Publicisztikák

A peremre szorult bölcs palackpostái

Esszékritika Géher István Mondom: szerencséd című kötetről

Géher István első kötete az 1980-as évek magyar költészetének igen fontos, a kortárs magyar irodalomról való korabeli gondolkodást megváltoztató darabja volt, mely most, harminc-egynéhány év múltán is megérdemli az olvasói figyelmet.

    A géheri költészetre oly jellemző, mindig és mindenhol mintegy vízjelként jelenlévő, keserédes, sokszor szomorkás hangnemet megütő, mégis játékos-ironikus alanyiság már itt, a Mondom: szerencséd verseiben is tetten érhető. Bár a kiváló formaművész Géher István, akitől elidegeníthetetlen az irodalmárság / irodalomtudósság, rengeteg kötött formát kipróbál és e kötött formák keretei között rengeteg magyar és külföldi szerzőt megidéz, számtalan maszkot magára ölt, vershangja mindig következetes marad. Az olvasónak nem lehet kétsége afelől, hogy minden maszk mögül ugyanaz a Géher István szól hozzá kissé elváltoztatott, de felismerhető hangon – a költő, az irodalomtörténész, a tanár, az ember.

Vaskos tanulmánykötet születésnapi ajándék gyanánt

Kései megjegyzések egy ünnepi tanulmánykötetről: A hermeneutika vonzásában – Kulcsár Szabó Ernő 60. születésnapjára

Miként az ilyenkor, jelentékeny tudósok kerek születésnapján lenni szokott, barátai, kollégái, tudóstársai ünnepi tanulmánykötettel ajándékozták meg a 2010-ben hatvanadik születésnapját ünneplő Kulcsár Szabó Ernő professzort. Bár a könyv megjelenése óta immár három év telt el, talán még így, kissé megkésve is megérdemel néhány bekezdésnyi megjegyzést.

    A Ráció Kiadó gondozásában megjelent, több mint hétszáz oldal terjedelmű kötetbe idestova ötven különböző irodalomtörténész írt. A könyv tanulmányai olyan témakörök szerint kerültek csoportosításra, melyekkel sokfelé ágazó életpályája során maga Kulcsár Szabó Ernő foglalkozott. Az első ilyen témakör a Hermeneutika, nyelv, történetiség címet viseli, melyben elsősorban irodalmi hermeneutikával, a megértés elméletével, illetve a történetiség aspektusával foglalkozó tanulmányok kaptak helyet, többek között Arisztotelész, Luther vagy Heidegger szövegeit továbbgondoló elméleti írások.

Jahoda Sándor: Művészi történelem (Kaiser László novelláskötetéről)

                                                                                                         Kaiser László:

                                                                                                         A fekete emberek,

                                                                                                         novellák,

                                                                                                         Hungarovox Kiadó,

                                                                                                         Budapest, 2014

    … és akkor 2014-ben megjelentek a fekete emberek… Jaj, nem úgy értem! Azt akartam mondani, hogy 2014-ben megjelent Kaiser László: A fekete emberek című novelláskötete, a Hungarovox Kiadó gondozásában. Erről van szó, semmi egyébről. Kaiser Lászlót mindazonáltal: a költőt, írót, esszéistát, nem kell külön bemutatni. Eddig már 20 kötete jelent meg, a legkülönbözőbb műfajokban. Ez, azt hiszem, önmagáért beszél – A fekete emberek azonban (potenciálisan), mindenkiért és mindenkihez.

Cyberpunk az irodalomban: reflexió, narráció, hibriditás és esztétikum

(Regényelméleti és kanonizációs kérdések Philip K. Dick, valamint Hannu Rajaniemi és Bartók Imre trilógiái kapcsán)

Bevezető

A regény mibenlétéréről számos különböző koncepció született Lukács Györgytől Mihail Bahtyinon át Milan Kunderáig. Ezek a referenciális viszonyokra, a kifejezett világnézetre/látásmódra/filozófiára, és ezzel összefüggésben a szerkezeti, narrációs jellegzetességekre helyezték a hangsúlyt. Valójában az esztétikum kérdése mindegyikben vagy háttérbe szorult, vagy feloldódott a filozófiában, esetleg a narratológiában. A nyelvi megformáltság színvonalán túlmenően így nehéz olyan kritériumot találni, ami alapján tisztán esztétikailag eldönthető, hogy egy regény művészi színvonalat képvisel-e. Különösen zavarbaejtő a hagyományosan csupán szórakoztató célúnak tekintett zsánerek esete, ha azok látványosan túlterjeszkednek a „hatáskörükön”. Ez a megszokotthoz képest érzékelt többlet lehet filozófiai vagy költői mélység, reflexív írásmód (intertextusok, metalepszisek, mise en abyme), formai eredetiségigény, szövevényes – tehát erőfeszítést igénylő, nem olvasóbarát – narrációs technika és nézőpontkezelés, az olvasó bevonása az értelemadásba, eldönthetetlenség, rejtvény.

