkjában ül egy padon, összetereli még egyszer esti benyomásait. Majd elővesz táskájából egy kopott könyvet, Buddha beszédeit. „Vaccsa, a remete megkérdezte Gótamát: hol születik újjá a felszabadult elméjű szerzetes? Gótama azt válaszolta: Nem lehet azt mondani, hogy újjászületik, a remete megint kérdezte: tehát nem születik újjá, Ő így felelt; nem lehet azt mondani, hogy nem születik újjá. ...A Beérkezett mély, felmérhetetlen, megismerhetetlen, mint a nagy óceán, nem lehet azt mondani, hogy újjászületik, nem lehet azt mondani róla, hogy nem születik újjá.” Meditál, nem engedve gondolatait kész világosságba, inkább csak tűnődik felőlük, érzéseit tereli, ízleli. Tapogatja, akárha egy udvarra néző szoba szürkületben derengő, alig látható bútorait simogatná. A parkban egy-két részeg járkál, egy harmadik fekszik a padon, párok sietnek a 9-es busz megállója felé. A fák nagyokat lélegzenek a bágyadt májusi estből, a rigók mindent beleadnak, mintha más dolguk nem is lenne. Megszomjazott, elmegy vesz egy sört, a közeli éjjel-nappaliban. Az utcán lányok, stricik, hazafelé bandukoló, napjukat jóvá tenni már nem tudó állampolgárok.
Kis vodkát, s egy Ászokot kérek. Friss hang szólal meg mögötte: Két deci vodkát és két Ászokot légy szíves. Már az utcán beszélgetnek: Lestyán Kálmán, költő – mutatkozik be az ősz hajú, kopaszodó, szakállas idegen. Távolról hajléktalannak vélni, közelebbről Tolsztoj józsefvárosi reinkarnációjának akár. A költő szobájában folytatják; Épp a csillárt fényesítettük Rózmarival, a csilláron ízleltük egymást vagy egy csillagon? Tillárom, nem is tudom mit csináltunk, mikor átküldtél a Szatócshoz munícióért. Ő Rózmari, a környék legmenőbb kurvája. De jó, hogy találkoztunk! Még egyszer: Lestyán Kálmán költő vagyok. A „Pegazus” estről jössz? Verssorok kerülnek elő. Ez neked szól, s a vörös hajú lány felé kacsint; „szeretkezés-illatú a levegő szakadni készül a heveder szólít az imádott vad íz lábaid közt” Látod ezt az ébenkirálynőt? Mikor megismertem, mintha egy görög vázáról lépett volna le. Gyere el hozzám, csalogattam az utcáról. Velencei tükörben nézheted magad, mósusz olajjal kenegetlek és aranyszegélyű könyvből olvasok szerelmes verseket.
Fiúk mért káromkodtok annyit? Ennyi szép vers közt – cenzorkodott a beszélgetés sodrában Rózmari. Ez nem CIA-s, ez KGB-s környék, – próbált szellemes lenni Zsolt. Itt „kurvagecibazdmeg”-gel köszönünk egymásnak. Nem Ottlik világa ez, holmi „elefes” és „bm!” rövidítésekkel. Két hét múlva lesz ötvenedik születésnapom, ismeretlen barátom – vette át a szót a házigazda. Eldöntöttem, aznap öngyilkos leszek. „Most még higgyük magunkat – akár – mór emíreknek, akik nagyvezírjeikkel, rabszolganőikkel verseken át beszélgetnek.” Zsolt a „Pegazusban” hagyott cimborája dedikált kötetéből olvasott. Lestyán sajátjáért fölnyúlt a könyvespolcra. Erős tekintete még szigorúbb lett; „önerőből küzdöttem le magam – idáig – bár segítettek sokan visszafele tolni szekeremet. Elittam én már kegyelem javát....én egy született bűntény vagyok sátán arcú gyöngyhalász a suicídium mélytengerében.” Egyszer fölmentem a szembe lévő tizennégy emeletes toronyház tetejére. Üveg vodkával ültem a szélén, hamar csődület támadt. Talán csak be akartam teljesíteni az akkor írt versem. Hisz a versek élnek helyettem is, én csak torz árnyékuk vagyok. Elővette az Útitárs 34. számát: ”Adj még egy esélyt URAM! – oh rettegett egek fohászommal vajon mire mész őrjöngéseimmel mire megyek – én egy önemésztő gödörben vagyok csak úgy bugyog körülöttem a fekália – őszi rozsda elrohadt dália URAM temetőidben süt a nap hulláid a helyükön maradnak vagy velem bolyonganak az éjszakában” Ott ültem a város fölött. Fölkiabáltak: Hajrá! Gyerünk! Egy rikácsoló női hang józanított ki: Vén marha, nem mersz leugrani! Elment a maradék elszántságom. Megszégyenülten, az utcán állók röhögésében vonszoltam haza magam. Aludtam három napig. Aztán elölről minden. Már öngyilkos se lehet nyugodtan az ember. – fűzte hozzá tettetett unalommal Rózmari. Gondoltam, keresek egy bérgyilkost, aki elintéz. Nem akarok ötven, hatvan, ezer éves lenni, nem létező fogaim mosni, hordani a wc-re csöpögő, kókadt péniszem, penészes szobámban dögleni, eltévesztve az évszakokat is. Éjjelente az utcán fej nélküli nőket látni. Ennek vége! A kínai piacon keresek egy bérgyilkost, ő majd elvégzi helyettem. Arra se vagyok jó, hogy tisztességgel kinyírjam magam. Schütz Ila halála után, ötletét ellopva, a fürdőkádba raktam a hajszárítóm. Százból egynek nem sikerül, pont én voltam az statisztikai 1%. Jóleső elektromos masszázst éreztem, elaludtam. Szomszédasszony törette rám a rácsos ajtót. Mentők, tűzoltók, rendőrök sűrűn megfordultak miattam az udvarban. Ez sokakat zavar, reménykednek; 'egyszer csak bejön neki'. Gyakori vendég vagyok az Észak-pesti Kórház Pszichiátriai Osztályán. A doki, elvetélt öngyilkossági kísérleteimről készült esetleírásaival nekem köszönheti tudományos karrierjét. Bár nem panaszkodhatom, jó dolgom volt a kórházban. Külön szoba, tv. Régebben, egy-két csinos ápolónő bizalmát is bírtam. Összeállíthattam következő kötetem. Két hét múlva! Ennél jobb vendégségből is eljöttem már. Még vagyok, de lesz idő, nem leszek, visszamegyek barátocskám, vissza az atomok közé, velük keringek, mint egy soha nem józanodó dervis, részt veszek örült táncukban a végtelen időkig. Mindez már nem is számít. Semmi sem számít. Lassan csúszva le ágya széléről magyarázott, mesélt tovább.
Hajnalodott, mikor a jövevény menni készült. Akárha tejüvegen át látná a tárgyakat, arcokat. Nem lakunk messze egymástól. Születésnapod előtt megkereslek. Ne fáraszd magad. Rózmari már aludt.
Holdkatlan IV. évfolyam 21. szám – 2017. 41-42. hét
Megjelent: 2021-11-02 14:00:00
|
