Néha kinézek még a Bosnyák piacra, ahol jobbra a boltíves bejárat alatt olcsó csokoládé-csomagot árulnak, nyer, gyári celofáncsomagolás, cso-cso-cso- hülyéskedünk Bandival, Rózsa Bandival, aztán csoszogni kezdünk, hogy cso-cso-cso legyen, igaz, ha a csokoládét csokorra árulnák, akkor öt cso is lehetne, s miért is ezután tessék a nyers csokoládét csokorra árulni-
szót találni a bedeszkázott ablakú ház csöndjére olyan mint szerelmet idézni fagyos januári estén amikor hófelhők mögé bújnak a csillagok s havat tipró talpunk alatt ropog a fájdalom
bedeszkázott csöndház ahonnan vakon néznek az ablakok reménytelen mint visszatalálni egy valamikori szerelembe mikor fényragyogásban forrtunk össze a nyári zenében s csak a tücskök a fű az ég kéklő koronája zengte a nászunk
Vajon emlékszel-e még a zöld ingre? A fiam szekrényéből kotortam elő, és abban ültél a fotelomban, mert a saját- jaid frissen vasalva maradtak otthon, a szobaajtó kilincsére akasztva. Te vasal- tad ki őket, vagy a nejed, arra már nem emlékszem, de azt a képet őrzöm, ahol a felső két gomb nem zárta el cirógatás- ra vágyó tenyerem elől a mellkasod. Azon a napon nagyon meleg volt. A pa- mut szálai közé bújtatta a verejtékcsep- peket. Tudtad, hogy két évig mosatlan őriztem illatod? Most ismét itthon van a gyerek. Kinőtte már az inget. Vajon azt a másikat, amit együtt vettünk neked, megkoptatták az évek, vagy még a zakó alatt olykor viseled? Illett a szemed színé- hez. És itt egy újabb ing. Leszakadt man- dzsettájáról a gomb. Csak forgatom, úgy gondolkodom, miért is varrom vissza azt az aprócska gombot, hisz aki az inget fel- veszi, az ujját amúgy is könyékig tekeri.
A Reformáció ünnepére készültünk. Fülledt meleg volt, a vénasszonyok nyara abban az évben október végéig kitartott. Nyitva hagyták a presbiterek a Cintérium felőli ajtót, hadd szellőzzön a templom, még elalszanak a hívek.
Az úrasztala megterítve, a kenyér és bor, a két szín alatti úrvacsoraosztás a református hagyományoknak megfelelően szőlővel, kehellyel, kenyérrel, hímzett terítővel letakarva várta az áhítatos híveket, nem hagyva kételyt, mi rejtőzik a lepel alatt, hadd készüljenek fel lélekben az évfordulóra.
Csillaghullás az éjbe Sok ezer ösvényből Egy ami elvitt a parthoz Vizirózsák a vízben Csobbanások Érintésed a stégen himbálózva Pad a szürkeleti fényben Elhaló cikázó fénycsóva Menet a feledésbe Cseresznyefavirágzások nélküled
Megsétáltatja a kutyát. Megsétáltatja a gyereket. Képek zuhannak ki a szeméből, szájából próza Csöpög az útra. Amikor este kint hidegebb az idő, Befagynak a történetek, megcsúszik rajtuk a kutya Lába, elesik a gyerek. Füléből szökik a zene, idáig Hallom a disszonáns futamokat, felsértik a betont, Megrepesztik üvegszemeimet. Soha nem megy Messzebb, csak a holnap estig: minden holnap este Randija van. Minden ma reggel csöndre ébred, az Éjszaka kitartóan dacos. A szomszéd nőnél csak A gyerekek zajonganak. Ajtaja mindig zárva, hiába Kopog rajta: a megváltás akkor alvást tettet. Ha Kinyitná, megint elmondaná rekedt hangján, hogy kint Hideg van, az út hol csúszik, vagy hogy belebotlik a Felfeslő betonszövetbe. De most idő van, indulás. Megsétáltatja a kutyát. És megsétáltatja a gyereket. Közben a szomszéd nő már az erkélyen: ugyanazt A verset fújja ki.
