filléres

“fulladjon meg Ady Endre 
lehetőleg máma még" 
akadjon a torkán a nagy 
Mindenség, a málnakék

szép az élet, szép a vidék
szép a város, szavalom
nem igaz, hogy plakátmagány
lógna le a falakon

essen be a jeges tóba 
banksy, minek festeget
tegnap itt még világos volt
a rajza miatt este lett

Fagyhalál

Megjött a tél

s az ég zsúpfedelét

ellepték a varjak.

A fák zúzmaraköpenyt

kaptak s fehér paplan

terült le a földre

és tavasszal

nem emlékszik senki,

hogy megfagytál

január pokróca alatt.

Fülszöveg [E/2-ben]

Elsőként egy „csoportkép” ugrik be, egymás vállát ölelő csatárláncban állsz

a három tizenéves fiaddal, combközépig a Balaton vizében – ma

is olyan büszkeség jár át laposra diétázott hasadat és keskenyre

tornáztatott csípődet felidézve, amely simán fölér azzal, amit

egy jól sikerült szonettkoszorú elkészülte után érezhet a szerző –,

aztán már gátszakadásszerűen áradnak a strófák, amelyek az évek

során megtörténtek veled, és bár tehetségedből meg becsvágyadból csupán

töredékük szöveggé formálására futotta, mégis leírják egész

eddigi pályádat: az ujjongás, amellyel a magasba emelted első-

szülöttedet, majd az ikreidet toltad a dupla széles babakocsiban,

a hübrisz, amely asszonyod közeledő sziluettje láttán kerített

hatalmába alig néhány hónappal szülését követően (s azóta is),

Abszolút érték 

In Memoriam Tandori Dezső

Kabátgomb és sarokvas között

miért ne (f)élnél örökké?

Könyvként sűrűsödve, mint történő tárgy.

Megtört Lét.

Bármikor fellapozhat, aki olvas.

Belekukkant lelked örök füzetébe.

Puszta vonakodás. Vagy valamivel több?

Lesz a pillanatok éhe.

Úgy írni mintha napoznál^*

Nem egy kis verébszarról van itt szó hanem

jellegzetesen történik meg egy pillanat

Csak folytatok egy mondatot

egy örök befejezhetetlent

visszahozhatatlan de megismételhető jelenben

tehát a rend kedvéért el kell mondanom hogy

valaki elindult előttem ezen az úton

valaki aki majdnem én vagyok

VAGY MINDEZT TALÁN NEKTEK MONDJAM EL GYORSAN –

A TELEFONBA NEKTEK?

Énidő

oldalsó középsőtartásban 

elérem a két szemközti falat: 

az egész világom belefér.

eszmék radírjai

1
a két végtelen semmi között száguldó energiatömegben
olyan létezésforma is képződhet
ami önmegfigyelésre alkalmas tudatként viselkedik

Dagerrotípia

jobbra, aztán mégis balra,
tulipánsemmit rakosgatok
erdőárnyékú agyredők alá.
fosszilis gondolatok csörögnek
dérréborzadt füvek közt
és kimért kéjt mímel
kopott, télikabátrajzú
flaszter.
nyíltvízű strandfürdőkben
rég leeresztették holnapunkat,
színén nehogy megbőrözzenek
soványkrumplipaprikás színű
álmaink.
mégis, hát mi végre
toltuk el ajtó elől
olcsó télszakok havát,
ha kifordultak mind
revemart sarokpántok?
jobbra,
aztán mégis balra,
tulipánsemmit rakosgatok,
mert valahogy mégis,
hirtelen talán
asszonyölre emlékeztet
befeléfordult cirklije.
egyelt skalpon túl,
avas vaskerítés mögében
fajtatiszta ebek zakatolnak;
göncölkordé zörömpöl
fosszilis gondolatok levesporában
télikabáthajtókás
flaszteren.

