Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Egy műgenezis: eredet és kifutás

 

Lesznai Anna „románja” mint a szerző (élet)regénye[1]

 

 

Kutatási kontextus

„Egész életemben nem akartam mást – mondja (írja) egy helyen Lesznai Anna –, mint nem férfiművészetet adni: Az asszony ne akarjon jobbat csinálni, hanem mást.”[2] Ez a más mármost, következtethetünk optimistán és jóindulattal, szükségképpen és (ezért) szerencsére harmonizál a genderbázisú világszemlélet és az ahhoz igazított irodalomkutatás (alapvetően) kétosztatú, lényegében kiegyensúlyozó tájékozódásának higgadtan és reálisan megcélozható szellemi hozadékaival. Tehát egy, a kezdeti radikálfeminizmust a literális produktumok létrehozása és vizsgálata terén (is) immár jótékonyan felváltó, a női nemiséget a férfi nemiséggel, illetve az ember általában vett nemiségének generálszempontját mint a művészet megkerülhetetlenül lényeges antropológiai-kulturális meghatározottságát, az egyes művészeti termékek eme (s talán az egyik legintenzívebb) létesülési erőforrását a kreativitás gyakorlása közben feltáruló femininitás-specifikummal megfelelően összeegyeztetni képes mérsékelt női-alkotói beállítódással. Persze, a „ne akarjon jobbat” kitétel bizarrul hat akkor, hogyha visszaidézzük: a sokszor félresikló „emancipatorikus” törekvések a maguk idejében éppenséggel férfi-minőséget (-milyenséget) akartak elérni; az egyenjogúsítás elvét valló személy önállósodott, független, szabad állapotot célzott meg a maga számára, az emancipáció révén vélt vagy valós függő helyzetéből, alárendeltségéből akart kitörni, vagyis „elnyomás” alól igyekezett szabadulni (európai környezetünkben végső soron sikerrel). Olyan státuszra szert tenni nőként, mint amilyet a tradicionális szerveződésű társadalomban a férfi birtokol(t) egzisztenciálisan, erkölcsileg, szociokulturálisan stb. S ugyanígy a művészet vagy az irodalom területén. Ebből következően Lesznai Annának a dolgozatunk elején idézett, egyébként visszamenőlegesen értékelő, élete vége felé tett kijelentésében található „más” mindenekelőtt a „(férfi)művészetet”, azaz annak szintjét, nívóját jelenti (egyen)érték szerint mégiscsak, ám kizárólag nő által megadható karakterét jelleg szempontjából.

 

Az elhallgatás poétikája

 

Kísérlet Paul Celan lírapoétikájának körvonalazására, a költő életművének hét paradigmatikus darabjának kronológiai sorrendben történő elemzésén keresztül

 

 

 

BEVEZETÉS

Paul Celan költészete újra és újra kihívás elé állítja az értelmezőket. Habár az életmű alapélménye mindenképpen a második világháború és a holokauszt traumája, az értelmezési lehetőségek ennél nyilvánvalóan szerteágazóbbak. Amennyiben reprezentatív képet kívánunk kapni e költészetről, nem könnyű feladat úgy kiválasztani néhány művet, hogy azok valamiképpen a körülbelül hétszáz verset magába foglaló életmű keresztmetszetét legyenek képes nyújtani. Korai verseiben Celan még rengeteg költői képpel, metaforával veszi körül mondanivalójának lényegét, ám egyre tömörebb kései, hermetikus versei egyre inkább a csend, az elhallgatás irányába tartanak. Amennyiben a pálya elejétől a végéig szemléljük az életmű darabjait, úgy joggal beszélhetünk az elhallgatás poétikájáról, mind a versek terjedelmét, mind pedig motívumrendszerüket, metaforavilágukat és retorikájukat illetően.

 

„Pro bono publico!”

