VideóA Magyar Hang videója Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
az akmé az örök körforgásban a hanyatlás kezdetét jelenti a részek közötti együttműködés esetlegessé válik ennyi bejáratott év után minden kozmetikum betömi a réseket a por finom nem néz ki ebből semmi lineáris perspektíva
Mivel az első pillanattól kezdve tudom, hogy ez egy álom, úgy döntök: most az egyszer történjen minden aszerint, ahogyan ő szeretné. Azt hiszem, így igazságos, és ezzel el is kerülhetem az örökös vádat – önző vagyok, és csak magamra gondolok. Igyekszem figyelni. Valamennyi érzékszervemmel azon leszek, hogy befogadjam őt úgy, ahogyan van. Nincs is ennél könnyebb dolgom. Az összpontosításon múlik minden. Ilyen egyszerű. Ha teljesen bele tudok feledkezni, azzal megszüntetem a körülöttem – s remélhetőleg a körülötte – levő világot is. ő Hazudsz. én Meg se szólaltam. ő Pedig így van. én ő Érzem. Ez az egész. Meg ahogyan nézel. én ő És az benne a legrosszabb, hogy semmin se tudsz változtatni. én Pedig igyekszem. Jobban is, mint gondolnád. ő Vicces.
A mi utcánkban nincsenek boltok, sokszor jönnek a rendőrautók, de nem szirénázva száguldva, mint a tévében, hanem csak lassan, ki sem mernek szállni, jobb is, mert estébb itt, errefelé az este, és sötétebb a sötét is nálunk, nekem nem kell a szer, nem, no, nem is árulom, tiszta vagyok.
H. kisváros (egyik) főutcáján sétáltam, vagy talán siettem éppen valahová, amikor centiméterekkel a fejem mellett elhúzva, becsapódott elébem a járdára egy krumpliszsák. Megdöbbenten tapasztaltam (természetesen túl voltam már a katonai kiképzésen), hogy a nagy erejű becsapódás ellenére sem a járdán, sem a cetfogó-hálóba pakolt krumplin nem lehetett észlelni semmilyen sérülést, pedig az olyan erő volt, hogy a légnyomástól a környező épületek ablakai is betörtek. A szomszédos postahivatalból is kiszaladtak a postás- és egyéb kisasszonyok, mondván: „Jesszus Máriám, a NATO ismét leejtett egy krumpliszsákot! ”. Persze, többen is lejöttek a betört ablakú házakból, s főleg arról beszéltek, vajon a biztosító megfizeti-e a kárukat, merthogy nyilvánvalóan nem mindennapi esemény történt H. kisvároskában azon a bizony, bizonyos napon. (Pláne, mivel hétfő volt és kedd is egyszerre, s bár mindkettő hétköznapra esik, mégis furcsállották ezt az emberek.)
19. Piros Pünkösd napjára hívták össze minden Tiltakozásom ellenére az éves találkozást Az egyházi tanácsadók szárnyaltam a prédikáció alatt És úgy éreztem galambok suhannak el a fejem Mellett ami mondjuk igaz is volt mert a nyitott Ablakon ujjongva repültek be a postás galambok A szomszéd galambjai sok-sok fehér tollal Terítették be a karácsonyra vett piros szőnyeget Már nagyban tartott a gyűlés amikor egy halkan Zokogó cigányasszonyt vettem észre hátul a padsorokban a nővérem volt Gizella megcsókoltuk Megöleltük egymást tudod Jóska voltam itt már máskor Is de a te tanácsadóid elzavartak hogy ide cigányok nem Járhatnak a tollas piros szőnyeget néztem sokáig Azóta is
Balladás
Szél-hegedű, oly keserű.