Semmi és senki nem tör rá, időnként egy-egy baráti levél érkezik. Kívülről nézve mintha nem történne semmi. Jóllehet idebenn, amint minden időzés, ez is érzékeny várakozás. Mely történésre, még nem tudható. Nem köti semmi, nem vár semmire – tekintete szabad. Háta mögött a ház enyhe őszi fényeknek, levegőnek kitárt ajtaja. Voltaképp ennél is több. Szabadon jár-kél, átfúj rajta a szél, most épp bambuszharanggal, krizantémszirommal. Merthogy háza sincs és ajtaja sincs. Végképp nem magának maga. Csak ez. Ez a kobaltkék szellősség. Ez a névtelen, ez az oszthatatlan. Ez a mindenben érintett, ez a mindentől érintetlen pillanat.
Nem érdemes túlélni bizonyos dolgokat. Köszönjem neked, hogy mégis itt vagyok? Köszönjem, hogy lágy szöveteimből csontokat keményítettél -- s hogy még így is dobog? Hát... köszönöm akkor a lázat. A gyakorit. A testét. Jó volt betegnek lenni néha, izzadni ágyba, s míg betegségemet, kedvemet keresték nappal, jó kaland volt a rémálmok éjszakája. S köszönöm akkor az álmot. Mindet. Olyan nehezen felejtem el őket. Köszönöm, hogy visszahoztak, messze vittek, bár szótlanok voltak idegenvezetőnek. Köszönöm, miket megadtál. Jobban, amiket nem. Őt. Meg őt. A kettőt és a négyet. A hazugot. S akiket én hitegettem.
Hát ez van, Attila. Nem lettünk szabadok. A testvéri tankokkal is volt egy kis baj: : a Forradalom halott. Én jól vagyok s mert jó idő volt majdnem elmentem tüntetni tavaly. Idén, talán. Még meggondolom. A lázadást magamra gombolom, tőled úgyis ellopták már az Ünnepet. Ha tüntetek, magamért tüntethetek. De eltörölni? Se a múltat. Se a bűntetteket.
35 és 50 közötti kortalan vagyok. Hajam kihullott, májfunkcióm a határon mozog. Egyszer majdnem elváltam és verseket írok kényszerszüneteimben. (Furcsamód sűrűn törnek rám efféle szünetek.) Fecske helyett boxeralsómba merevedek delente, a hajnalit a paplan és az asszony szűküli. Hetente kétszer kocsmába járok dicsérni szakadt lélekdekoltázsom. A sörhabok visszaszámlálnak a több hetes borostámon, mialatt egy másik dekoltázs büszkén húzza ki magát előttem. A vendég egyfajta ottlakó. Mentsvárként használva minden poharat, bújik el a mámor kortyaiban és alibiből százasokat dobálva zenegépbe, sör-alt hanggal énekli harmincéves slágereit. Jó vendég vagyok. 35 és 50 közötti kortalan.
Időnknek lába kél, a jelent eltapossa hiába kúszott közelebb, csendesebb már a vér szava.
Gregoriánba burkolódznék éppen valaki érkezik, gyöngéden megérinti vállamat, nem tudni e gesztus célját: derűs léttel kecsegtet még, vagy búcsúzni jött, mert előre sejti pusztulásomat.
Mint az ormon senyvedő gyopárokat szelekben, fagyokban szerettek, esőkben, sírásban kerestek, s akik rám találtok, lázamtól fertőzve égtek,- mert a mostohák szeretetét éhezem, a kínzottak szerelmének felégetett szalma ágyán fekszem, ha elporladok e perzselésben, lámpafények és talpak súlyától fényesre csiszolódott utcák macskakövével temetkezem, hol bőrömig vezető, vetkező titkaim súgnak össze értem felettem, mint az ormon senyvedő gyopárokat szelekben, fagyokban szerettek, esőkben, sírásban kerestek,
Sál ágyra dobva, egy gyűrött női sál, használt zsebkendő, felejtve asztalon,
szétnyílóló seb: rózsabimbó láza:
a sehol nem talált és mindenütt halál ( ahogy kvarkokat ragaszt szédült glüon, taknyos zsebkendő az asztalon), elnyomott csikkek, damasztlyukak, űrváza, s hullámzó terek ábragarmadája.
Ez a webhely a Google és a StatCounter cookie-jaival kínál szolgáltatásokat és elemzi a forgalmat.
Az IP-címed és a felhasználói ügynököd a teljesítmény- és biztonsági mérőszámokkal együtt
megosztásra kerül a Google-lal és a StatCounter-rel a szolgáltatás minőségének biztosítása,
a használati statisztikák elkészítése, valamint a visszaélések észlelése és megoldása érdekében.
A honlap további használatával elfogadod ezeket a feltételeket.
