VideóRészlet az MTVA P´amende, 2024.04.18-i adásából a henti79 csatornán. Keresés a honlapon: |
Szépirodalom
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
Aludj macska, aludj a nyár jön, és rögtön tovaszáll homályba borulnak a fények "alig valami ez már" - Aludj macska, aludj kitelt a sorsod, a Semmi vár talpadon egy levél még fennakad "alig valami ez már" -
nyugati szél láthatatlan jelenés LÍVIA Tényfeltárás helyett nem inkább az a kérdés, hogy a ma hogy jön össze ezzel a száz évvel ezelőtti történettel? JULI Engem az érdekel, hogy az ország életének akkori és mai történései közt hol vannak a kapcsolódási pontok. És elsősorban hogy hol van törés. Ahol törés van, ott kezdődik valami új. Az lenne a logikus, hogy utána azon az új szálon fut tovább a történet. És mégsem így zajlik a történelem, hanem visszatérünk ugyanoda, ahol a töréspont van. Ugyanonnan folytatjuk, mintha a köztes idő nem is létezett volna. Persze a technika szintje változott, mert közben eltelt ötven vagy száz év, de a történet mégis ugyanaz. LÍVIA Az előbb tényeket említettél… JULI Én nem azt mondtam, hogy tényfeltárást végezzünk, hanem hogy a rendelkezésünkre álló dokumentumok alapján próbáljuk meg elemeire bontani a történetet, és úgy megkeresni az összefüggéseket. LÍVIA És mitől lesz mai Simon József szenvedéstörténete? Csak ha Tamást is mellé tesszük. Én eleve egy párhuzamos portrét szerettem volna. Hogy Simon története ne egy pőre dokumentumfilm legyen, hanem hogy megmutassuk, száz év alatt mennyit változott a világ. Vonhatunk párhuzamot a két pap életének bizonyos elemei között. Tamás és Simon. Egyik jelenet átmegy a másikba, Tamás folytatja Simon József megkezdett mondatát.
a papírboltban elém teszik a két deci bort
I. Állsz az ablakban. Toporzékolsz, s a kezedet máris úgy mozgatod, mintha már ott lennék melletted, és ellökdöshetnél magadtól. Olyanok nekem ilyenkor a kezeid, mintha jégtáblákat löknél felém. Máskor fel szoktalak kapni, máskor egyszerűen felemellek a földről, hogy ne akard, amit nem szabad, s hagyom, hogy haragudj rám, még azt is eltűrném, hogy az arcomba üss, csak maradj meg, csak a tested épsége maradjon meg, amíg megérted, hogy mért nem lehet mezítláb taposni a hóban, miért nem lehet a hajaddal cirógatni a tüzet, miért nem lehet üvegcseréppel rajzolni a bőrödre. Olyan vagyok én ilyenkor, mint egy nagy, izzó szemű, buta szobor, csak azt kívánom, hogy megakadj valahogy a végtagjaimban, s le ne ess rólam. De most nem mehetek oda hozzád; ha elindulnék, rögtön ugornál. Hiába fogadkozom, hiába káromolom az Istent, hogy mindent megadott nekem, ahelyett, hogy csak azt az egyet adta volna meg, hogy el tudjak tűnni hirtelen, legalább egyszer az életben el tudnék tűnni, mert most az kellene, az kellene, hogy ne láss. Ha magadban lennél, talán nem akarnád annyira az ugrást, nem lenne, akinek ellene szegülj, s beérnéd valami mással. Nem akarnád azt a rossz krétarajzot odalent közelebbről látni, azt a mosogatólé-maradékot, pocsolya-alvilágot: utat, játszóteret, autót, fákat; nem akarnál ugrani. Nem akarnád az ugrást, amiről azt hiszed, lépés a sokba, a színesbe, érdekesbe, s amiről nem tudod, hogy csak egy lesz, mire leérsz: egy repedés az úttesten, egy kavics az úttesten, egyik kezed, ami valahogy a szemed elé kerül a zuhanásod végén. Nem tudok eltűnni hirtelen, s hiába mondanám, nem értenéd, hogy nem akadályozlak meg semmiben ezentúl, csak most ne ugorj, hogy ezentúl azt teszel, amit akarsz, nem kaplak fel többé, lehetsz veszélyben, hallgathatod a veszély élesen, hódítón mérgező szavait, addig én nem veszek levegőt, addig én kivágatom a nyelvemet, addig én szétszakítom fakanállal az összes hangszálamat, csak most ne ugorj. Nagy Zopán: fotográfia
Kelle Istvánnak
Egy álomból születtem én is, álom volt életem sora, lebontott ház sosemvolt falai közt felsíró fény, nevenincs melódia.