 

Beszámoló A közjó a kései rendiség diskurzusaiban, 17–19. század című műhelykonferenciáról



2015. szeptember 18-án délután nyolc előadó tartotta meg előadását a 18-19. századi közjónak és a közjó szolgálatának értelmezéséről az ELTE BTK B épületében. A megnyitóból megtudhattuk, hogy 1862-63-ban még kötőjellel írták a közjót és jellemzően az egyén vagy közösség hasznának előmozdítását célzó tényezőket értették alatta (azt, ami ehhez hozzájárulni képes). Értesülhettünk arról is, a közjóról még havonta megjelenő periodikumot is jelentetnek meg (Bonum Commune címmel), de tartalma távol áll az eredeti jelentéstől. Mindezek alapján érdekesnek ígérkezett erről egy konferencia keretében gondolkodni, vitázni, véleményeket cserélni. A konferencia szervezője Szijártó István (egyetemi docens, ELTE BTK) felvezetőjében nyomatékosította, hogy a közjó a kora újkori gondolkodás és a felvilágosult abszolutizmus központi kulcsfogalma.

 

A Nyugat Plusz őszi száma

 

Egy irodalomtörténeti jelentőségű lap, két különleges est és a Hangzó Nyugat második kiadványa

 

 

A közelmúltban elhunyt Czeizel Endre öt esztendőn keresztül publikált a jelenkori Nyugatban, az Újnyugat Irodalmi Kör tagja volt. A Pfaundler- és Kennedy díjas orvos-genetikus betegágyáról, halála előtt két héttel adta le a Nyugat Plusz őszi számának szánt utolsó esszéjét, amelyben Petőfi Sándor életét, családi genetikai vonalát elemezte a nevéhez fűződő négy faktoros talentummodell alapján. Elemzésében a szellemi teljesítményt négy képességfaktor, az általános értelmesség, a speciális szellemi képesség, a kreativitás és a motiváció mentén határozta meg.

 

Birtalan Ferenc legújabb könyve (70 vers ellenfényben) gyűjteményes kötet, egy nagyszerű, de – mint kritikusai többször megfogalmazták – nem a fősodorhoz tartozó költő válogatott verseinek ünnepi kiadványa. Ellenfényben alkotni vagy a közismertség sűrűjében – voltaképpen mindegy. A cím kesernyés utalása ellenére is nyilvánvaló: a művek számítanak egyedül. Birtalan esetében van miből meríteni, az esztétikum és az anyagbőség értelmében is.

A viszonylag késői pályakezdés (Bérszalagkokárda, 1985) után két évtizeddel, a kettőezres évek közepétől a szerző megtáltosodott, az addigi szórványos megjelenéseket követően évente jelennek meg könyvei. Ezek között egy versbetétekkel, naplójegyzetekkel tarkított önéletrajzi próza is szerepel (Versek regénye, 2010). „Birtalan Ferenc versei nagyon erősen kötődtek személyes sorsához, sorsának helyzeteihez. […] Költői próza és vers arányosan áll dialógusban egymással, s együtt képesek talajtalanságunkból eredő rossz közérzetünket, bizonytalan identitásunkat megérteni és megértetni” – írta Pécsi Györgyi a könyvről. A Versek regényét is felfoghatjuk egyfajta összegzésnek, fontos és őszinte olvasmány Birtalan világához, a lírai világkép megismeréséhez.

 

A megjelenítés jelene



Tornai József: Vízesések robaja

Gondolat Kiadó, 2015.

kartonált, 144 oldal, 2500 Ft.



Tornai mindig is jó címadó volt. Emlékszem azokra a köteteire, amelyeket annak idején szívesen olvastam, mindig a címük fogott meg. A Megcsókolom a szomjas folyót, a Sikoltozó rózsa vagy a Miért sírnak a metaforák? rögtön kiváncsivá tett. És nem csalódtam. A kötetbe lépve mindig föltárult valami egészen apokrifnak tűnő, archaikus valóság, ami ugyanakkor mégis egy mostani világként szólított meg.

