VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Próza Marink, a kedvenc cigányasszonyunk, egy nyári délelőtt jött hozzánk, hogy segítsen nagyanyámnak a konyhakertben egy órácskát. Magával hozta legkisebb lányát, a négyhónapos Katicát, miután megszoptatta őt, el is indult a hátsó kertbe a pajta mögé. A kislányt otthagyta velem a gangon, hogy vigyázzak rá, amíg ő segít öreganyámnak.
Tóth Zsombor idős szülők késői gyerekeként született. Apja magának való tudós, anyja melegszívű tanítónő volt. Szülei sokat foglalkoztak vele, nagy reményeket fűztek hozzá. Apja egyetemre szánta, ezért komoly számtan és fizikai számításokat végeztetett vele már kicsi kora óta. Zsombor remekül produkálta magát, könnyedén megoldotta a feladatokat, és apja rettentően büszke volt rá. Anyja ezt rossz szemmel nézte, és ha tehette, barkácsolni való anyagokkal látta el a fiát. A fiú szívesen fúrt, faragott édesanyja pedig mesékkel, történetekkel szórakoztatta közben. – Kopáti – anya és fia cinkosan összenéztek és nevettek az emléken. Kicsi madáretető faragott tetővel, lécekből mértani pontossággal összeillesztett pipatartó, és még sok hasznos apró tárgy került ki a keze alól. Ez a szó többet jelentett kettőjüknek a kalapácsnál.
Türelmetlenül várta, hogy elolvadjon az összes pici szemcse, hogy megnyíljon a mennyei portál, és végre maga mögött hagyhassa ezt a mocskos álvilágot. Kezében megremegett a kanál, egy pillanatra azt hitte, elejti, az idő megállt, Ő és Isten farkasszemet néztek egymással. A fecskendőbe beleáramlott a folyadék, miközben még egy lépcsőfokkal közelebb került a paradicsom bejáratához. Először végigszurkálta magát az ere körül. Minden szúrás, mint egy csók, a vágy elönti a testét, gyors lélegzés, már nem bírja tovább. Vörös köd lepte el a látóterét, ahogy a behatolás megtörtént. Tudta, már nem kell sokat várnia.
Gergőnek évente egyszer azért a messzimamánál is el kellett töltenie két hetet. Elméletileg, aztán a végén mindig inkább tíz nap lett a dologból. Anyának hamar elkezdett hiányozni, meg nem is állt olyan jó viszonyban a saját anyjával, hogy túl hosszú időre rá merte volna bízni a kisfiát. Ha tudott volna vezetni, valószínűleg az a tíz nap is tovább rövidült volna egy hétre, de így apának is volt beleszólása, aki mindig igyekezett csökkenteni a felesége és az anyósa között fellépő súrlódást, és addig nyugtatgatta a nőt, amíg már biztos lehetett benne, hogy messzimama nem fog megsértődni.
Úgy esett, mintha dézsából öntenék. A szikkadt talaj szomjasan itta magába a sóvárgott nedvességet, a bokrok, fák, virágok felélénkülve hajladoztak a friss szélben. A román–magyar határ mentén magas termetű férfi botorkált. Éjfél körül vágott a határnak. Egyszer elesett, azontúl minden, minden lépés, a legkisebb mozdulat is fájdalommal töltötte el. A szél arcába fújta az esőt, s így még kevesebbet látott a koromsötétben. Hopp, egy fa! Kimerülten sántított a terebélyes fatörzshöz. Alatta pajeszes, zömök legény üldögélt. – Bună seara! (Jó estét!) A fiatalember riadtan pattant talpra. – Maga… román? – Mondjuk úgy, hogy romániai. Szászrégenből. – Csak nem maga is… ? Hű, de megijedtem! – Ugyan! – mosolygott a férfi. – Se puskám, se mundérom. A legény megkönnyebbült.
