VideóPosta Ákos István videója Keresés a honlapon: |
Próza
Odafönn némi fintorral mondogatták, ilyen az élet. Ennek ellenére vártam, pedig a legnagyobb felhőre ki volt írva a figyelmeztetés, mielőtt megszületsz, az Úr neked is kiválogat egy köteg problémát. Azzal is tisztában voltam, minden léleknek eldarálja, gyermekem, a megoldásukhoz képességet is adok, azzal hátadra teszi az egészet, mint valami hátizsákot. Latolgattam, ha annyi leszületés alatt szüntelenül aprómunkát végeztem, unom az egészet, adjon az Úr valami gyors lehetőséget a szentté váláshoz, szeretném a maradékot minél gyorsabban megdolgozni, mert elegem van az újratestesülésből. Rendben, bólintott az Egek Ura, és elkezdett szortírozni. Azzal nem számoltam, milyen leleményes, sőt, azzal sem, a komplikáltabb feladatokat megfejteni lényegesen nehezebb. A legnagyobb hiba mégis az volt, hogy a tengernyi újabb hibalehetőségről végképp elfelejtkeztem.
Anyám szája
beszél belőlem, anyám hangját hallom, anyámat látom, ahogy üvölt apámmal, a cigány vére, a cigány vérem. Nem megyek napra évek óta, anyám még az ujjatlan halványkék mintás nylon blúza alatt is lebarnult, a háta, a hasa és a melle is, szép melle volt, az lóg most rajtam is, bár én nem szültem egyetlen gyereket sem. Anyámnak fekete szeme, fekete pupilla, fekete hosszú haja. Nekem barna, barna szem, vékony szájszél.
Emlékeim… Kerestem a tizenkettes számot – sok egyforma között azt az egyet, ahova a hirdetés csábított. Gyűrögettem az újságból kitépett papírfecnit: „Könyveket, könyvtárakat veszünk, érte megyünk...” A fene egye meg! Az egyforma házakat, meg ezt a bolond világot is. Olyan vagyok, mint a részeges templomszolga, aki úrasztalról lopott misebort árul. Könyveket eladni... Hat év gyűjtése. Napidíjamból vettem, áthoztam a határon; könyvekre költöttem, amíg mások frottír zoknit, konyakot hordtak.
Hetek óta hangtalanul feküdt, a veszedelmek kezdete előtt kinézett legmegfelelőbb rejteken, a hegyoldalon egy pincében. A veszedelem olyan hirtelen váltott vészbe, hogy ideje is csak arra maradt, hogy futtában – egy lópokrócnak sem nagyon nevezhető –, daróczsák darabot és egy nyaláb szénát vágjon két hóna alá egy útba eső boglyából. Jó rejtekhely volt, bokrok és fák fedték és védték nyáron az arra járóktól, ám így télen sem volt könnyen felfedezhető. A pinceajtót, belülről dróttal zárta magára. A sok szellőzőt nem merte eltömni, ha mégis arra sodródna egy minden oldali ellenség, ne hívja fel a figyelmet, hogy bent lehet valaki. Nyers krumpli szépen volt, kicsit már unta is, a víz helyett egész jól megtette a bor. Tizenhat éves életét féltve, magában dúdolt, nem hanggal, csak úgy a fejében.
“Messze van a pici falum, de a tornya mégis idelátszik, pici falum utcáiban, az akácfa éppen most virágzik. De szeretnék hazamenni, minden szálat bokrétába szedni, az estéli harangszónál szív-dobogva valakire várni.” Az utas leszállt a hátsó ajtón. A sofőr hosszan csengetett, megvárta, míg az elsőn felszáll a botját szorongató, idős férfi. Azt is megvárta, míg kezeli a jegyét, csak aztán pörgette föl menetkészen a motort. Már csukódott befelé a hátsó ajtó két szárnya, amikor egy csizmás női láb jelent meg a szűkülő résben. Azután egy táskát tartó kéz ragadta meg a kapaszkodót és a sofőr rokonságát pocskondiázó női fej tolakodott elő a lépcsőn. A kocsi fékje jól vizsgázott. Az utasok mind rábólintottak. ─ A jó édes anyádat csukd oda legközelebb, te szarházi bunkó! ─ tolta föl magát az újra kinyílt ajtón át egy szemmel láthatóan az ötvenes éveit taposó asszony. ─ Látták mit csinált velem? Látták? ─ huppant le a legközelebbi ülésre. ─ No, majd én megmutatom neki, kivel csinálhatja ezt! Felírom a rendszámát, és följelentem, csak szálljunk le! Látták? ─ nézett szét az utasokon a helyeslést várva. ─ Büntessék meg az ilyet, hogy belefeketedjen! Közben a busz elindult, és lassan távolodott a megállótól. A sofőr félkézzel mutogatott valamit, de nem szólt bele a mikrofonba.
A fene se tudja, miért fröccsent akkorát az a pocsolya. Annyi autó átment már rajta, hogy tulajdonképpen meg is kellett volna szűnnie, ennek ellenére mintha felrobbant volna, szóval hirtelen ott volt az a gigantposzter méretű vízfüggöny, olyan lassan, kimérten mozogva, még arra is volt időm, hogy felé forduljak, terpeszbe álljak, kabátom szárát hátrahajtsam, kezem oldalamhoz közelítsem, a legnagyobb felületet mutassam, hogy ha már elkap, hát tegye tisztességesen, ne csak úgy tessék-lássék. Igazándiból tetszett az a trutymó, mert szép volt, mondhatni, elegáns, féltem is tőle, de bátor voltam, vakmerő, belenéztem, és láttam magam, hisz ő tükrözött, én persze szemrebbenés nélkül tükröződtem, és míg vártam a jelre, a kezem oldalamnál pihentetve, lepergett az életem, reggel hattól nyolcig, pontosabban én pergettem, hisz akkora nagy azért nem volt a baj, szóval vetítettem, és szinte hallottam, ahogyan züzmörgött a telefon.
Dani nyugtalan volt. Szobáról szobára járkált, két okostelefonnal a kezében. Szórakozott, játszott a nővérekkel. Tehette, igazán jóképű, kisportolt alkatú fiatalember volt. Ifjú korában a városi kick-boksz klub egyik versenyzőjét csodálták benne. Amióta megnősült, elhanyagolta magát, illetve az edzéseket. Fel is szedett néhány kilót. A fölös kilók nem hatottak ki lelkivilágára. Ha mégis, azt magabiztos kereskedő–üzletember magatartásával palástolta. A kórházban divatos olasz és német torna- és szabadidő cipőket szerzett be, és olcsón értékesítette azokat a nővéreknek. Számára játékos üzletet jelentett beteg tüdejének gyógyulása, csak a főnővérrel kellett időnként bújócskát játszania.
Zápor Zsolt egy barátja előadóestjén volt a „Pegazus Versbarát Körben”. Az estet követő fogadáson szem elől tévesztették egymást, eljött. Most Józsefváros Kálvária téri parkjában ül egy padon, összetereli még egyszer esti benyomásait. Majd elővesz táskájából egy kopott könyvet, Buddha beszédeit. „Vaccsa, a remete megkérdezte Gótamát: hol születik újjá a felszabadult elméjű szerzetes? Gótama azt válaszolta: Nem lehet azt mondani, hogy újjászületik, a remete megint kérdezte: tehát nem születik újjá, Ő így felelt; nem lehet azt mondani, hogy nem születik újjá. ...A Beérkezett mély, felmérhetetlen, megismerhetetlen, mint a nagy óceán, nem lehet azt mondani, hogy újjászületik, nem lehet azt mondani róla, hogy nem születik újjá.” Meditál, nem engedve gondolatait kész világosságba, inkább csak tűnődik felőlük, érzéseit tereli, ízleli. Tapogatja, akárha egy udvarra néző szoba szürkületben derengő, alig látható bútorait simogatná.
Mintha egy burokban lett volna, egy test burkában. Olyan távolról jutottak el hozzá a képek, a zajok, egy másik világ jelenségei, mintha semmi köze nem lett volna hozzájuk. Úgy érezte magát, mint egy automata, de nem egy érzések, érzelmek nélküli gép, hanem egy lélekkel megáldott-megvert automata. Az alkotó, aki valamikor a lelket lehelte belé - képletesen szólva - már nagyon messze járt innen, teremtményét mintegy magára hagyva. Nem is volt rá szükség, hogy állandó felügyeletet gyakoroljon felette, hiszen önmagától is működött, egészen addig, amíg a belé írt program szerint le nem járt az ideje.
...meg a csend. Mint némafilm. Nyílik a kapu és csukódik, a kutya megáll, fülel, gyanús a világ. Beleszimatol a levegőbe, fülét hegyezi, forgatja minden irányba. Leül, nézi az embert, fejét félrebillenti. Kérdez. Mondd, mi történt? Az ember figyeli. Kezével int. A kutya bizonytalan. Feláll, tétovázik. A fűre fut, szinte támolyogva. Szaglász, forog maga körül. Végigkocog a foghíjas sövény mellett. Nyilván szorítja a szükség, de ez a csend... Végül a sövény túl-felére fut, diszkréten lekucorodik. Hiába, a kutya is csak ember. Végez, megrázkódik, talpát a lucskos fűbe törli. Visszaül gazdája elé. Az zsebbe nyúl, labdát hajít. A labda pattog, de nem hallom a tompa dobbanásokat.
Nagy robajjal csapódott ki a teremajtó. Tömzsi, bikafejű férfi rontott be. Körül sem tekintve, egyenesen a harmadik ágyhoz rohant. Egy vöröshajú, cingár fiatalember hevert az ágyon, újságot olvasott. A testes és erős, bár kissé elhízott férfi kikapta kezéből az újságot, s grabancánál fogva felrántotta az ágyról. A megilletődött fiatalember szólni sem tudott. Az alacsonyabb férfi majdhogynem maga fölé emelte, úgy rázta tiszta erejéből. Bivalynyakán kidagadtak az erek, s fojtott, indulatos hangon kérdezte: – Te ámítottad az öreg Kótait, hogy levele jött? A vöröshajú alig tudta kinyögni: – Én. Na és aztán?
Egy nincstelen koldus ballagott az utcán. Már napok óta nem evett. Egy házat, egy kertes, családi házat kiszemelt magának. Épp ment be oda egy férfi. Hátha majd ad neki enni valamit. Meglátta rajta, hogy jószívű ember lehet… Amikor oda megérkezett, kopogtatott. Nem tudta a koldus, hogy ez egy író… Tehát kopogtatott. Az író ajtót nyitott. A koldus mondta mondanivalóját: – Napok óta nem ettem rendesen. Nem tudna megkínálni egy pörkölttel? – Jöjjön be. A koldus eltűnődött a szép házon. Milyen régen nem volt ilyen helyen. Az író Kálmán lecsót tudott csak adni a koldusnak. Megmelegítette. – Lecsó jó lesz? – kérdezte. – Igen. Az nagyon jó. Főleg az éhes hasnak.
Egy párhuzamos univerzumban voltam, ahol a teret folyadék töltötte ki, egymagamban lebegtem. Nem volt mit felfedeznem, nem volt mit tanulmányoznom, sötétség és csend vett körül. Az idő is elvesztette az értelmét, az egyetlen, amiben megmutatkozott, az a saját testem változása volt. Így aztán nincs mihez viszonyítanom, hogy mikor történt, de egyszer csak valami új, valami idegen jelent meg. Nem láttam, csak éreztem, ahogy hullámokat keltett, majd megragadott a kezemnél. Keménynek, élettelennek tűnt, mégis mozgott. Megforgatott, fejemre harapott, és szorítani kezdett. Azt hiszem, fájt, de korábban nem éreztem ilyet. Azt hiszem, sírtam, de korábban nem csináltam ilyet.
Mivel az első pillanattól kezdve tudom, hogy ez egy álom, úgy döntök: most az egyszer történjen minden aszerint, ahogyan ő szeretné. Azt hiszem, így igazságos, és ezzel el is kerülhetem az örökös vádat – önző vagyok, és csak magamra gondolok. Igyekszem figyelni. Valamennyi érzékszervemmel azon leszek, hogy befogadjam őt úgy, ahogyan van. Nincs is ennél könnyebb dolgom. Az összpontosításon múlik minden. Ilyen egyszerű. Ha teljesen bele tudok feledkezni, azzal megszüntetem a körülöttem – s remélhetőleg a körülötte – levő világot is. ő Hazudsz. én Meg se szólaltam. ő Pedig így van. én ő Érzem. Ez az egész. Meg ahogyan nézel. én ő És az benne a legrosszabb, hogy semmin se tudsz változtatni. én Pedig igyekszem. Jobban is, mint gondolnád. ő Vicces. H. kisváros (egyik) főutcáján sétáltam, vagy talán siettem éppen valahová, amikor centiméterekkel a fejem mellett elhúzva, becsapódott elébem a járdára egy krumpliszsák. Megdöbbenten tapasztaltam (természetesen túl voltam már a katonai kiképzésen), hogy a nagy erejű becsapódás ellenére sem a járdán, sem a cetfogó-hálóba pakolt krumplin nem lehetett észlelni semmilyen sérülést, pedig az olyan erő volt, hogy a légnyomástól a környező épületek ablakai is betörtek. A szomszédos postahivatalból is kiszaladtak a postás- és egyéb kisasszonyok, mondván: „Jesszus Máriám, a NATO ismét leejtett egy krumpliszsákot! ”. Persze, többen is lejöttek a betört ablakú házakból, s főleg arról beszéltek, vajon a biztosító megfizeti-e a kárukat, merthogy nyilvánvalóan nem mindennapi esemény történt H. kisvároskában azon a bizony, bizonyos napon. (Pláne, mivel hétfő volt és kedd is egyszerre, s bár mindkettő hétköznapra esik, mégis furcsállották ezt az emberek.)
Most ébredtem. Nem emlékszem, mit álmodtam, levegő után kapkodok. Mostanában sokszor történik ez, nem lepődöm meg. A szám elé teszem a kezem, hogy fel ne keltsem. Sokára nyugszom meg. Tovább tartott, mint bármikor. El kellene kezdenem a napot, de nem megy. Bénultan fekszem, bámulom a plafont. Merengek. Próbálom elképzelni az életem, milyen volt, mikor még nem ismertem. De nem megy. Hogyan lehetséges ez? Hisz ott voltam. Csak néhány éve volt. Mégsem emlékszem semmire. Próbálom megragadni a múltat, mintha nem szerepelnék benne. Mintha külső szemlélő lennék, akit senki nem lát.
Begabolyodott a lábam, feküdtem tovább, nem számított a láb, nem számított semmi, lassanként nem éreztem a lábam, arra emlékeztem, hogy rövid szoknya van rajtam, saru, meleg, koratavasz, a szoknya alá befúj a szél, nem, ezt sem éreztem, csak mondta valaki, talán anyám, anyám sohasem szerette a szelet, engem nem zavart a szél, anyám sem, tulajdonképpen nem zavart semmi, szép lábak voltak, most már nincsenek szép lábaim, amik vannak, begabalyodtak, felcsévélte egy fém spirál, egy óriási fonott drót, mint a kosár füle, óriásvessző, vasreszelékből, amit egy óriás gyúródeszkán összekevertek, egy még óriásibb edényben hagytak egész éjszakára,a sparhelten, egészen óriásiban, abban rotyogott a begyúrt reszelék, konyharuha nélkül, nem dagadt, hatalmas sodrófák között mint a hinta mozgott oda-vissza, a hengereket egyre közelebb tolták egymáshoz, a reszelékgyurma spagetti vékony lett, vizet öntöttek alá, tizenhat kéz fonta össze, ujjnélküli gépkezek, körbeérte a gyárat, meg a várost, gombolyagok, vasmacskának.
Tudni kell a helyünket osztályon belül is. Drága matematika tanárnőm Vera néni ismerte a tudásomat, mármint hogy nem sok közöm van a tantárgyhoz. Gyakran dicsért, és ezért e képpen: Te ló, Te ökör, Te állat! – annyira megszoktam ezeket a dicséreteket, sőt meg is szerettem azokat, hiszen egyetlen osztálytársamat sem tisztelte meg vele.
Egy gyönyörű, napfényes délelőtt Édelbert Adalbert szívinfarktust kapott, és holtan esett össze. Ha lett volna ideje bemenni a legközelebbi kórházba, bármely orvos játszi könnyedséggel állapította volna meg a halál beálltát; azonban sürgős teendői másfelé szólították. Továbbra is bejárt dolgozni, utána rohant vásárolni, ügyeket intézni; ha ismerősökkel találkozott, akkor sem állt meg beszélgetni; ha kérdeztek valamit tőle, a válla felett ordította maga mögé a választ, miközben sietett a következő dologra. – Úgy nézel ki, mint egy hulla! – kiáltotta neki egyszer a szomszédja. – Úgy is érzem magam! – ordította válaszul Adalbert.
“arcából süt élesen kerek két citromszínű szem” (Weöres Sándor)
Az idők folyamán valóban megerősödött a falevél. Magasabb fokú szervezettséget alakított ki. Ők voltak a táncoló, zenélő, éneklő macskák. Ádám előre tudta, mi fog következni. Izgatott szervezkedéssel töltötte a következő órákat. Külső jegyeiket becsomagolták, és azt kérdezték, mi van a csomagban? Kinyitották a szájukat, hogy lássák, a szájüregben fogak vannak. Kellemesen érezték magukat a kocsmában, Ádám ott ült a kocsmapultnál, és páratlan szomjúsággal ivott. Az egyik füle lekonyult, nem szólt egy szót sem, én sem kérdeztem. Ádám foltos kandúrmacska volt, és megkarmolta, aki a mancsa ügyébe került. A macskák legfőbb dolga az, hogy szövegekhez írjanak kommentárokat, és egymást képviseljék. Egy foltos egy félfülűt, egy bengáli szürke kandúr brit hosszú szőrűt, egy orosz kék egy himalájait. A macska füle hatalmat ad az agynak. Kiskorukban szoktatják őket a grammatikára. Úgy kell szolgálnia, hogy lehet, elutasíthatják az álláspontját. 
|
