VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Próza
Csípős decemberi délután volt, fénytelen és hangulattalan. Egyre hamarabb esteledett és egyre kevesebb volt napközben a fény, úgy tűnt, mintha sohasem akarna elérkezni a téli napforduló. Az utcákon alig lézengett néhány árva lélek. A kertek végében, a hegyi dűlőn napok óta senki sem járt, állatok lábnyoma látszott csak a hóban. A csupasz faágakon rejtőzködő császármadarak árnyéka a hósipkás boglyákra vetült.
Volt egyszer egy ember. Szakálla is volt, olyan kenderformájú, mert már régen nem borotválkozott, nem mosdott, sőt az is régen volt, amikor utoljára igazán jót evett. Volt egy szatyorkája, de az akkora, hogy minden ingó és ingatlan vagyona belefért. Először is egy kabát. Nem túl vastag, nem túl vékony, hogy télen is meg nyáron is hordható legyen. Aztán egy pár zokni, majdnem új. Ezt nagyon kikímélte, mert ha, uram bocsá’, valami hivatalos ügyben kellett eljárnia, nem kandikálhatott ki a csupasz lába ujja a lyukas cipőből.
Éjszaka volt, három felé járhatott. A nő a tenger fölé benyúló sziklán megborzongott az erősödő szélben. Könnyei gyorsan felszáradtak, és egyre kellemetlenebbnek érezte, ahogy a levegőből kiváló sószemcsék szemhéját belülről bökdösték. Szerette a tengert. Egy órája is elmúlt, hogy kisétált a partra. Egyedül. Azóta ült a sziklán, bámulta a kövekhez csapódó hullámokat, mégsem tudott megnyugodni. Az öböl túlpartjáról az önfeledten szórakozók nevetésével, beszélgetés-foszlányaival keveredve sodoródott hozzá a szemközti diszkó dum-dumja. Már az aprócska kikötő csónakjai is követték a zene erőszakos ritmusát. Néha fals csobbanással egy fellázadt hullám nekirohant valamelyik hajó oldalának.
Megfogod a kezét a koporsóban, nézed az arcát és csak ennyit mondasz: most már megnyugodhatsz. Nevetsz a temetés után, nem azért, mert épp nevetni támadt kedved, egyszerűen ez a szokás, nevetni, csak a temetés alatt szokás sírni, ha egyáltalán. Összegyűlik a rokonság, mit mondjanak, egy-két röhögnivalót. Nem tudsz sírni azóta sem. Jó lett volna kifacsarni legalább egyetlenegy könnycseppet, vagyis inkább párat, de nincs ennyi sem benned. Elfogytak.
Bemutatkozás A böllér disznót vág. – Gyuriii, Gyurii! – visítja a sertés. Hiába, nincs kegyelem. És ezt ő is tudja. Azért tovább hörög: Gyuri, végül György, azzal vége. – Én meg Lajos vagyok – mondja a böllér.