Kis fadobozokat küldözget, fedéllel a belső oldalán. Hamarosan indulniuk kell, mondja. Jövendő háborúk munkálkodnak a dobozban. A szeme sötét, gondolkodó. Fél tucat ilyen külsejű álldogál. Rejtekhelyük van, nem bosszankodnak, tréfálkoznak. Utalványokat égetnek a büdös, zsírszagú petróleumlámpában. Titkolódzva, felemelt fejjel, szemüvegvillanással. Hímzés díszíti a derekukat, egy villanymotor. Merevsége ellenére a fadobozon lévő miniatúra mint a kígyó, finom és édes. Szilvia kenyeret darabol, bort oszt, gyertyát tart, magasra emeli, megtáncoltatja a műveltségét. Mint egy zöld konyhaszekrény. Megtekinti a levegőt, belép, bőrkesztyűs kezével irányt mutat. A mosolygós szobornak nem mer a szemébe nézni. Kénytelenek leszünk elfogadni, hogy ilyen sokat mutogat önmagából. Nagyigényűek használják a döntő pillanatban, az asztalnál, Szilvia áthajol a széken, várja, hogy felkapják, és fussanak vele.
Hol volt, hol nem volt, a parkolón innen, a zöldségesen meg túl, ahol a madár sem jár, csak a galambok piszkolnak, élt egy foltos csillámpóni és egy törött farkú T-rex. A póni és a T-rex egy plüssökkel teli reklámszatyor alján szorongott. A zacskó kidobásra várva, egy rozsdás szegről lógott alá egy zsúfolt, lakótelepi kerékpártárolóban. A csillámpóni foltja egy bögre kakaótól származott, pont mellkasa bal oldalát tette tönkre, a T-rex farkát egy háromméteres repülés után a metlachi törte le, majdnem a fele hiányzott, szabálytalan szélű éles csonk lett belőle. A dinó veszélyessé vált, a póni ronda lett, le kellett selejtezni őket. Most alig kaptak levegőt. Jobbról is, balról is hatalmas testekhez szorultak, szemük-szájuk tele lett plüss-szöszmösszel. – Segítség, megfulladok! – nyöszörgött kétségbeesetten a póni, és ösztönösen közelebb húzódott a Trex sima testéhez. – Kapaszkodj belém, bébi – lihegte a Trex, – mindjárt szétvágom ezt a kurva zacskót, és éles farokcsonkját addig mozgatta, míg végig nem hasította a vékony műanyagot.
Villanatnyi pötyögés, szó, chat fejek, értesítés, insta poszt, snapchat filter. Minden egy perc alatt történik. Úgy érezzük, hogy megéljük az adott szöveget, amit elárasztunk érzelmet kifejező emojikkal, melyek csak a pillanatnyi helyzetnek megfelelőek. Egy óra múlva már nem is emlékszünk mi volt, amit akkor a legfontosabbnak tartottunk. Ismeretlen barátságok születnek, hamis valóság, kijelző mögötti másság. Romló jegyek, balesetek, valós magány, online élet születik meg, ahogy mindenki lehajtott fejjel néz valamit a készülékén. Facebookozik, lájkol, mert az fontos, hogy majd mások is viszonozzák.
Én, Dr. Ó, mint felelős egyetemi vezető, megérkeztem a rendezvény helyszínére. Na, igen, ez itt valami kastély…Csak nem a „Bulivár Kastély”? Az, ahol bizonyos pozíciókban lévők…Jaj, ne is gondolj most rá! Amúgy egész szépen helyrepofozták az épületet. Bezzeg én még nem jártam itt soha az érthető (érthetetlen?) okok miatt, de lehet, hogy nem is nagyon fogok. A „buli” úgy tűnik nem lesz zűrös, mert csupa ismerős vezető van itt. Ilyen szinten zűr…Na ne! Eközben bőszen hajlongunk, köszönünk egymásnak, szinte becézgetve kérdezősködünk egymás hogylétéről. Regisztráció nem kell, csak egy kis ívet kell aláírni. Így praktikusabb, gyorsabb, na meg titkosabb is talán. Látok újabb arcokat is. Mi a fene, te is kibrusztoltad magadnak? Ki gondolta volna… A mosolyok olyanok, mint a szúnyogcsípések, de itt ez kell. Csinosságok hordják az üdítőket, fél tizenkettő, délben ebéddel kezdődik a dolog.