SZÉLCSEND

                        karc hidegtűvel

Thick-thack, thick-thack,

múlik a modern magyar idő,

a fővárosi. Szél kél,

vörös az ég alja,

tányérantennák közt csusszanva

kapucsínóba csobban a Nap

a régi gyártelep mögött.

Múltunk épp a jövőnket falja.

Az aláírásgyűjtők már elvonultak,

nyomukban elnyújtott panaszszó

lapul a penészes lépcsőházban,

a burjánzó gyűlölet bűze

böfögve szavazni vágyik.

Több tonna beton nyomja itt a rendet,

kinek, minek magyarázzam,

hogy néha a gégemetszés életet menthet,

Stadionország vajúdni vánszorog

a jegesen villogó, vetetlen ágyig.

Tenger-villanella

A tenger elöntött emésztőgödör.

Mint ínségben nagy szánhúzó kutyák,

éjjel az ember életére tör.

Olcsó, durván bódító fénylikőr

a sejtfalon villódzva áramlik át.

A tenger elöntött emésztőgödör.

Aki saját celláján börtönőr,

gazdátlan bolygó ott a külvilág,

még éjjel önmaga életére tör.

Pikkelyes maradványok

A rontás nyugodt lélegzetét idézi

               a varangyméreggel átitatott élő kalács.

       „Kanördög-kapitánnyal üzekedtél-e?”

Kápolna ajtaján fölfeszített kóbor korcs,

       vaskos szögek ütötték át;

az öldöklő alkony

száradó szitakötőszárny.

Horpadt, bádog mellvért, öklömnyi lyuk tátong rajta,

s a feszülő hordó-has nyálkás pikkelyei

              sejtetik a Föld előző életét…

Holdserleg. Elhullt hős koponyájából. Babalon úrnő iszik belőle.

S a rendszeres távlatokban újraszülető emberszabású

       oldhatatlan üledékként

alámerül Isten fanyar borába.

Végső leolvasás előtt

a végső leolvasás előtt ledöntök
magam körül minden falat
elhasználok mindent odabenn
sehol egy ruha egy kalap
elköltözöm nem marad utánam más
csak egy villanyóra
leolvashatod utolsó éveim

Mégse

Engem soha más
Nem értett meg, csak a hétköznapi rohanás.
Meg a lefékezett buszok utáni csend.
Meg az öröklött Duna-parti halszag,
ami olyan, mint egy összekötő híd.
Szépen összeköti Budát és Pestet.
És azok az öregek, akik
nem találnak haza,
és beesteledtek.
Nyakukon a huzat, és be lettek csapva.
Mégse maradtak fiatalok.

Sorsodat
(K.D.nov.3.)

Egy sorodat sem akarom,
egészben kellesz,
minden játékával
a rettenetnek,
mert szeretlek.
Valaha csöpögős voltál,
cizellált, művi, nyafka,
kamasz magamnak nyálas,
tele önsajnálat,
mert csak addig láttam.
Ma már ma van,
a tegnap közelebb már,
tudom, félve hazudtad,
hogy összedőlt a naptár,
s oly egyiptomi messze,
ki éppen meghalt,

Origami

Emlékszem volt egy origami könyvem.
Igazából a nővéremé volt,
de ő csak hétvégente járt haza,
így hétközben az enyém lehetett.
Próbáltam az üres lapokból
alkotást készíteni.
De csak az összegyűrt gombóc volt az,
ami igazán ment.
Késő délutánonként értél haza.
Bár lehet, akkor már nem a munkából...
Vártalak. Te biztosan tudsz hajtogatni
nekem egy darut, vagy egy hajót.
(Gondoltam. Sosem mondtam ki hangosan.)
Leültél. Gyors mozdulatok.
Tessék egy repülő.
A könyv csukva maradt.

Ennyi az egész

Nem sejtettem, hogy 
úgy hagysz magad után 
mindent, mint bűnjelet, 
ujjlenyomatot. 

Belélegeznek a bútorok, 
az asztal, az ágy, a szék 
magába foglal, 
és korántsem kész 
a leltár.