Az egyik sarkát kicsit megemelte, és átbillent. Állat és ember leesett az emeletről. Csak azok nyerhetik meg, mondta, akik vállalják a barbár áldozat szégyenét. Szabad akart maradni, de szégyellte az izzadtságcseppeket. A sztélét, mely a hegycsúcson állt, földrengés rombolta le. Befolyást gyakorolt arra, akihez senki sem volt hasonló. A kiválasztott részletek hozzátartoztak az egészhez. Elégedetlen volt a folyamatokkal. Egyáltalán nem szégyellem azt a látszatot kelteni, mondta. Még nem tudta eldönteni, másrészt viszont sértette az arányérzékét. Megszokhatatlan módon a szárnyaival kapaszkodott. Tisztelte az éjszaka törvényeit, a tengert, (is) melynek partjára bármikor letérhetett, hogy megmártózzon. Meztelenül repkedett az erdő felett. A legszelídebb gyerek volt, egy nyavalyás, indulatos stréber. Kapaszkodva mászott felfelé a kerítésen. Képes volt megbolondulni, és visszaélni a helyzettel. Lehangoló tanácsokat ad. A saját dolgai lehetetlenné válnak. Az ország legfontosabb útvonala elérte a folyót. Miért kellett azokat az embereket agyonlőni? - kérdezte évekkel később. Agyonlőtték Somfait, miközben mélyen aludt. Egy sorozatot engedtek belé, mely megakadályozta abban, hogy folytassa előtanulmányait. Itt született, itt kenték prófétává. Lajos késő estig játszott. Gitáros volt. Most azonban olyan másnapos, hogy arra még szavak sincsenek. Reggel nyolc óra. Szilvia a felesége a konyhában mosogatott. Lajos kisétált a konyhába. Alig bírta magát vonszolni. – Csinálok neked rántottát! – mondta Szilvia. – Köszönöm. De azt hiszem, még egy nagyot alszom. – Rád fér. Szilvia a rántottát pillanatok alatt összeütötte. Lajos bevágott egy nagy adagot. Majd visszafeküdt. Egy tablettát is bevett. Majd amikor kialudta magát, kezébe vette a gitárt s gyakorolgatott. Hirtelen cseng a mobilja. Felveszi. Szomorú híreket hall. Majd kikapcsolja. Szilvia megkérdezte: – Ki volt az? – Feri meghalt. Leállt a szíve. – Az akivel együtt játszottál? – Igen. – És? Most mi lesz? – Elmegyek a temetésre.
– De csak egy icipicit! Látom, ahogy pimaszul elmosolyodik, és megbillenti az üveget. Kipirult arccal felnevetek, elfogadom az italt, és nézem csendesen. Annyi mindent mondanék, de ha megtenném, nem lehetnénk ugyanezek. Szinte látom a szemében a kérdést, ahogy töprengő arcomra szegezi pillantását: rossz fába vágtad a fejszéd? Nos, ha nem is rosszba, de a tiltott rengeteg egyik kivághatatlan fájába. Nagyot kortyolok, gitározni kezd, először csak hallgatom, megnevettet, amikor nem tudja, hogyan van vége a dalnak, egyszer csak abbahagyja, valahogy lezárta. Aztán kényelmetlen lesz, ahogy áthatóan nézzük egymást, felállok és ugrálni kezdek a szólóra, néha kibillenek az egyensúlyomból, az alkohol szétterjed minden porcikámban, megint nevetni támad kedvem, egyenesen előrezuhanok, az utolsó pillanatban kap el.
Szerettem beszélgetni órákon, drága tanítóm beírta ilyenkor, hogy óra alatt beszélget, ezért megintem. Anyám rettentő szigorú volt az ő három osztályával, minden beírás után büntetést, néha verést is kaptam, de ez sem szegte beszédkényszerem. Elsős voltam, hetente kétszer jártam hittanra, mert május végén volt az első áldozás. Szerettem nagyon a hittant, ma is a szép bibliai történetekből táplálkozom. Egy újabb beírás után erőt és bátorságot merítettem a plébános bácsi aznapi tanításából, mert Isten minden bajunkban megsegít bennünket, ha imádkozunk hozzá. Siettem haza, izgalmamban még nem is ebédeltem, hanem befészkeltem magam az üres disznóól tisztább felébe, és kezemet összekulcsolva kitartóan imádkoztam,