De áll még a ház, ha életem időnként újra álmodom, a hű falak gerendát, tetőt tartanak, fiatal nő szorít magához, álmodva sorsomat.
1
mert rám találnak akkor mindenek
amikor külön válik hüvelyétől a lélek a földbe esettek égi dalárdájában kelek s újra rám telepszik a szív és szemrablók csendjének ónos márványkabátja a menny ott minden pokol lázong majd és rád hűl a hamu kinek tág pupillájában sem látni már az embert ki egykor ismerős rokon volt idegen tűz lett kerteden
a vádlások évszázadának zászlajain egyetlen címer képéből kimosakodott Isten kinek leplén a feltámadás hált időtlen szemérmességének avarjaiban csorba ősz füstöl kormos nyelvű rétek siratnak anyaként meddő koporsók
Egy hékédi kamaszfiú, míg a nyájat őrizte, nádsípokat faragott. Ahogy teltek az évek, nagy gyakorlata lett benne, egy síp azonban különösen jól sikerült. Faragott másikat is, nem egyet, de játszani már csak azon volt hajlandó, annyira szép volt a hangja. A falubeli lányok, asszonyok ki-kijártak a pusztára, és epekedve hallgatták. Hamar híre ment, és a báró szolgája is elújságolta a bárónak, hogy a hékédi juhász sípja milyen angyali hangon szól. A báró, mikor vendégségben volt az ispánnál, elmesélte, hogy a hékédi juhász sípja olyan szépen muzsikál, hogy az angyalok is azt figyelik odafenn. És amikor az ispán a királynál járt, elmondta neki, hogy él Hékéden egy juhász, akinek olyan sípja van, ha azon játszani kezd, táncra perdülnek az angyalok is.
ám (Megkérdőjelezhetetlenek.) Én vagyok, valamilyen mértékben megerősített kő, fátyolos szél, massza. Alámerülések és vetítővásznak, ez volt a könnyű módja annak, hogy a dolog. (…) Józsikám és Kata bebújtak a csőbe. Egymásra csavarták a kezüket, és merész dolgokról dünnyögtek. A szemhéjukat felhúzták és egymásba haraptak. Megtehették, kövessétek őket, mondták, nem vagyok kiválasztott. Fejjel lefelé motoznak az ingerek a testen. (Én, te, ő.) Ez egy polgári világ. Névsor a filmen, alárendeltetett. (Terhelés.) Egy vadászgörény meghallja a vezényszót, int. Ellöklek és meghalsz, mert ingatag vagy, lóghatsz fejjel lefelé. Kata ráül Józsikám bácsi fejére, és jóslatokba bocsátkozik. Van benyomása, kereskedik, intézkedik. Feltépte Kata testén a vírusokat. Valami ebben a korszakban, szájtátós igenek és gének. Lebegnek a korábban elhelyezett dolgok. Előjön, visszavonultan él. (Lárvák.) Kezd beleavatkozni.
Miként jön be a torkunkba a szó? Mi előtt kimondjuk, megszületik. A szívben dől el, ki vétkezik. Nem a hangszál, hanem a lélegzet mozgat. Ahonnan a hang jön, ott parancsol megálljt A nyelv az éhes vírusoknak. Bár sok beszéd van, a szavak el nem fogynak.