valaki keresi a barátságodat alig használt identitásodat újra cserélnéd – a szerelem csontos dióhéj a zsebedben bár az anyagi léted eléggé kétforintos mégis elmész a falig nem tévedsz eltévedhetek
(Ervin és az előbbiek.) ERVIN (elsőnek nyit a szobába kezében két jókora bőrönddel). Meglepetés! RUDI. Hát te mit keresel itt, Ervinke? (Auricahoz, aki a hallban újra púp és bicegés nélküli leánnyá változott.) Ejnye-bejnye, miért nem értesítettél, milyen kedves vendéget vársz ebédre? Jaj, de örülök neked, kispajtás! (Kitárt karokkal siet a fogorvoshoz, és erőteljesen megöleli a cingár vőlegényt.) Hogy ityeg a fityeg, doktor úr? Látom, szeretsz meglepetést okozni. (Pajkosan meghuzigálja a kecskeszakállát, és többször arcon paskolja.) AURICA. Csüccs le, Ervinke! (Neheztelően.) Máskor pedig lepj meg mással, ne azzal, hogy csak úgy, ukmukfukk, betoppansz. Még szerencse, hogy itthon találtál, de az is előfordulhatott volna, hogy a Bihari Havasokban síelek, és akkor… Akkor visszafordulnál két ekkora táskával?
gondolatban lerombolta a falakat átnyúlt az úttest felett s visszarakosgatta a hámlott ruhájú kertes házakat
a csapó két oldalát a kanyargós emlékeihez igazította s hagyta hogy a majd félévszázados zörgő-zakatoló tuják végig döcögjenek a város gyomrába a rég felszedett síneken
Most ébredtem. Nem emlékszem, mit álmodtam, levegő után kapkodok. Mostanában sokszor történik ez, nem lepődöm meg. A szám elé teszem a kezem, hogy fel ne keltsem. Sokára nyugszom meg. Tovább tartott, mint bármikor. El kellene kezdenem a napot, de nem megy. Bénultan fekszem, bámulom a plafont. Merengek. Próbálom elképzelni az életem, milyen volt, mikor még nem ismertem. De nem megy. Hogyan lehetséges ez? Hisz ott voltam. Csak néhány éve volt. Mégsem emlékszem semmire. Próbálom megragadni a múltat, mintha nem szerepelnék benne. Mintha külső szemlélő lennék, akit senki nem lát.
Ha elfogyna – mert egyszer úgyis elfogy, ezt a jelképes mennyiségű fénytörmeléket szórom majd az iszkoló árnyékod után;
Azon a hajnalon olyan lesz a tested, mint egy éjszakai távozás az utolsó nyitva tartott moziból,
Begabolyodott a lábam, feküdtem tovább, nem számított a láb, nem számított semmi, lassanként nem éreztem a lábam, arra emlékeztem, hogy rövid szoknya van rajtam, saru, meleg, koratavasz, a szoknya alá befúj a szél, nem, ezt sem éreztem, csak mondta valaki, talán anyám, anyám sohasem szerette a szelet, engem nem zavart a szél, anyám sem, tulajdonképpen nem zavart semmi, szép lábak voltak, most már nincsenek szép lábaim, amik vannak, begabalyodtak, felcsévélte egy fém spirál, egy óriási fonott drót, mint a kosár füle, óriásvessző, vasreszelékből, amit egy óriás gyúródeszkán összekevertek, egy még óriásibb edényben hagytak egész éjszakára,a sparhelten, egészen óriásiban, abban rotyogott a begyúrt reszelék, konyharuha nélkül, nem dagadt, hatalmas sodrófák között mint a hinta mozgott oda-vissza, a hengereket egyre közelebb tolták egymáshoz, a reszelékgyurma spagetti vékony lett, vizet öntöttek alá, tizenhat kéz fonta össze, ujjnélküli gépkezek, körbeérte a gyárat, meg a várost, gombolyagok, vasmacskának.
Tudni kell a helyünket osztályon belül is. Drága matematika tanárnőm Vera néni ismerte a tudásomat, mármint hogy nem sok közöm van a tantárgyhoz. Gyakran dicsért, és ezért e képpen: Te ló, Te ökör, Te állat! – annyira megszoktam ezeket a dicséreteket, sőt meg is szerettem azokat, hiszen egyetlen osztálytársamat sem tisztelte meg vele.
időnként megpattan bennem a valóság
Egy gyönyörű, napfényes délelőtt Édelbert Adalbert szívinfarktust kapott, és holtan esett össze. Ha lett volna ideje bemenni a legközelebbi kórházba, bármely orvos játszi könnyedséggel állapította volna meg a halál beálltát; azonban sürgős teendői másfelé szólították. Továbbra is bejárt dolgozni, utána rohant vásárolni, ügyeket intézni; ha ismerősökkel találkozott, akkor sem állt meg beszélgetni; ha kérdeztek valamit tőle, a válla felett ordította maga mögé a választ, miközben sietett a következő dologra. – Úgy nézel ki, mint egy hulla! – kiáltotta neki egyszer a szomszédja. – Úgy is érzem magam! – ordította válaszul Adalbert.
Most, hogy nem térek haza, csak megjövök, végre bejelöltél ismerősnek, ideje volt, tudd, mától minden álmod a pendrivomon. Ez ám a század eleji ámítástechnika, Stand up fényed monoton pirosa az éjszakában, távolból arra bíztat, nagyon ügyeljek, ne érintsem a Powert, míg emlékké nem váltál.
“arcából süt élesen kerek két citromszínű szem” (Weöres Sándor)
Az idők folyamán valóban megerősödött a falevél. Magasabb fokú szervezettséget alakított ki. Ők voltak a táncoló, zenélő, éneklő macskák. Ádám előre tudta, mi fog következni. Izgatott szervezkedéssel töltötte a következő órákat. Külső jegyeiket becsomagolták, és azt kérdezték, mi van a csomagban? Kinyitották a szájukat, hogy lássák, a szájüregben fogak vannak. Kellemesen érezték magukat a kocsmában, Ádám ott ült a kocsmapultnál, és páratlan szomjúsággal ivott. Az egyik füle lekonyult, nem szólt egy szót sem, én sem kérdeztem. Ádám foltos kandúrmacska volt, és megkarmolta, aki a mancsa ügyébe került. A macskák legfőbb dolga az, hogy szövegekhez írjanak kommentárokat, és egymást képviseljék. Egy foltos egy félfülűt, egy bengáli szürke kandúr brit hosszú szőrűt, egy orosz kék egy himalájait. A macska füle hatalmat ad az agynak. Kiskorukban szoktatják őket a grammatikára. Úgy kell szolgálnia, hogy lehet, elutasíthatják az álláspontját. foci közben még jó volt
Nem akarok megtérni. A hit a leggonoszabb tudomány,
mert azon töpreng a legtöbb tudós. Közösen hisszük, hogy ebbe bele kell dögleni, közösen hisszük, hogy közösen hiszünk.
Közösen döglünk bele. Szomjan vagy éhen; válogatott módszerekkel csináljuk ki magunkat. Hogy tehetünk-e róla? Nemhiszemnemhiszem.
De arról már mi tehetünk, hogy… De soha nem mi, vagy mindig csak mi, mert mindig mi vagyunk a véglet, nincs több határ; a teremtő és a teremtmény, a gyűrődés meg a vasaló.
(Blaj és az előbbiek.) BLAJ. Jó napot kívánok! De nehéz magukhoz ide feljutni! (Lihegve törli meg a homlokát.) RUDI. Üdvözlöm, domnu1 Blaj! Fáradjon beljebb, és fújja el szaporán, mi a baj! BLAJ. Honnan veszi, hogy baj lenne? RUDI. Na hallja, felkaptatott volna ekkora hassal idáig? BLAJ. Nono, maga csak hagyja békén a hasamat, és válaszoljon inkább néhány kérdésre. RUDI. Nem lehetne máskor, domnu Blaj? Amint látja, nem vagyok egyedül. BLAJ. Jó, nem bánom, de holnap, biztos lehet benne, hogy megint eljövök, ezért tisztelettel megkérem, legyen itthon okvetlenül ilyentájt! (Megnézi a karóráját.) La revedere! Viszontlátásra! (Elindul az ajtó felé.) Nem, a dracuba! (Visszafordul.) Ki van zárva, hogy én ide megint felmásszak, mert hol maga nincs itthon, hol ez az átkozott lift nem működik. 
|