Vajon hol van az a kis tanuló, aki nagyon régen, a „tábla házába” járt, a mezopotámiai alapfokú írnokképzőbe, mely „döngölt földön áll, mint a lúd”, és hol van drága édesanyja, aki „két cipóval” küldte őt el tanulni nap nap után, és hol van apja, ki napi szigorúsággal ellenőrizte fia tudását, hol van a felvigyázó, aki a rend betartását követelte a tanulóktól, és hol van a mester, aki előtt „földig” kellett hajolnia a palántáknak, aki leckét adott, számon kért és sokszor ütött, ha kellett, hol van János, akit intézetbe adtak, mert édesanyja meghalt gyermekágyi lázban, akinek legfőbb foglalatossága a félelem a nádpálcától, a gazdagabb kölkek gúnyolódásaitól és a latintól meg a történelemtől, mert az egyiket magolni kell, a másiknak meg hazugság és erőszak szaga van, de nem tehet ellenük semmit, mert jönnek a felügyelők reggel, délben és este, és van házirend is, és jaj annak, aki megszegi, aki nem úgy és akkor mormol imákat, amikor éppen annak van az ideje, az órákon drákói a szigor, ha tudsz, ha nem, azt kapod, amit a tanár ad neked, titokban sírsz, mert nincs kihez őszinte lehetnél, hazamenni meg úgysem lehet, de nem is érdemes, mert apa már biztosan új nővel van megint, csak megütne, ha ferdén néznék rá, így aztán tűrni kell, tűrni és tűrni az életet, és élni egy bizonytalan törékeny reményben, lehetőleg nem megutálni mindent, vagy csak annyira, amennyire a „tábla háza” tanulója utálta meg az írnokságot, vagy Jim, aki szépreményű amerikai egyetemista létére tüntetéseken vett részt, gyűlölt indulatokkal utasított el minden erőszakot, táblákat vitt a béke jelével, jól megverték párszor, mígnem egyik nap behívót kapott;
A szőlőkacsok ernyedten lógtak a lugas oszlopai között kifeszített drótokon, a sivatagi hőség betömte az ember fülét, félárbocra kényszerítette a szemét, ember, s állat egyaránt lihegett, de csak pokolmeleget pumpált a ziháló mellkas. Pista bácsi megitta a harmadik kávéját, a félhármast, amit harminc éve mindig pontban fél háromkor tett oda az asszony a kotyogós kávéfőzőben a gáztűzhely legkisebb lángjára, mert mire lejött a forró, fekete ital, éppen megállt a munkásbusz a ház előtt. Pista bácsi a megszokások rabja volt, bár ő ezt úgy látta, hogy szereti a rendet. Megözvegyült, másik ház, másik asszony – de a kávénak időben fel kellett kerülnie a gázra. Mondogatta gyakran, amikor Katika lebetegedett: semmi nem a régi már, még a kávé is késik…
Pénteken hoztunk ebédet a Transzparencia Szendvicsbárból, nem főztünk, meleg volt. Jeges gyümölcslevest adtak és rakott burgonyát. Jól elkészítették. Házi kolbásszal, friss tejföllel leöntve. Szombatra, megbeszéltük a feleségemmel, hogy frankfurti levest készítünk és tejbegrízt. Az nem nagy készülődést igényel. Habár! A nejem csinálta a levest, én a második fogást. Mégsem váltam szabaddá a leves előmunkálatai alatt sem. Úgymond, segítettem neki. Összevágtam finomra a répát, a paprikát, a krumplit és a karalábét. Jó lett volna, ha hamarabb készen van, mert szeretett volna még ablakot pucolni. Jaj! A férfiak ezeket a nyári munkákat az íróasztal mellől nézhetik végig. És szurkolnak, ne essen le a létráról az angyal. Bírja a napot. Az izzadtságot. A gyűrődést. Mert egy asszony nagy érték. Ha nem rontja el a nyelvével, beszédével, amit télen felépített. (A jó viszonyt a férjével.) Az én házastársam nem rontja el. Csinálja hűségesen és hálával, hogy egészséges és erős teremtés.
A kopottas szőnyeget bámulom. Mi is kopottak vagyunk, az idő felemészt, és az, hogy minden kedden és csütörtökön itt vagyok, a te napjaidat is megnehezíti. Én vagyok a legnehezebb eseted. Nekem a hétvégék azok. Túl sokat agyalok, nem szabadna, megtiltottad nekem. Magammal összebújva hallgatom a falak légzését.