Ott ült a padon, s az öregeket nézte. Sakkoztak. Valamennyi nyugdíjas és sakkrajongó volt. Forgách nyúlánk, szemüveges férfi s ugyancsak sakkrajongó. De már évek óta nem ült tábla elé. Mint pártaktivista örökösen lótott-futott, szervezett itt egy előadást, ott egy gyűlést. Pedig valaha egész másként indult: előbb muzsikus, aztán színész szeretett volna lenni. Végül beérte egy marxista oklevéllel. Ez szerzett neki kenyeret, tekintélyt, s tán még ma is ennek árnyékában nyüzsög, ha a történelem kereke át nem gördül rajta. – Sakk-matt! A tatárbajszú játékos leforrázva állt föl. – Még nem, gyógyszerész úr. – Nocsak! – mosolygott gúnyosan a tatárbajszú partnere: ő volt a bajnok a nyugdíjasok között. – Hát maga sakkozni is tud, Forgách? – Megengedi? – cserélt helyet a férfi a levitézlett öreggel, pár pillanatig koncentrált, és két perc múlva győzött.
B. Tóth Klári: Somkeréki harangszó
Misszió
elhozni a rég elfeledett örömöt hirdetni újra hitet
Lesznek még titkok, lesznek hajnalok szirmokba zárva, harmatcseppeken, vagy nem lesznek, és lassan megfagyok, körém dermed a véges végtelen.
Lesznek még álmok, lesznek éjszakák illattól terhes csillagfény alatt, vagy nem lesznek, csak kínzó semmi rág amíg belőlem csonknyi csend marad,
retrográd
Annyiszor végignéztem már a hajnal császármetszését. Mint egy haldokló ikerpár, a Nap és a Hold küzdenek az életben maradásért.
Én fű vagyok. Épp kaszálnak. Megfagynak rajtam a léptek. Fölöttem madarak szállnak, mint eltörött ujjak közül kipörgő pillangókések.
Nyár volt, és Teréza nővérrel már régebben is, vagy két nyárral azelőtt kimentünk néha a drótkerítésen túlra, kirándulni. Minden változásnak örültünk, még a rossznak is, csak változás legyen. Az volt a fontos, hogy kiszabaduljunk abból a szobából, amelyiknek évek óta a falait nézzük. Tizenhárom éve, hogy… sehol sem vagyunk. Nem létezünk. Tizenhárom év. Tizenhárom év. Majdnem ötezer nap. És ötezer éjszaka, ötezer ébredés és reménykedés. Az a gyerek, aki tizenhárom évvel ezelőtt született, már a hatodik osztályba jár. Tizenhárom éve folyik a háború Boszniában. Drága Istenem, maradt ott valaki életben tizenhárom év alatt? Maradt-e ott kő kövön? Ennyi év után a kerítésen kívül lenni, élmény volt mindannyiunk számára, még Teréza nővérnek is. Köszönet neki, hogy kiharcolta nekünk ezt a kirándulást. Én kezdtem el elsőnek készülődni, és nagyon vártam a kiruccanást, mert tudtam, hogy majd gyógyfüveket szedhetek a mezőn. Szükségünk lesz rájuk, teának. Nem mondom, hogy itt nem kaptunk teát. Kaptunk, de látom én a különbséget. Az én füveimből igazi teát lehet főzni. Mert gyógyhatásúek. Balzsamok.
ROSSZ ÁLOM
Rosszul, morcosan ébredtem…
Álmomban azt láttam, hogy egy nagy meleg ágyban, vastag takaró alatt, meztelen, kucorogva, fekszem, rád várva és hallgatom hogy’ szöszölsz. Elektromos fogkefe zizegés, ilyen-olyan üvegcse koppanások a piperepolcon, ahogy szoktad, a smink, a hajazás, pisilés zajok, aztán…
Aztán, aki bejön már nem is te vagy. Egy a szőrök mögül alig kilátszó, szakállas ember, torzonborz haj, földig érő, nehéz szőrmekabát. Az ágy szélére fekszik, háttal nekem, hozzám se érve, aztán… nemsokára fel is kel, kimegy… én meg ott maradtam öleletlenül… nélküled, öletlen, öleletlen.
