Videó

A Pécs 8 csatorna videója




Keresés a honlapon:


Gaál-Nyeste Kata: Időcsavar

 

 

 

 

Időcsavar

 

Begabolyodott a lábam, feküdtem tovább, nem számított a láb, nem számított semmi, lassanként nem éreztem a lábam, arra emlékeztem, hogy rövid szoknya van rajtam, saru, meleg, koratavasz, a szoknya alá befúj a szél, nem, ezt sem éreztem, csak mondta valaki, talán anyám, anyám sohasem szerette a szelet, engem nem zavart a szél, anyám sem, tulajdonképpen nem zavart semmi, szép lábak voltak, most már nincsenek szép lábaim, amik vannak, begabalyodtak, felcsévélte egy fém spirál, egy óriási fonott drót, mint a kosár füle, óriásvessző, vasreszelékből, amit egy óriás gyúródeszkán összekevertek, egy még óriásibb edényben hagytak egész éjszakára,a sparhelten, egészen óriásiban, abban rotyogott a begyúrt reszelék, konyharuha nélkül, nem dagadt, hatalmas sodrófák között mint a hinta mozgott oda-vissza, a hengereket egyre közelebb tolták egymáshoz, a reszelékgyurma spagetti vékony lett, vizet öntöttek alá, tizenhat kéz fonta össze, ujjnélküli gépkezek, körbeérte a gyárat, meg a várost, gombolyagok, vasmacskának.

Valaki kiabált, ébredjen, hallja, nézzen már rám, nem ismerem, idegenekkel nem állok szóba, felcsúszott a szoknyám, a saru bőrszíjának a vége a mutatóujjam és a nagyujjam begye között. Izzadva ébredek, nem maradhatok hétvégére.

Szövetet válogatok a rövidáruban, ollók, bőrdarabok, mint azé a régi sarué, gomb nem kell, gumi, vagy cipzár. Mintát veszek, szálirány, fehér selyem, igazi virágot szeretnék, nem látszik rajta, hogy műanyag.

Egy héttel korábban van, gondolhattam volna, ezek jelek, csupa figyelmeztetés, vesztembe rohanok, én nem, de igen, értsem már meg, ez nem maradhat így tovább, nem hallgatok se istenre, az én vesztem, az én szoknyám, az én szelem, ami felemeli az én szoknyám, az én lábamon, az én bőrömön, az én sarum, az én szíjam, az én gabalyodásom lesz, kiállok mellette, ha addig élek is.

Tenger, azt akartam, sós levegőt, homokot, árapályt, meg rozsdát, halszagot, borkóstolást, merülést, a vizet akarom bámulni egész reggel, bemenni térdig, kagylót kettébefeszíteni, rákokat, reggelire kaviárt, feketét, estére bódulást, délben árnyékot, koradélután kiabálást, vizes lepedőt.

Inkább hajót, hányást, vihart, lebegést, szigetet, pálmafát, menekülést, izzadást, könyörgést, engesztelést, magamrahagyást.

Vakkantás, bugyborgás, nyüszítés, jajistenem, nem fáj neki, és ha megmarad, á, az lehetetlen, nézze már meg, le sem tudják venni rólam a szemüket, nem ezt akartam, hallom a csörlő hangját, ahogyan kitekerít belőlem, lógok a fonott láncon, a szoknyám a nyakamban, rövid szoknya, azt hittem hosszabb a nyakam, sosem álltam elég ideig a tükörben, a lábam lett hosszabb, a lerövidült szoknya a nyakamban, ujjatlan blúz, garbót kellett volna felvenni, abban hosszabbnak látszana a nyakam.

Hátrafésülték a hajamat, jobban érvényesül a szép nyaka, a garbótlan, mondanám, mit össze nem hazudnak ezek, hogy érzi magát, megigazítaná a szoknyámat kérem, még mindig itt érzem a mellemen, magának milyen finomak az ujjai, egy kicsit balrább, a lapockám felé, erősebben, nem hallja, mondom, balra, most a tarkómról húzza vissza, kimegy, ne kelljen már könyörögni.

Magának nincs is nyaka, a másik ágyon a nyaknélküli nő fekszik, garbóban, óriási vállak, felém se fordul, milyen a szoknyája kérdezi, mondom rövid, ő sosem mert rövidet felvenni, félt, hogy felfújja a szél, vagy a nyakába, az hiányzott volna még neki, és elneveti magát, nyak nélkül nehezebb, de a nyaknélküli nőt ez nem érdekli, már nem is érdekel a szoknya.

Másnap a nyaknélküli nőt elviszik, szó nélkül, cserélni kellett volna szoknyát garbóra vele, kap új nyakat, nem akar akkor majd cserélni, én hosszabb szoknyát szeretnék, de nem figyelnek rám, a kapcsolókat tekergetik, térdig járnak, könyékig bennem, jaj, istenem, ez nem is látszott, pedig a szoknyát ott hagyták a nyakában, le kellett volna vágni, azt a szép anyagot, hogy gondolnak ilyet, csak szálmentén, és sírni kezdett, megsajnálta az anyagot, aminek neki estek volna, mint a barbárok, ezeknek semmi se szent.

Romlott volt a hal, a hajón mindenki evett belőle, kivéve a nyak nélküli nőt, akinek elszorította a nyakát a garbó, olyan ideges volt, és rohangált fel-alá, neki élethalál kérdés, úszni szeretne, de nem kötöttek ki sehol, ételmérgezés, maradjanak a kabinjaikban, a hányinger kivitte a fedélzetre, a nyak nélküli nő sehol.

A láza lement, tizenhét napja, milyen erős a szervezete, hamarosan, higgyen nekem asszonyom, menjenek nyugodtan haza.

Garbó jó lesz és egy bő hosszabb szoknya.

Kérem, ezeknek hiába beszélek, ez a kedvenc szoknyám, igen, a saruval szeretem.

Szoknya, garbó, és a világos saru, a térde alatt kösse meg.

  
  
 

Gaál-Nyeste Kata (Fehérgyarmat, 1970) 

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.