Szépirodalom – Versek és slam poetry

-song-

A szemében sokáig csak annyi volt a bűnöm,
A szemében sokáig bűnöm csak annyi volt,
Hogy álmodozva hordtam bűzmeleg ruháit,
A szemében sokáig a bűnöm ennyi volt.

Szombatonként öcsémmel ebédelek,
de nem valami vacak kis helyen,
csakis trendi vendéglőbe megyünk,
neki, szerencsére, futja rá, megengedheti magának,
hogy jobb konyháról tegyék elé a sztéket,
két pincér is megcsapkodja előtte az asztalt meg a széket,
ahogy hetente egyszer előttem is.

Vigyázni kell az ilyen helyeken nagyon,
legtöbben szintkülönbség van a termek között,
befelé menet még csak hagyján, botlasz egyet,
de kifelé akkorát zökken az ember, elharaphatja a nyelvét.

Utaztam a könyvért

Utaztam a könyvért,
indultunk vonattal,
előbb egy őzet ugrottunk át,
később egy farkas lőtt ránk,
majd egy kígyó tekeredett
utunkra, és a lajhár-idő is sokszor
hátba vert, míg nem egy kereszteződésben
elütöttük a holdat, s minden arra járót, pedig
csak megszerették volna kérdezni,
késünk-e, így aztán menetrend szerint
folytattuk utunkat, pont úgy, mint azt
Molnár Gábor tette majd száz éve
az őserdőben, nem változott semmi,

(zeneréteg)

„egy egész tenger zúgja mégis vissza”

(P.J.)

viszonzatlan dróttekercsek
és csokorroncsok a hótakarta kertben
olvasatlan írásjegyek láncolata
a színlelt bűntudat dombívén

de leszáll egy kéz hogy a lelked
valahogy mégis kihalássza
a kőlapok közt kocsonyássá esteledő
elszürkült fényből

mielőtt a két engedélyezett
kyrie eleison-t hallathatná érte
a kerítésre kötözött
kitömött madár

Valami mást szeretnék írni
Izgalmasat, mint Pollágh Péter
Nem telesuttogni az étert
S a titkaimat kifecsegni

Amik talán nem is valósak
Ködvárak, amiket leheltem
Csak a semmi kútjából mertem
Csak indulattal felturbóztak

Mégis elhisznek szinte mindent
Persze lehet, hogy megtörténtek
S igazak az igaznak véltek
De sosem úgy, és sosem akkor

SZIROMZÁPOR

Az a pár dekányi margaréta hűs virágsziromzápor, amely a vállainkra,

hullott,

nem volt nehéz.

Általában

kinn üldögéltünk a kőlépcsősoron,

és azt hiszem, hogy nem volt nehéz tudnunk,tudnom, tudnod,

(mint valami közösülés víz-, iszap-, hinár-, meg halszagában),

MUSZTAFA ÉS ÉN

Musztafát délután három körül látogattam meg.
Éppen figyelte a galambokat a kínai áruház
előtti szervizúton, hogyan eszegetik az eleséget,
amit az imént szórt ki eléjük.
Szalem aleikum, üdvözöltem, alaikum szalam va rahmatullahi va barakatuh,
köszöntött szelíden, és megöleltük egymást.
Isztambulba készülök, mondtam neki, tudod,
májusban megyünk Évivel – most mindketten szomorúak
vagyunk a történtek miatt és bizony a félelem
is kicsit befészkelte magát a szívünkbe...

Rigó fütyöl a hóviharban,
minden itt van, amit akartam.
Madár sípol a zivatarban:
kismadár horgolt sapkába varrtan.

Sokasodik a baj odakint,
borda-kas-csendben
működik a béke bent,
üt a szívem és üt megint.

A barátnőm vérzik. Folyamatosan. Reggel és este.
A barátnőm festőművész. Legalább ötször megfestette
Már a pásztort, karjában a báránnyal.
Az anyátlannal vagy a megtévedttel? Ki tudja?
De az biztos, hogy a bárány élettel telibb a képén,
Mint az őt tartó, megtartó pásztor.
Hiszen tényleg. Vérzik. A művésznő vérzik.
Azért olyan sápadt, vértelen a pásztor.
*

Szurcsik József „halas” képei alá

közeleg a halapokalipszis
nyakunkon a sprotnilét utolsó stációja

halszagú halandó emberhalak
végül mind fennakadunk
a nagy emberhalász hálójában

rádöbbenünk szabadságunk korlátozott
halszabadság lehetünk bár halpárok
agghalszűzek fogolyhalak őrhalak
halőrök csalihalak máglyahalak
mártírhalászok orvhalak élhalak
netán belehalászok tetszhalak hírhalászok

43.
sosem pörkölődik meg
a tűzoltóparancsnok
nem készül belőle
pörkölt vagy paprikás

így aztán nem is
körítik krumplival
és csak a legritkább esetben
esznek hozzá uborkát

éljen és virágozzék
a krumpli meg az uborka
tévedésből krumplivirágra száll
a paradicsommadár

buddha felmutat
egy krumplivirágot
és elmosolyodik
a kolorádóbogár

azt mondod nekem olyan
ember kell aki állandóan
a szoknyám szélén
hiába mondom neked
én olyat szeretek aki
sokkal arrébb másnak
a szélén áll és le is zuhanna
ha nem tartaná fogná
szaván egy gyermek
hozzám az ölembe akár
ide is eshetne de azt
mondod nekem nem
elég három gyermek ennyi
kezet te még nem fogtál
A szoknyám szélén álmok
állnak egymás mellett,
azt mondom, ugrásra
kész
mindegyikünk.

Tél után

Víz alatt, víz alatt,
sikló tekereg,
zsong a nád, zsong a nád
víztükör felett.
Vízi pók, vízi pók
gyorsan menekül
nádi rigó, ringatódzó
fészkére repül.
A tavaszi ég alatt,
nyújtózkodik
már a nap,
a szemét is jól kitárta,
körülnézett a határban,
sok dolgom lesz
itt nekem,
de jó hogy felébredtem.

Állok az ajtaja előtt,
a második emeleten.
Csöngetek, csöngetek. Semmi.
Bent sötét van.
Felhívom mobilon,
kérdezem, „hol vagy”?
Azt mondja, „itthon”.
Mondom, akkor nyisd ki az ajtót,
mert éppen itt állok.
Ja, mégsem vagyok OTTHON,
mondja ő.
(Itt be is fejezhetném.)
Aztán este felhív – ellenőrzésként –
a vezetékes telefonon.
Fölveszem – leteszi.
Tudom, ki hívott, itthon vagyok.
Nem fekszem a második emeleten
az ajtaja előtt.

„No Verse Today” (amit nem folytatnál)

Ma nincs vers (fű itt nem terem),
csak az untig ismert dal van.
Refrénjét fújod szüntelen,
és mantrázod: nem vagy bajban.

Ma nincs vers, de holnap lesz-e?
Bátran kiradírozhatod
a kérdőjelet. Nincs messze
a sosincs se, ne játszd a vakot!

Ma nincs vers, s nélküle nem vagy
te sem egészen magadnál.
Félbemaradsz, mert félbehagy
egy sor. Amit nem folytatnál.

istenem, áldd meg a magyart,
kerülje el a sanyart,

istenem, áldd meg a nőket,
mert szeretjük őket,

istenem, áldd meg a lengyelt,
a kengyelt, meg a rendjelt,

istenem, áldd meg a németet,
gyártson konyhai gépeket,

Halálos valamennyi hasonlat,
azt öli meg, amihez találni
jóval jobbat puszta önmagánál.
Minek az eredeti, amiből
indult az egész – tömegtermelés.
Az utolsó oltsa le a villanyt –
és lehet, eredetileg ez volt
a teremtés, azóta hasonlat-
lánc – s ide jutottunk: belső világ.