Lényegre törő bekezdések egy ígéretes pályakezdésről

Soltész Márton Felhasznált irodalom című tanulmánykötetéről

Soltész Márton első, Felhasznált irodalom című, tizenhét írást magában foglaló tanulmánykötete meglehetősen figyelemreméltó irodalomtörténészi-kritikusi pályakezdés, mely egyúttal hallatlanul széleskörű értelmezői érdeklődésről is tanúbizonyságot tesz. Bár Soltész elsődleges kutatási, érdeklődési területe a modern és a kortárs magyar irodalom, kedvelt alkotóinak bizonyos műveinek újra és újra való körüljárása mellett a szerzőt világirodalmi szintű kitekintő készség is jellemzi. A Soltész által első tanulmánykötetében vizsgált szerzők és (élet)művek sora a teljesség igényével: Csalog Zsolt, Utassy József, Zelk Zoltán, Kálnoky László, Csoóri Sándor, Deák László, G. István László, ismét G. István László, Nagy Gábor, Turai Laura, Szöllősi Mátyás, Hermann Hesse, Vári Attila, ismét Csoóri Sándor, Jánosi Zoltán, Petőfi Sándor, majd végül Mikszáth Kálmán.

       "Emberből sok van, gondolatból kevés: mindannyian hozzávetőleg ugyanazt gondoljuk" – írja Milan Kundera, amire rá is cáfol, hiszen ebben a könyvben nagyon sok eredeti gondolat van. Ezek közül mindenképpen azok a legkülönlegesebbek, amelyek tükröt tartanak elénk, hogy élesebben, tisztábban lássuk magunkat, humanista mivoltunkat, viselkedésünket a társadalomban. Ennek a könyvnek a cselekményfoszlányait jellegzetes emberi megnyilvánulások, hétköznapi mozdulatok alkotják, amelyeket aztán örökérvényű gondolatok szőnek egységes egésszé.

        Az 1961-ben született Kemény István a kortárs magyar költészet ikonikus alakja, aki többek között kettő, lassan három felnőtt / felnövő költőnemzedék lírájára gyakorol igen erős, visszafordíthatatlan hatást. Pályáját az 1980-as években, a magyar irodalomtörténetben lezajló posztmodern fordulat(ok) idején kezdte, azonban attól egy igen sok mindenben eltérő, radikálisan sajátos, eredeti, nehezen besorolható poézist valósított meg, mellyel voltaképpen az 1990-es évek környékén újra is értelmezte és –írta és kortárs magyar költészet köznyelvét, beszédmódját, jellemző nyelvi magatartásformáit…

„Meg akarok maradni önmagamnak”

Az ember méltósága

Ha a tudományt tekintjük a legfontosabbnak, akkor menthetetlenül elveszítünk valamit, amire az életnek leginkább szüksége van: az elevenség teremtő erejét és vele együtt a végső, legtávolabbi perspektívákat.

Nietzsche igazságos akar lenni az élethez, ezért a jövőt kérdezgeti. Egyedül a jövőre irányuló gondolkodás tartja nyitva ezeket a perspektívákat, a célok pedig mintegy felmagasítják az életet. És Nietzsche nagyon magasra teszi a mércét, kivált, mikor az újjászületés vágyáról beszél a Schopenhauer mint nevelő című (Schopenhauer als Erziher, 1874.) munkájában. „Minden igazi kultúra e tényben gyökerezik: a szentként és géniuszként való újjászületés emberi vágyára gondolok.”¹ Nietzsche az emberiséget egyetlen nagy lehetőségnek látja, mintegy nyersanyagnak az igazi ember létrehozásához. Mert az „emberiség állandóan azon munkálkodik, hogy néhány nagy embert termeljen ki önmagából –, és pontosan ez a feladata, nem más.”² Egy sokat vitatott, merész kijelentés ez. Mindenesetre egy olyan ember kijelentése, aki magát is e kevesek közé sorolja, vagy legalábbis erre vágyik.

Az idegen nyelvben is otthonosan

Kritikai szakmegjegyzések Kántás Balázs angol nyelvű tanulmányaihoz és tanulmányköteteihez

Kántás Balázs, a fiatal irodalomtörténész-kritikus-generáció egyik legtermékenyebb képviselője a 2016-os év folyamán gyors egymásutánban három hazai kiadású angol nyelvű tanulmánykötetet is publikált. A szerző Paul Celanról írott angol nyelvű tanulmányaiból álló Message in the Bottle¹ [Palackposta] és az öt vegyes esszét magában foglaló Fingerprints² [Ujjlenyomatok] című két karcsú, a Napkút Kiadó által megjelentetett tanulmányegyüttest követte a Hungarovox Kiadó gondozásában a Latitude³ [a geográfiában szélességi kör, de átvitt értelemben mozgásteret is jelenthet] címet viselő, immár testesebb, 140 oldalas könyv, mely többé-kevésbé, amennyire jelen sorok szerzője átlátja, a két kisebb volumenű kiadvány anyagát foglalja magában, kiegészítve két, az előzményül szolgáló könyvekben nem szereplő írással is.

A költő, aki mesterfokon szórakoztat, mégis komoly marad

Noszlopi Botond A szórakoztatás mesterfoka című verseskötetéről

Noszlopi Botond, a fiatal erdélyi költőgeneráció jeles képviselőjének második kötete felettébb érdekes élményeket tartogat az olvasó számára.
    A három ciklusra tagolódó, viszonylag vékony, ám keménykötéses, könyvészeti szempontból is igényes verseskönyv első fejezete A magány genealógiája címet viseli. Versei annak ellenére, hogy formai szempontból könnyed, gördülékeny szövegeknek hatnak – Noszlopi ugyanis, az erdélyi magyar költőkre szinte kötelező módon mestere a formának –, sokkal inkább filozofikusak, meditatívak. A cikluscím nyilvánvalóan rájátszik Nietzsche nevezetes esszéjére, A morál genealógiájára is, s a szövegekben a lírai beszélő főként önnön magányosságának okát, egyúttal pedig a társát is keresi. Implicit módon megjelenik egy nő, egy, a lírai beszélőt feltehetően hűtlenül elhagyó nő, egy femme fatale halálos, feldolgozhatatlan alakja is, némi drámai erőt is kölcsönözve a költeményeknek. A magány eredete és szinte-feldolgozhatatlan állapota lassan körvonalazódik, érzése pedig állandósul a lírai énben, aki a ciklus végére immár egy magasabb perspektívából tekint le önmagára, önnön véglegesnek látszó magányára, s talán az egész világ magányosságára is, miként arról a ciklus záróverse, a Fentről című szöveg tanúskodik:

                                                                                                     Kaiser László:
                                                                                                    Elfáradt összes angyalunk
                                                                                                    (versek),
                                                                                                    Hungarovox Kiadó,
                                                                                                    Budapest, 2016

     Elfáradt összes angyalunk – ezzel a sokatmondó címmel jelent meg, Kaiser László legújabb verseskötete. A költőnek ez már a 19. kötete, úgyhogy elmondhatjuk: jó ideje jelen van már az irodalomban. A verseskötetek mellett egyébiránt, próza-, esszé-, tanulmány-, és riportkötetei jelentek meg. Ez a kötet a 2012-ben napvilágot látott Galambok és vérebek című könyve óta írt új verseit tartalmazza.

Itt él közöttünk egy költő, aki néhány éve olyan „frissítést” telepített a saját költészetére, ami valódi fordulat volt. (A Mondtam-e? (2013) kötet óta zajlik ez a fantasztikus-elképesztő gazdagodás-átalakulás.) Egyszerűen levetkőzte azt a szövegkészítési hagyományt, amit évtizedekig ápolt, dédelgetett és „alkalmazott” a saját világára.

S egyszer csak sutba dobta. (Nem az eddig bevált „megszűntetve-megőrizve” módszerrel operál, hanem gyökeresen szakítva a leheletfinom és elegáns nyugatos panelekkel egy költőien költőietlen morfológiát tud „kikeverni” és alkalmazni. Elkezdett abszolút szabaddá válni 75 évesen, kibújt a kötelező gyakorlatok megszokás-köntöséből és ráfordult egy kitaposatlan – járatlan útra, ahol ugyan eleinte kísérletezve indult, több beszédmódot elegyítve próbálgatva a nyelvet és a formát, de végül annyira belerázódott, hogy csodájára jártak mind urbánusok, mind népiek.

„Író, költő, műfordító, katona, vadakat terelő juhász, jelenleg saját szakáll” – mondja magáról.

Ami közismert – távirati stílusban:
Harminc-egynéhány megjelent könyv – fele felnőtteknek, fele gyerekeknek –, közel negyven, franciából lefordított mű, több mint ezer apró cikk.
József Attila- és Prima Primissima-díjas.

Továbbá hat gyerek és növekvő számú unokák felmenője.

Bíró József Backstage, magyarul: Háttérben, Színfalak mögött című kötete tekinthető a költő korábbi, Kisfontos című versgyűjteménye szerves, egyenes folytatásának is, ugyanakkor egyértelműen tágítja a költői nézőpontot. Míg a Kisfontos elsősorban kőkemény közéleti versfüzér volt, mely a magyar társadalmi- és politikai visszásságokra helyezi a hangsúlyt, addig a szerző új verseskötete ennél sokkal egyetemesebb, nehezebben megragadható tematikával foglalkozik – nevezetesen, a globalista társadalmi-gazdasági berendezkedés, a világgazdaság, tehát az egész emberiség által megtermelt javak elosztásának igazságtalanságait, valamint ezen anomáliák lehetséges következményeit vizsgálja a líra eszközeivel, azt kell mondanom, hatalmas átütőerővel és palástolatlan haraggal.