 

Ha létezne Fülszöveg-elbíráló Irodalmi Bizottság, külön elismerő oklevéllel kellene jutalmaznia Vass Tibor ajánló sorait Simon Adri Földerengés című kötetéhez. Érdekes maga a találkozás is, hiszen a két alkotó világának látszólag köze sincs egymáshoz, legfeljebb minőségi értelemben. Vass Tibort idézve játékos, kissé posztavantgárd látószögből is feltérképezhetjük az új ópuszt: „Pont ezt akartam mondani, az elveim hegyén volt már, mondja a föld, és elremegi, amit a Földerengés ügyében elrebegni szeretnék. Simon Adri, ha verset olvas, hangosan, föl, a sajátjait, mélyéről az összecsúszó, szeretkező kőzetlemezek visszafojtott hangján szól, s a hang azzal a mozgással, a mozgás azzal a hanggal, belsőrengű.”

 

Lírai portré Szatmári Juhos Lászlóról
egy kicsit más megvilágításban

A rólad bennem kialakult képből leginkább a háttér, a személyiség kialakulásának időszaka, a gyermekkor, a koraifjúság képsora hiányzik. Azt persze tudjuk, hogy Romániában, a magyarlakta Szatmárnémetiben születtél 1947-ben, hogy kézműves szülők gyermekeként kerültél Marosvásárhelyre, a Zene- és Képzőművészeti Gimnáziumba, meg azt, hogy fiatal felnőttként települtél át Magyarországra, ahol aztán a Képzőművészeti Főiskolán (ma Egyetemen) szobrász diplomát szereztél. Ennyit és alig többet. Van valami különös oka, hogy ritkán, és keveset szólsz erről az időszakról?

 

Lapkókat olvasok...

 

Műút. Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat, 53. évfolyam (Új folyam), “2008005” [’08/1.]

 

 

* Formátumra, alakra, továbbá borítóra nézvést mintha a Nappali ház (┼1997) támadt volna fel, és a 2007 előtti Kalligram tipográfiája jönne vissza belívileg (tehát fekete-fehérség az 1970-es évek neoavantgárdjának mára tradícióként megszokott “rendhagyásával” egybekötve). E kettő násza tehát – ha nem is éppen a boncasztalon, ám – a nászasztalon! D. h. alapvetően kellemes, élvezetes menet(ígéret) ám a kényelmi kondíciókról el lehet gondolkozni; hálószobáról, vagy csak ágyról akár, még bőven álmodozhat az ember. Aki nem ma kezdte, aki látott már egyet s mást (és a főszerkesztő, Zemlényi Attila az évjáratok közelsége miatt nemzedéktársamnak mondható, és mindketten középkorúak vagyunk immár), az óhatatlanul ilyesmit lát bele a dologba, amikor forgatja, olvasgatja, illetve nyilván óhatatlanul ilyesmit szeretne (vissza)hozni, miközben létesíti, szerkeszti a kéthavi folyóiratot.

 

A klasszikus, a huszadik századi modern és a kortárs magyar líra legjobb zsidó és holokauszt tárgyú versei megérdemlik, hogy beépüljenek a magyarság emlékezetkincsébe. Szeptember 1-én az RS9 Színház Vallai kertjében remekművek egész sorát szólaltatták meg színművészek, zeneművek kíséretében.

 

Arcnyomok a hóban

 

Kalapos Éva Veronika: Arccal a hóban

Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2014

 

 

Szabolcsban a helyzet igen drámai. Akarom mondani: nem csak Szabolcsban. Sőt, akár még azt is kérdezhetnénk: hol nem az? De maradjunk csak Szabolcsban, és a drámá(k)nál. Kalapos Éva Veronika (egyébiránt szabolcsi származású), író, Arccal a hóban c. drámakötete, nemrég jelent meg, a Fiatal Írók Szövetségének gondozásában. A két egyfelvonásos színműt, valamint egy egyrészes monodrámát magába foglaló kötet, Szabolcs igazi fílingjét, mondhatni esszenciáját tárja elénk.