Kisanyám, olyan lettél, mint egy zsé kategóriás film: végre lenne egy jó forgatókönyv, de szarul rendezik meg. Pedig, ha jól rendeznék, akár oszkárdíjas is lehetne. Nyugi, ha egyszerű lennél, mint egy százas szög, már költő sem lennél. Na, ne zuhanj már meg, te sosem leszel unalmas, sosem voltál az. Csak hagyd, hogy szépeket mondjanak neked, hogy csodáljanak, érted? Jól nevelt? Az meg minek. Életidegen. Hogy honnan veszem? Hát, útközben azért ragadt rám valami a koszon kívül is. Emlékszel? Olyan feszült voltál, hogy ki kellett volna írni rád, hogy „Vigyázz, harap!”. Tény, hogy behúztál pár gyomrost az egzisztenciádnak, meg a magánéletednek is. Sovány vigasz, hogy nem tehetsz róla. De helló, ébresztő! Akkor még ezt sem tudtad, ne emésszen má’ el teljesen a bűntudat. Endre vendégségbe jött Jóskához és Nellihez. Jóska sógora volt Endre. Jóskáéknak két gyerekük volt: Mari és Margit. Két kislány. Endre szerette őket. Endre éppen báli mulatságon volt. Tíz órakor érkezett meg Jóskához. Mikor bekísérték a konyhába, Endrének teljesen kiszáradt a torka. Nelli narancslével kínálta. De egyébként ittas volt. Csak tartotta magát. Endre még táncolt is. Feje vörös volt. Ötvenkét éves. A három szobás lakásban elfértek így öten is. Jóska lefektette Endrét. Már nagyon álmos volt és hullafáradt. Ahogy lefektette Jóska, Endre rögtön álomba merült. Aztán Jóska is lefeküdt a szoba másik sarkában. Nelli a második szobában, a két gyerek pedig a nappaliban aludt. Mikor éjjel lett, Jóska már megint forgolódott az ágyban, nem tudott nyugodtan aludni. Hajnali háromkor fel is ébredt. Rágyújtott. – A fene egye meg! Olyan idők szakadtak ránk, hogy ma már mindannyian szociológusok s elsősorban szociológusok vagyunk. A magyar társadalom egy s más problémáját játszva tudjuk megoldani akár a kávéház asztalánál is. Természetesen mindenkinek külön módszere s külön receptje van. De aztán a saját receptjét szörnyű hévvel kínálgatja mindenki. Van a magyar társadalomnak s a nagyváradi társadalomnak, mely a magyar társadalomnak valóságos mikrokozmosza, egy súlyos problémája, mely mostanában pláne aktuális, de melyet mégis túl óvatosan kezelnek. Nekünk hitünk az, hogy a túlóvatosság maga is mindig a betegség szimptómája. S ezek után rátérhetünk a mondanivalónkra. Ledobom a padra a kockát, dühösen pillantasz rám. Behúzom a nyakam, próbálok nem mosolyogni, nehogy jobban felbosszantsalak. Kifújod a levegőt, felállsz, megkerülöd a padot, és beülsz mögém. Érdekel, mi lesz ebből, eddig tartottad a távolságot. Fogd meg a kockát! Előrehajolok, kezembe veszem, mire hátulról átölelsz, ujjaid az enyémre kulcsolódnak. Eggyé válnak, minden mozdulatot úgy végeznek már, ahogy te kigondolod. Zavarba jövök a közelségedtől, el akarom fordítani a fejem, hogy megkérdezzem, most mit szeretnél, de azt félreértenéd. Csak úgy ülünk. Levegővételed közben a hajszálaimat fújod, csiklandozzák a fülem. Oda akarok nyúlni megvakarni, de a kezed nem engedi.
Kezeket fel! Ez egy bankrablás! – mondta elcsukló hangon az öreg. Először tett ilyet, életében még nem ártott senkinek. Erzsit, a feleségét is beszervezte az akcióra, akinek felcsillant a szeme, amikor szóbahozta a dolgot. - Te nem unod még ezt a pandémiát, vagy mi a fenét? Be vagyunk ide zárva, és nem történik semmi érdekes. Legalább a meccsre kimehetnék, de hát már a hétvégi szórakozásom is odavan. – Ne morgolódj, öreg! Na, mit találtál ki azzal az okos fejeddel? – kérdezte kíváncsian az öregasszony. – Bankrablást. – Mit? Nem hallom jól. – Kiraboljuk a szemközti OTP-t. – Ilyen egyszerűen? Csak bemegyünk, és kijövünk egy halom pénzzel? – Igen. – Te Béla, ez nem is hangzik olyan rosszul. A végén még izgalomba jövök tőled.