Telefonál. Ránéztem anélkül, hogy kutattam volna. Riadt drónok repkednek a madarak fészkei felett. Gyönyörű rajzolatú madarak keringnek a magasban, világosszürkék, feketés barnák, városi madarak, meg ligetek és kertek madarai. Egy másik állomásra megyek, olyanra, mely kiegészítésre szorul a rossz idők miatt. Az ember boldog, a ló lába alig éri a földet. Pillanatnyi szünetet tartva értetlenül áll. Semmivel sem szeretnék foglalkozni, és élni sem akarok, mondja. Már az egyszerű emberek sem hiszik el a sajtóhibákat. Hallgatott, talán azért, mert csomót érzett a gyomrában. A kiegyensúlyozott emberek illata lengte körül. Először jelent meg a képernyőn, megjelent és eltűnt ismét. Lelkes volt az utca földszintes házai előtt. A szobájában tartották a tanácskozást, minden csendben, az addiktológusok kifejthetik mondanivalójukat. Hordókban ég a tűz, sütnek, pirítanak. Megértik, hogy az egyik forma alkotja a másikat.
Egy volt a sok Szabó bácsi közül. A 10-es kórteremben feküdt. A bal lábát levágták. Mindennap vinnem kellett valahová, röntgenre, hasi ultrahangra, sebészetre. Azon a napon az urológiára mentünk, konzíliumra. Fél lábán szökdécselt a vizsgálóasztalig. – Feküdjön rá keresztben! – vezényelt az orvos. Az öreg engedelmeskedett, de előtte letoltam a pizsamanadrágját bokáig, majd félreálltam. Az orvos gumikesztyűt húzott, mögé lépett, Szabó bácsi jajgatni kezdett, a helyiséget bűz árasztotta el.
Képzeljünk el egy elégedett embert! Szokatlan jelenség, de úgy látszik, itt-ott még akadnak effélék. Ugyanis Ádám úr pontosan ilyen volt. Körülötte dúlt az infláció, növekedett a munkanélküliség, az energiaválság, ő mégsem aggódott, örült, hogy van tető a feje fölött, rendes állása, felesége. Példátlanul szolid volt, hiszen nem ivott, sohasem dohányzott, munkahelyére pontosan járt, olyannyira, hogy gyakran hozzá igazították a műhely óráját is. Feleségét majd szétvetette, na, nem a düh, ez már későbbi fejlemény. Először a büszkeség, elvégre nem minden nő dicsekedhet ilyen mintaférjjel. – Te vagy a világ legcukibb mackója – gügyögte hajdan, még a mézeshetek idején naponta kétszer, aztán egyszer, végül egyszer sem. Csak eléje vágta az ételt, és a konyhába csörtetett.
Mintha aratási ünnep volna, áldomás, szertartás, áldozatbemutatás, elszéledtek már a szereplők, hajdani világjárók, lábuk többé nem éri a földet, hasztalan keresgélik csizmaheggyel, a föld nincs ott, ahol eddig volt és lenni szokott, bolyongnak újra az Isonzó partján, kinyűtték, letaposták a füvet a Don-kanyarban, újra foglyok Szibériában, egykor permetező vitézek, árulók és elárultak, megöregedtek, félrebillent a fejük, se hírük, se hamvuk, vigyázzák a rézgálicos inget, mely gyökeret vert a szélső szőlőkaró tövén. Az első pohár után sóhajtozva és megkönnyebbülve mondják, hogy minden korty a léleké, néhányan kapatosak lettek, ittak, mint kaszások a kánikulában, többet a kelleténél, vannak elegen részegek is, csüggedtek lettek, erőtlenek, eljámborultak, fekszenek a füvön, kenyér, tűzték bicskavégre az elmének vidámságot szerző pecsenyehúst, az és a noha dúdol hasukban. A démonok uralta pincetestvéreknek telik az idő odabenn, gyorsan, mint a mesében, töltik egyik