Publicisztikák

Szegedy-Maszák Mihály Kosztolányi-monográfiája több évtizedes kutató- és elemzőmunka eredménye. A vaskos szakkönyv talán azért is fontos állomás a magyar irodalomtörténet-írásban, mert a legújabb kutatások alapján igyekszik megközelíteni Kosztolányi Dezső munkásságát, mintegy újragondolva azt. Tartalmazza persze a szerző régebbi tanulmányait, Kosztolányi-kutatói tevékenységének korábbi eredményeit is, ám mindenképpen igyekszik azokat kiegészíteni a legújabb irodalomtörténeti eredményekkel, egyúttal új kontextusba is helyezve őket.

Vége a labdarúgó Európa Bajnokság franciaországi küzdelmeinek, a 16 közé jutottunk, ami nem kis teljesítmény. Van egy adag öröm a szívünkben, de ahogy belejöttünk a szurkolásba és kezdtük megszokni a sikert, többre vágytunk máris. Ilyen az ember. Telhetetlen és mohó. De így is konstatálható a magyar foci kilábalása a válságból, annak ellenére, hogy most meg a Ferencváros maradt alul váratlanul egy albán társasággal szemben.

Gera Zoli azt mondta a reklámfilmben, hogy mi, szurkolók vagyunk a tizenkettedik játékos. (És akkor megvan a 12 apostol.) Úgyhogy itt az ideje az olvasásnak. Vegyük kézbe Gazdag József naplóját.

A szövegesítés műveleteinek virtuóz tudója volt. Kulcsár Szabó Ernő szavaival, EP tudta, hogy a dolog maga elkülöníthetetlen a nyelvi „formájától”. Ugyanabban az aktusban történik meg, egyazon tett során válik jelenlétté, együtt, a kilehelt mondat és benne „utazó” gén. Se a tárgy, se a fogalmazás nem rendelkezik önálló érvényességgel, hitellel, olvasói kattintás/ kacsintás nélkül.

= A középkort két irodalmi alak búcsúztatta: Don Quijote és Lear király. 1605 -ben megszületett Don Quijote első változata, 1603 – 1606 között a King Lear.

Leart kisemmizték lányai, (kivétel: Cordelia), vejei; elvesztette országát, gyermekei és vői már az új gondolkodás ideáltípusai voltak. Csak udvari tréfacsinálója maradt vele.

La Mancha lovagjával mindenki a bolondját járatta. A tobosói parasztlány és Sancho Panza a kivétel. Cordeliát, az udvari bolondot, a parasztlányt, Sanchot a hűség kötötte össze. A becsület. Hűek maradtak ahhoz, amit becsben tartottak, ami életük vezérfonala volt, amihez elköteleződtek.

Hűség azokhoz az eszményekhez, amelyek a középkort naggyá tették.

Soltész Márton első, Felhasznált irodalom^[1] című, tizenhét írást magában foglaló tanulmánykötete meglehetősen figyelemreméltó irodalomtörténészi-kritikusi pályakezdés, mely egyúttal hallatlanul széleskörű értelmezői érdeklődésről is tanúbizonyságot tesz. Bár Soltész elsődleges kutatási, érdeklődési területe a modern és a kortárs magyar irodalom, kedvelt alkotóinak bizonyos műveinek újra és újra való körüljárása mellett a szerzőt világirodalmi szintű kitekintő készség is jellemzi. A Soltész által első tanulmánykötetében vizsgált szerzők és (élet)művek sora a teljesség igényével: Csalog Zsolt, Utassy József, Zelk Zoltán, Kálnoky László, Csoóri Sándor, Deák László, G. István László, ismét G. István László, Nagy Gábor, Turai Laura, Szöllőssi Mátyás, Hermann Hesse, Vári Attila, ismét Csoóri Sándor, Jánosi Zoltán, Petőfi Sándor, majd végül Mikszáth Kálmán.