Futva követte. Felismerte, végre meglátta, hogy milyen. Bár kifejezéstelen arccal követte, kidudorodtak az izmai. Jó alkalom, hogy eláruljam magam. Ki az a büszke, aki megjelent körmeit pattogtatva? Hajnali háromkor történt szétvetett lábakkal a fal előtt. Megformálta a helyet, ahol bármi megtörténhet. Totya király katonái a szabad ég alatt táboroztak. Azt mondta, hogy nem szokása elveszteni az eszméletét. A fejében kavargó számok rögeszmévé váltak. Megtanulta, hogy a vallomás kegyetlen játék. Az is lehet, hogy a színek kényszerítették arra, hogy imádkozzon. A fal súlyos, esetlen testektől volt véres. Akik már meghaltak, mások szemével néztek, semmivel nem indokolható tolakodással.
Gyepesre gyógyult az udvar, könnyű megújulni ilyen időben. Hát köszöntelek, május, már jó vagy hozzám. A szőlő, a gabona igen szépen mutatja magát, bőséget remélek. Hogy féltettem a fákat, a tulipánokat Pongráctól, Szerváctól és Bonifáctól! Nehogy a tavalyi fagy jöjjön elő, ez járt bennem, mikor az első orgonák kinyíltak. Mint a lábatörött kutya, sántikálok csak egyre. Ha nekem volna szárnyam, biztosan a mennybe jutnék. Ezt mondta nekem gyónó-áldozó öreganyám, amikor a városba készülődtem: ne felejts el, gyerekem, ne felejts el bennünk! A hóesésben csörömpölő lovakat és szánkókat. A mezei és erdei utak, szérűskertek, utcák, templomok, legelők, delelőhelyek, erdőőri lakok mellé tűzött kereszteket, a madarakat, amelyek elérik a Százholdat, ahol a ritkás köd gomolyog, ahol a herceg erdeje kezdődik. Olyan közel van, hogy akár meg lehetne érinteni, át a szőlősorokon.
Feltételezem, többé-kevésbé ismerik a magyar tanügyi szaktanácsadókat. De vajon a románt ismerik-e? Nem? Akkor tüstént bemutatok egyet, méghozzá munka közben, hadd lássuk, hogy izzad, dolgozik egy román kollega. Helyszín: Nagyvárad. Időpont: augusztus, a szuplinitorok kinevezésének hónapja. Hogy kik a szuplinotorok? A román-magyar szótár szerint helyettes tanerők, akik többnyire szülési szabadságon lévő tanárnőket helyettesítenek. Eddig semmi különbség. A differenciák akkor ugranak ki, amikor... De térjünk vissza a mi emberünkhöz! Kövessük útján, s a differenciákra is fény derül, megismerik a szuplinitort s a szuplinitorok hónapját. Tanfelügyelőnk neve talán mellékes, mert mit mond egy név? Semmit. De az a szó, hogy tanfelügyelő, románosan inspektor, olyan varázsszó, amire valamennyi szuplinitor hasra vagy hanyatt esik, a béka ciripelni, a tücsök brekegni kezd. Egyszóval Valaki. Valahol az úristen és a köztársasági elnök közt. Csak termetre kicsi, mármint a mi tanácsadónk, ezért járt kalapban és koturnuson. Arca erélyt és műveltséget áraszt. Igaz, az oroszlánt néha orosz lánynak mondja, a rezsit meg rezsimnek. Csakhogy ennek nem szabad beugrani, ez ugyanis trükk, pedagógiai fogás, amivel őkelme mások műveltségét teszteli.
Talán hároméves lehettem. Akkoriban nemigen tudták, mi fán terem a dackorszak, nagyanyám, az egyszerű parasztasszony semmiképpen sem. A családi legendárium szerint egy este, talán hisztiből, talán anyám hiányzott, határozottan kijelentettem, hogy márpedig én világgá megyek. Nagyanyám nem tartóztatott. Elővett egy kisbőröndöt, belepakolta a cuccomat, kezembe nyomott egy használt vonatjegyet, kinyitotta a kertkaput és azt mondta, eriggy. Elindultam. A mellékutcától a csatlakozó utcáig akár ötven méter is lehetett az út. A sarkon alig fényt adó világítás. Máig eszembe jut a fény, ahogy mentem feléje. Utána sötétség. Eddig az emlékem. Nagyanyám nyilván követett és megmentett. A másik változat szerint meggondoltam magam, és visszamentem. Ez jobban hangzik, de az is lehet, hogy így történt.