poharat a másik után, bekapják, a maradék bort megjáratják a nyelvük alatt, az utolsó cseppig megisszák, elveszett benne a bú végső szála, napot, évet nem emlegetnek, a hordók, mint a templomok, pihennek, már csak a nemes fickók énekelnek, csujogatnak, mintha táncolnának, bódítóan hangzik a mondat: egye meg a tyúk a meggyet, ne szeressünk ketten egyet! Az öregek nehezebb csizmákban hazamentek szépen, olyan ámolygósan, hogy minden félórában léptek egyet. Az asszonyok nyúl szőrénél puhább sötét szakálla után kacsintani se tudnak. Nekik csak nyár és tél van, a hó nagy ernyőivel, lapátok nyelére fagyott meztelen ujjakkal, kaporszaggal, lószaggal, venyigeszaggal, reszketeg köddel. Szeptemberben már fehérben áll a pajta, májusban még nincsen tavasz. Újra vágják a kuglikat, csettegetik az ágakat a télre. Arra valók. Meg hogy hajtsák a köszörűkövet. Mondják, pohárral a kézben akarnak bársonyos ravatalra kerülni, fekete kendőre, lelógó takaróra. A pince: parasztnép s hordók hasa, abroncsokkal kerítve.
Bolond Jancsi és pösze Böske már jól benne jártak a felnőtt korba. Böske anyjával élt a kunyhójukban, Jancsi is magányosan a sajátjában. Jancsi megunta a legényéletet egyre több betegségben szenvedett, ezért gondolt a házasságra a szorgalmas Böskével. Jancsi bejáratos volt hozzánk, időnként fát vágott a fészerben, és néhány vékával be is hordott a konyhába, ilyenkor ebédet meg néhány Forintot kapott nagyanyámtól.
A felkelő nap sugarai vörösre festik a kertet. Vörös a Lótusz, vörös a Rózsa a Kamélia a Krizantém és a Hibiszkusz. Vörös a lány ajka is, aki lehajtott fejjel ül a virágok közt. Makulátlan, porcelánfehér bőr, világosszőke, kissé rózsaszínes haj, keskeny, sötétbarna szemek. Ahogy a lány körbe sétál a kertben, minden virágnál elidőzik, megérinti őket, vágyakozik. Furcsa bájjal, kecsesen halad. Lábai mintha nem is érnék a földet. Egy férfi lép be a kapun. Elmereng, csodálja a kert szépségét, majd szavalni kezd. „Ó, Liliom…” Egyre jobban beleéli magát, kezével színpadias mozdulatokat tesz, kiabál, megragadja a semmit, magához szorítja, ahogy kigördül szeméből egy könnycsepp. A lány kezdte megszánni, egészen jóképű férfi, jól szaval, de mégsem Ő. Hiszen a nevét sem tudja. Annyi ideje vár már, minden reggel felidézi az arcát, a hangját, a nevetését. Felidézi ahogy mozog, ahogy reményvesztett verseit mondja, ahogy mindig megtorpan az utolsó szó előtt, ahogy a nevét suttogja.
Autólámpa fényessége veti elém alakom, miközben a deszkákon imbolygok a hívogató hullámok felé. A kis lyukakon átszűrődnek, erősségük megkérdőjelezhetetlen, pont annyival több, mint az enyém. A kocsi elkanyarodik, újra magamra hagy az éjszaka sötétjével és az ugyanilyen gondolataimmal, amit a túloldal fényáradata se tud kiszínezni. Nem engedek be semmit, ami reményt adhat. Amióta megtudtam, hogy depresszióval küzdök, máshogy látom a világot. Nincsenek akadályok, szabályok, bármit megtehetek akkor, amikor én akarom, mert nem számít, ha balul sül el. Nem dob fel a holnap, csak egy újabb lehetséges dátum a halálomnak. Leülök a stég végében, tornacipős lábamat beteríti a víz, a szél összekócolja a hajamat, minden klappol, hogy most legyen vége. 
|