Én nem tudom, kinek mi az érték, és mit vesztett el az elmúlt évek folyamán, de hallom, ahogy egy kandúr nyivákol, jajong az éjszakában, elveszett babahangon hívogatja magához a nőstényeket, s én cinkosan, akarva- akaratlan elmosolyodom. De hát mit tegyek – szabadkozom magamban –, szaporodáspárti vagyok, szerelempárti és gyerekpárti, s eszembe se jut már, hogy szégyelljem magam ezért a szabadkozásért, és elgondolkozzak azon, hogy mi történhetett „közben”, hisz’ én még szerelmes lehettem, és szülhettem gyereket mindenféle pártiság nélkül is. Tudatában vagyok-e annak, miért mentegetőzöm? Nem akarom megsérteni a homoszexuálisokat és a szingliket? Azokat, akiknek nem lehet gyereke és azokat, akik nem akarnak gyereket? Vagy előbb-utóbb nálunk is fogadhat örökbe homoszexuális pár utódot, és a szingli attól még szingli marad, ha mégis „bevállal” egy gyerekecskét? És nem fog egyik életfelfogású csoport se megértődni, hogy együtt emlegetem őket? És hogy van, hogy miközben megteremtettük a tabutlanságot, mint értéket, folyton falakba ütközünk, a mások sértődékenységének (tabujának?) falaiba? Hisz valaha tabu volt a házasság, a házasságban eltöltött idő. Aki ezelőtt 10-15 évvel kötött házasságot, nem nagyon törődött tulajdonjogokkal és előszerződésekkel, hogy mi, kinek a nevén van, ki mire jogosult, mert akkoriban a tartós együttéléseket nem a jog, vagy nem csak az írott szabály védte, hanem sokkal inkább az íratlan, a megegyezés. Egyszerűen, csak úgy: nem volt szép jogilag hófehéren és önfeledten kisemmizni a másikat. Aki viszont most számol fel tartós kapcsolatot, az csak a paragrafusokra támaszkodhat. A másik, a volt házas- vagy élettárs nem fél attól, hogy mit szólnak a barátai, rokonai, munkatársai, nem fél attól, hogy megvetik és kiközösítik azok, akikhez tartozik, akiket szeret. Mert nem érték nagyon tartozni bárhová, nem érték elköteleződni, sokkal inkább érték az olyan, többnyire azonos nemű csoport, ahol a határtalan önzés, a másik nem leértékelése, jogos (?) gyűlölete. a Holt Költők megvillantják a Holdat
Általában a realitások talaján állok, de ha meggörbül a világ gyémánttengelye*, akkor nagyon vad vágyaim tudnak lenni. Nem árulom el mindet, bizonyára nem értek rá reggelig. Legyen mondjuk három, ha már kívánság. Gyerekkoromban azért akartam milliomos lenni, mert egy medvét szerettem volna. Busafejű, bumfordi mackót, mint az 1980-as moszkvai olimpia kabalafigurája, csak nem rajzoltat, hanem igazit. Persze nem sárga fogú, bűzös leheletű, csimbókos bundájú jószágot, hanem olyat, amelyik pihipuha szőrű és mézillatú a szája. Aki ölel, de nem marcangol. Ó, centire láttam magam előtt, hol lehetne a szőrében a forgó. Bizonyára azért nem lettem soha milliomos, mert az a medve nem született még a földre, akit én elkívántam volna magamnak.
a hosszú hajú felém nyújtózik. ezt te okoztad, mondja. villát és kést szurkál, a szemed láttára, a győzelem ellenére. változó szóval igyekszünk játszani. (Hagyod, hogy ellökjenek, görnyedve a kijárat felett.) ajánlatos felvenni a fegyvert, jön, folyik ömlik, léggömbről szól a táj. (Az áldozatot temetni kell.) egy-egy kérdés összekulcsolt kézzel, otthonosan. falra erősített kelmék lógnak így. meg vallásos iratok, nyersselymek, a természet tanítja. tekintélyesnek lenni a zűrzavarban. a törvényben annyi a betű, keselyűk várnak, azt érzed, hogy a lábad szilárd talajra lép. mindez szépen hangzik, meg kíméletlenül. szénatomnyi történelem.
Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal
|