Valahogy el kellene kezdeni teleírni ezt a tiszta lapot. Nehéz. Csak ülök itt, tollal a kezemben, kezemben a tollal, mert feladatot kaptam, írnom kell, írni 10 percig, kézzel írni, folyóírással, írni még akkor is, ha nem jut eszembe semmi. Nekem pedig semmi olyan nem jut az eszembe, amiről érdemes lenne írnom. Tulajdonképpen mióta lezártuk a függő kapcsolatunkat, teljesen magamba zárkóztam. Ellenségemmé vált a papír és a toll, de ellenségeimmé váltak a saját gondolataim is. Most, hogy itt ülök az üres oldal előtt, kezemben a tollal, eszembe jutott, egyszer azt mondtad nekem, hogy színes örvénybe kerültél, és belül teljesen üresnek, tartalmatlannak érzed magad, nem tudsz fogalmazni, nem tudsz repülni, nem tudsz kapaszkodni, nem engeded sodorni magad, és már azt sem tudod, kije is vagy magadnak, másnak. Azt is mondtad, hogy szeretnél inkább zöldség lenni, egyszerűen csak élni a fényt. Én meg most jövök rá, az üres lapot bámulva, kezemben a tollal, hogy végül belőled nem lett zöldség, csak belőlem, és hogy korábban neked írtam, neked meztelenedtem le, és ha már csupaszodtam, valamiféle exhibicionizmus hajtott, hogy mindenkinek mutogassam magam, hogy én milyen bátor vagyok, és nem érdekelt, ki szeret, és ki vet meg emiatt. Aztán felöltöztem. És most újra itt ülök egy üres lap előtt, itt ülök én, a zöldség.
Porszag. Hőség. Indián nyár az iskolaudvaron. Szolidan levetkőzött tanerők. A ruhák által nem fedett területeken már kopik a barnaság. Ülnek, beszélgetnek. Padon, kőpárkány szélén. A felkészültebbek kispárnákon. Látszólag csak egymásra figyelnek, valójában láthatatlan csápok tucatjai veszik őket körül, melyek egy-egy gyerekben végződnek. A több száz hangból tévedhetetlenül kiszűrik azt az egyet, amelyikhez közük van, akiért felelősséggel tartoznak. Latolgatnak, mekkora lehet a baj. Minél jobban ordít a gyerek, általában annál kisebb a sérülése. Egy egyszerű, ám annál látványosabb horzsolással három baráttól övezve, minimum egy lábra sántikálva kell a tanárnőhöz eljutni – kettő karol, a harmadik óbégat. Mert az áldozat vérzik. Sőt: folyik a vére! Salakdarabkák vannak a sebben. A kis szanitécek tisztában vannak azzal, hogy ahhoz nem szabad nyúlni. A sebbe kézzel sohasem. Megmondta Anya. Meg látta a reklámban. Betadin kell, no meg fedőkötés. Kellene. Nincs. Csak papír zsebkendő. Jó esetben. Csap alatt le kell nagyjázni, a vért a zsepivel szétmaszatolni. Aztán lehet szörnyülködni, mert a három csepp vér a vízzel felhígítva valóban patakokban folyik a lábszáron. Ha tanár csinálja, tovább fáj. Egészen a szülő érkezéséig. Bősz anya indul száguldva a munkahelyről, szívében hajtépő indulattal. Meglátva a harci sebet, nem tudja, sírjon-e vagy bosszankodjon. Ám ha osztálytárs, barát, barátnő nyújt elsősegélyt, a következő labdamenetbe már a sérült is beszáll. Az első három lépés után már nem is sántít. Ekkorra már elhagyja a vízzel, esetleg nyállal odatapasztott zsebkendőt. Csak az esti fürdés kezdete válik sziszegős-sírós élménnyé. 
|
