Fosztóképző

Szerethetetlen szürke tél feszít, 
lenyom, milyen mogorva, fénytelen, 
álmot se rejt, színes tüzet se szít, 
az értelem semmit sem ér velem, 

és csönd kopog, olvadt románc a tél, 
híg sárnyomokba lépett félszavak, 
volt hó, hideg… még visszakellenél, 
s én lassú, rongy ködökbe oldalak, 

és kergetem magamban szétesett 
körökbe törten egyre, legbelül, 
álmokba vágyva szépet, édeset, 
önmagam így, szerethetetlenül. 

Merre? 

“Lót felesége amúgyis sótlan volt.”

Ha a ma egy évvel ezelőtt lett volna, 

Akkor is, mindig is ilyen döbbenten állnék

Hozzád, eléd, melléd. A helyragok is

Összezavarodnak, csak mint az idő:

Kiesnek és beesnek valami malomszerű

Csikicsukiba - még a döbbenet sem 

Pontos szó rá, nem a mélység hiányzik

Belőle, hanem a magasság. Előre látni 

mint ez is
(n-nek)

a porban ül, figyeli a szemcsés árkokat,
rajzol, elnagyol, feszülten figyel,
mintegy mellékesen mégis, 
tudja, hogy görcsösen jelet várni nem lehet, 
érvénytelen és nevetséges is

ma nem mozdulok ki a fejemből,
a játszótér nyújtotta menedékből, 
jó itt nekem, gondolja, vallja is,
próbálja érteni a hinták bűvöletét,
a szél dolgát az emberek hajában, pulcsiján,
s hogy egy tágabb körben autók dudálnak,
megcsörren, fogcsikorgat egy zsalugáter, kitár,
arrébb szanaszét dobott csikkekkel babrál
ugyanez a szél,

SZÖCSKE

em-cé-em-el-iksz-iksz-i-iksz

csuklómon az ér fölé írtam

fekete rostirónnal egy monogram után

a főtér a tisztás

egymásra dőlő templomtornyok ujjaim

fűbe térdelve szorítom a balkezem-börtönt

mocorog benne a szöcske

aztán leáll

mintha meghalt volna

látszólag beledermed a szabadság elvesztésébe

de tudom hogy ugrásra készen

várja a fényt

Lent a mélyben...

Lent a mélyben
sötét éjben
asszony vérben.

Teste remeg
testet temet
élő testet.

Fiú gyermek.
Hangja terjed
éhe gerjed.

Stafétabottal kezemben

Sebeinkről letépném

az idő sebtapaszát,

testem kályhájában

melengetném lelked.

Izgatottan várlak,

akár a kisgyermek

karácsony éjjelét.  

Most eléd állok vétkeimmel,

feldúlt szívvel, éveimmel

– stafétabottal kezemben.  

Lobbanjon fel újra

a múlt parazsa

s újból fűzzön össze

bennünket a fény.

Nap vagy: hálótlan vadvíz

Nap vagy: hálótlan vadvíz,

elém rakogatod a halak pikkelyét és a hínár-ostorokat.

Ki töri le ereszek hegyes patkószögeit?

Hold vagy: zsizsegő venyigetűzben ringatsz,

hátadat fordítod nyilak szakállának.

Ki muzsikál vadon-vad lasponyabokornál?

Egy mondat az olvasóhoz

ne keress a zúgó hétköznapok között,

hol az idő csalón életnek öltözött,

órák ketyegését ne kérd rajtam számon

a percek folyása nem az én talányom,

hát nem segíthetek; ne zörgess, ne kutass,

látszatra több vagyok, mint egyszerű utas,

mert nem izgat káosz, ciklikus, fals ima,

újra és újra mormolt diszharmónia,

 magunkkal vinni

pedig akárhol
talán a szomszéd ház ablakában is
megjelenhetnél
köszönnénk egymásnak mint régi ismerősök
egy bólintás elég is lenne
minek feltúrni a múltat amin túl a jelen irányába
nem is képződtek emlékeink
egy bólintás és talán egy mosoly
hogy mégis érezzük közöttünk a tér
üres illúzió 
lehetetlen változata a máig tartó önhitetésnek
amiben a napkorong fekete alagút volt
univerzumaink között

Március

Fehér fátylat szőnek a füvek az ágak,

gyermekkorom aranyszál foszlányai

égtől a földig, mint ökörnyálak hintáznak,

foszlott lepedővitorlába fogni a nyarat,

én mint szakadt húrok dallamait

vágylak, emelj kezedhez, szádhoz,

míg rojtos szélein a világnak

földi agyagból vázába gyűlni

csonka virágok várnak.

a kellésről

mennyire elcsépelt tört
én ez. tésztalélek. 
az élesztő működik.
figyeled az apró buborék
hogyan tör a felszínre
a rétegnyi olaj alól. 
megtanultad hogy csak
az átszitált liszt - feszült s 
ég. aztán sokáig ugye ez
a pont jó gyúrod. erre is 
megvan a bevett mozdulat. 

Egyszervolthogy

(Leó meséje)

Volt, mikor nyúl voltam, 
fülemhez nyúltam, 
rövid volt – kihúztam,
magamban dúltam-fúltam,
hogy milyen nyúl vagyok én

– pacer, csak kisfülű, mulya – 
ha még a répát is utálom
TYŰHA!

Hajléktalan ősz

amióta megtanultál a tiltások erdejében
magad előtt is szem lehunyva, tapogatózva járni
( hogy fel ne bűvöld az otthont adó tündéreket a fákban )
moccanatlan telek járnak rád
és már nem elég egy tüdőre szívott bocsánat
elcsatangoltál, és már magad vagy a távol
ágyadra idegenek szőkén dőlnek
már nem vagy gyermek: miért is keresnének
megbocsátások, átkok?
magold be új neved:
hajléktalan ősz vagy
erdőn, mezőn, delíriumhatáron

Isten nem levéltáros

Ad notam Vörös István

Nem levéltárosi a munkája Istennek,

mostantól enyém sem az: aggódom.

Nem használtak a felhabzó intelmek,

jobb lett volna kiszállni Maglódon.

A múlt sok rétege biztos nincsen meg,

a mélyfúrással jobb, ha kivárok télig,

higgadtság és önuralom is kellhet,

s szívügyi okmány, hogyha esetleg kérik.

oldás

ha a korszellem zárójelbe tette is

te illőképp becsüld meg szégyened

bátor ma

ki feloldva zárójelét

restellni tudja azt mi benne van

általa lehetsz majd

bárha pirulva

megannyi idült görcs nyűgétől szabad és

immár megfejtve képleted

újra csak magad

in memoriam sz j

nincs köztünk túl nagy különbség

talán csak annyi hogy nekem

még megmaradt a test míg téged

széthordtak az enyészet apró katonái

nincs köztünk túl nagy különbség

gondolatok maradtunk csupán

mások agyában szavak vagyunk

formálatlanok ismerősök nyelvére pattanunk

kimondhatatlanok vagyunk

csak forgunk a tékozló időben

mint szélforgók hasztalan

színesek vagyunk és feketék vagyunk

mint a csend temetés után

még sincs köztünk túl nagy különbség

 Arcod a sötétben

Tollak a szemöldökökön és a kristályokon, édes

és keserű narancshéjak íze a szádon.

Leheletnyi likőrnyom ajak szögletében.

Nyelved hegyén édes aromák,

soha nincs elkenődve a rúzsod.

Mindig máshol látod magad,

mint a többiek.

Mindig úgy érzed:

orchidea vagy.

Kísértetjárás

Nyálkás, lüktető, vér ízű, varangybőr éjben

esetlenül összefonódó kérdőjelként

három bolygó holt:

„Ötvenhatban húztak föl.”

„Engem ötvenhatért.”

Fac quod vis, nézd a szellemujjak táncát érzékeny hárfa-húrokon!

Ez újrahasznosított hazában

Véges határain a kékes végtelennek,

múltunk és jövőnk közt toporogva,

letenném már a fegyvert,

az én harcom lassan véget ér.

Letenném már ide a fegyvert,

a sárgára fonnyadt koszorúk közé,

hol nyáron lüktető torkú gyík jár,

s most csak félvak sün motoz,

a szomszéd síron reklámszatyornyi múlt,

és hűs ülés esik itt, a sztélék szélén,

a bombázó gesztenyefák árnyéka alatt.