Szarka István legutóbbi verseskötete híven követi a szerző kezéből eddig kiadott könyvek által megteremtett hagyományt – az idős, ám ugyanakkor örökifjú költő nem ciklusokba rendez, nem tematizálja verseit. Egyszerűen kronológiai sorrendben, dátumokkal ellátva, lírai napló formájában adja közre azt a 101 verset, melyeket 2009 és 2010 között írt.

Már régen az! – írta Péterfy-Novák Éva, a közös szelfink alá kommentelő barátnőm megjegyzésére, hogy Editkém, lassan már te is író leszel. – Első szint.

Hogy ezt el ne felejtsem, magamra is tetováltatom. Így, ha az örökkévalóságnak nem is, de rajtam biztosan fennmarad egy darabig, hogy tudjam, én már régen író vagyok. Mint valami csodaszer, talán megjavítja a szövegeimet.

Mert mindenki író, és mindenki tud alkotni is. Csak ezt útközben kiöli belőlünk a tudatosság, tanulás, az iskolák, vagy mi magunk pusztítjuk ki magunkból a belülről jövő ösztönös művészetet. Mindenki művész és képes is befogadni, meg elfogadni, helyén kezelni, és értelmezni, megfigyelni. A hazugságot levesszük, szebben szólva a kognitív disszonanciát érzékeljük, mindenben, így a művészetben és a hétköznapi életben is.

Gyakori jelenség íróknál, hogy pályájukat versekkel kezdik. Arra ugyan majd csak az idő adhatja meg a választ, hogy ezt történt-e Jahoda Sándor esetében is, az azonban biztos, hogy az eddig hat verseskötetet jegyző költő most egy kisregénnyel jelentkezett az olvasóknál. Ami elsőre óhatatlanul magára vonja tekintetünket, az a könyv borítója és ez bizonyos tekintetben meg is üti az alaphangot a mű esztétikáját illetően. Mintha már olvasás előtt az orrunk alá dörgölné: szépre, jóra, vagy mélyenszántó gondolatokra ne igen számítsunk. A cím már adhat némi felüdülést, talán meg is mosolyogtat, árnyalva a borús képet: Panírozott szárnyak. Lehet, hogy mégsem lesz olyan véresen komoly?

Anyaszült...e/s/ztelenül halunk meg.

Nincsen benne ráció, bár szertartások kísérik, miként gondolkodásunkat a világról: reggeli kávé, cigaretta, séta vagy elmenős feladatok, vagy vissza a sodrunkba, amiből az imént hoztak ki; pedig vittek és el, mert a sodrunkban vagyunk leginkább itt és meg.

Valójában az ENDről és a legföljebbről akartam gondolkodni, de aztán beleszólt a nagyorrú, ősz loboncú, aki emlékbe szökkent hirtelen, vagy csak inkább átcsúszott vagy átlényeg/telen/ült. Mert a lényeget itt hagyta. Sapere aude. Horatius és Kant és Esterházy – és lényegtelen, melyiküké a copy right. All right?! Mert nyelvi játék minden. Átlelkesített szó /co: J.Ch./ másfele lélegzés, belülről kifelé lelkezés nyelvi segítséggel; amögött pedig már ott az egész ember a maga hitelével és szabadságával, az életrákkal vívott konszonanciájával.

A szubsztancia felhőzete

Impulzusok

Szisztémák/ kariatidák. Nagy művel van dolgunk, amikor az égre nézünk. Kapkodunk a szavak után, összefogunk a nyelvvel. Szél kap bele a tűnődő anyagba, egy árny kikezdi a képet. Belelóg az alvásba egy virágszirom. Valami zavarja a szemlélődést, a billentyűzeten hagyott valaki egy ketyegő vekkert. Konzekvenciák torlódnak fel. Allúziók. Színtiszta pupillák egy álom albumából. A soha be nem teljesült és az elért célok egybeolvadnak. Egy albatrosz ereszkedik a márványra. A pirkadat sóssága beivódik az elbeszélés pórusaiba. Itt a prognózis mindenkori iróniája. Periódusok után egy záróakkord. Kétségek merülnek fel, úsznak a reggel felszínén, mint beszédfoszlányok. Egy fölfogás „aláhulló” vázai. S elég egy pillanat, máris jelentenek valamit.

2016. június 13-án tartották Horváth Réka Égi múzsa: Isten-élmény és Isten-hiány az irodalomban című kötetének bemutatóját a budapesti Kossuth Klubban. Horváth Réka a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar Irodalomtudományi Doktori Iskolájának végzős hallgatója. Jelen kötet alakjában jelent meg a Mária Rádió hullámhosszán két hetente szombaton, 16 óra 30 perckor hallható azonos című műsorának szerkesztett változata.

Nehéz helyzetben van az a pálya- és nemzedéktárs, aki Soltész Márton Működés című tanulmány-, kritika- és esszégyűjteményéről érvényes, szintetikus állításokat akar tenni, a kötet annyira szerteágazó irodalom- és kultúratudományi szöveggyűjtemény. Szándékosan használom a gyűjtemény szót, ugyanis a szerző az elmúlt egy-két évben keletkezett tudományos és/vagy kultúrakritikai tárgyú írásai mellett helytörténeti tematikájú előadásait, esszéit, jegyzeteit is közreadta impozáns, terjedelmes könyvébe összegyűjtve.

Szokolay Zoltán költészetével gimnazistaként találkoztam először a szegedi Somogyi-könyvtárban, ottani életem és pályakezdésem során. Szokásommá vált egy időben, hogy iskola után a könyvespolcok illatában keressem a felfrissülést, egészen pontosan a versszekcióban. Az említett szerző rövid idő alatt nemcsak egyik kedvenc magyar költőm, hanem amolyan idolom is lett. Nemcsak szívesen olvastam, hanem szerettem volna egyszer majd olyan színvonalon írni, mint ő. Nem mellesleg ezt a mai napig így érzem.

Köztudomású, hogy Paul Celan (1920-1970), a XX. század talán legjelentősebb német nyelvű költőjének Istenhez, csak úgy, mint saját zsidó identitásához és a nyelvhez való viszonya kettős, ellentmondásokkal teli. Jelen tanulmányban arra teszek kísérletet, hogy költő életművének néhány reprezentatívnak tekintett, az istenkeresés szempontjából is olvasható versét elemezzem, megkísérelve kiszűrni belőlük a (főként kései) celani líra lehetséges istenképét, már amennyiben egyáltalán feltételezhetünk valamiféle konzisztens istenképet a költő igencsak disszonáns kései líráján belül.

A vizsgálandó, mindössze öt verset a költő Sprachgitter – Nyelvrács, Die Niemandsrose – A senki rózsája, Atemwende – Lélegzetváltások, illetve Zeitgehöft – Időudvar című kései köteteiből válogattam, melyekről úgy gondolom, teológiai szempontból, az istenkeresés felől olvasva őket valamennyire egységes istenképet mutathatnak. Választásom azért esett a szerző kései, 1955 utáni költészetének darabjaira, mivel úgy vélem, többek között a fentebb említett kötetek egyes versei annyira kiérleltek, illetve közvetítik annyira a holokauszt szerzőjük által személyesen elszenvedett és túlélt traumáját, hogy az istenkeresés szempontjából, Isten és ember e trauma után bizonyára megváltozott viszonyát figyelembe véve is jól olvashatók. Reprezentatív daraboknak ítélem többek között a Tenebrae, a Psalm, a Bei Wein und Verlorenheit, az Einmal, valamint az Ich trink Wein című kései verseket – Paul Celan összes teológiai nézőpontból olvasható versének elemzésére a jelen keretek között úgysincs lehetőségünk – mivel többek között ezek azok, melyek a legexplicitebb utalásokat tartalmaznak Istenre, a megváltásra, illetve Isten és ember viszonyára nézve.