 

Kuratórium

A homokszemek között fölbukkannak a hangyatojások. Felborzolja a levegőt a szél, összegyűri a hullámzást, beleír a pórusokba. A föld bőrébe hatol. Mint a plüss szőrzet és a hipermangán szemcsék. Találkoznak. Egy kis ciklon pörög a hegy szájában, egy levegőből kinőtt öböl, mintha az ékszerek közé dugott karkötő lenne, apró gyémántokkal. A tűnődés bebalzsamozza a lelket! Ugyan, a hiúság zománca lepereg „A hatalom hallgat, a múmia néma.” Hallani fentről a besebesedő felhők közül. A pók bőbeszédű reggel, egy tündérhajszállal csalogatja fel hálójába a legyet. Kis ólomkatona dől el a márványmintázatú pódiumon, a csend felbomlik. A lárvákból kikelnek a mentségek és a hírek. S a fundamentumok recsegve-ropogva jajveszékelnek. A homokóra megáll, egy képernyőre merednek a kuratórium szemei. Most veszik észre, hogy ők maguk üldögélnek a forgatókönyv lapjai között.

 

B. Tóth Klára festőművész, restaurátor, vizuális nevelő és költő. Nem a képzőművészet mellett, "másodállásban" költő, hanem par excellence lírikus, akinek a versírás éppen olyan természetes kifejezési formája, mint az ecset kezelése. Természetesen érezni versein a képi látás jellemzőit, vagyis kitapintható a vers születésének induktív útja: az impressziótól, a meglátott képtől az átlényegítésen keresztül az üzenet kibomlásáig, de nem ez a lényeges. A versírás metódusánál sokkal fontosabb, hogy a kis dolgokban is meglátja a lét nagyobb összefüggéseit, ahogyan például ezt a tömött szatyrokat cipelő asszony képének és gondolatainak szonettbe foglalása jelzi (Szeletre bontva).

Tovább a konyvkultura.kello.hu oldalára >>>

 

SZILÁNKOK, CSONKOK

 

Sándor Zoltán Térdről a világ

 

 

A fiatal délvidéki prózaíró Sándor Zoltán elbeszéléskötete illik a kortárs magyar próza bizonyos újonnan feltámadt tendenciáihoz: a Térdről a világ az alsóbb osztályok konfliktushelyzeteit identitásválságát bemutató novellafüzér.

Nem délvidéki, nem magyar, nem is balkáni novellák ezek elsősorban, hanem „vidéki elbeszélések”. Hiszen a kelet-közép-európai perspektivátlanságnak, a vidékies lefojtottságnak régiókon átnyúló tematikus jegyei vannak. Nemcsak a Balkán-témában, hanem ebben rejlik a kötet újdonsága. A lecsúszott/lecsúszó vidéki kispolgárság szatirikus felhang nélkül csak nagyon ritkán jelent meg a rendszerváltás utáni évtizedek prózájában. És noha a vidéki alsó-középosztály válsága komoly demográfiai és politikai következményekkel járt/jár, az irodalmi reprezentáció számára a folyamat többé-kevésbé észrevehetetlen – ami a két világháború közti irodalomra nem igaz: gondoljunk csak Kosztolányi Sárszeg-Szabadkájára. Nem lévén elég „látványos” ennek a rétegnek a lesüllyedése (hűtőládájuk még megvan, noha már régesrég nem tudják kifizetni a számlákat), ma már csak a bűnügyi hírekben bukkanhatunk rá néhány ámokfutó nagypapára, bizarr öngyilkosra, vidéki leszámolásra.

 

Sztálin, Hruscsov: démonok, mémek



Milan Kundera: A jelentéktelenség ünnepe, regény, Európa, 2015

Fordította: N. Kiss Zsuzsa



Ami egyáltalán elgondolható a dolgok állásáról, az már elgondolásra kellett, hogy kerüljön. Vélekedik az olvasó, amikor a deja vu – érzés meglátogatja egy új regény kapcsán. Minden vélekedés és szemléletmód paradigmatikus, valami világkép bújik ki belőle vagy esetleg magának a történelemnek a hangja, ami, mint az idealisták szerint mégis csak egyfajta transzcendens, kinyilvánított akarat. Nem a véletlen szüli tehát az elbeszélést, hanem a konstruált szerzői én. Aki mögött ott lélegzik-lüktet egy hús-vér ember, aki szívvel-lélekkel írja bele magát a koreográfiába. S mind a létező írót, mind kitalált karakterét a keserédes történelem, az ambivalens realitás hálói között látjuk felnőni. (Vergődni.)

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal