VideóA PécsTV videója Keresés a honlapon: |
Türjei Zoltán: Egy átevett élet – tragikomédia egy felvonásban (Jahoda Sándor: Panírozott szárnyak, Magyar Napló Kiadó, 2015)
Gyakori jelenség íróknál, hogy pályájukat versekkel kezdik. Arra ugyan majd csak az idő adhatja meg a választ, hogy ezt történt-e Jahoda Sándor esetében is, az azonban biztos, hogy az eddig hat verseskötetet jegyző költő most egy kisregénnyel jelentkezett az olvasóknál. Ami elsőre óhatatlanul magára vonja tekintetünket, az a könyv borítója és ez bizonyos tekintetben meg is üti az alaphangot a mű esztétikáját illetően. Mintha már olvasás előtt az orrunk alá dörgölné: szépre, jóra, vagy mélyenszántó gondolatokra ne igen számítsunk. A cím már adhat némi felüdülést, talán meg is mosolyogtat, árnyalva a borús képet: Panírozott szárnyak. Lehet, hogy mégsem lesz olyan véresen komoly? Az első oldalak után már derült tekintettel nézhetünk a további olvasás elébe. Bizony ez a kisregény játszik. Játszik velünk, játszik a nyelvvel és játszik az élettel. Bár a könyv Kovács Ödön életét és sorsát meséli el születésétől a haláláig – ami alapján egy nagy ívű dráma is lehetne – a Panírozott szárnyak mégis könnyed és kacagtató olvasmány. Nyugodt szívvel és mindenféle értékítélet nélkül merem leírni ezeket a jelzőket. Könnyed humora, az elmélyült gondolatiság felvállalt nélkülözése cseppet sem mozdítja a ponyva felé a kisregényt. Ellenkezőleg: tudatos írói attitűdről van itt szó, amely a nyelv adta lehetőségek igen leleményes kiaknázásával helyet kér magának az irodalomban. Kovács Ödön, a főhős, egy minden emberi nagyság hiányával küzdő egyede társadalmunknak, aki az ember által birtokolt általános képességeket pusztán a saját érdekei megvalósítására használja korlátlan önzőséggel. Ám saját érdekei is szánalomra méltó kisszerűséget képviselnek, szinte ki is merülnek az evés örömében és egy kevés, érzelemtől mentes nemi aktusban. Akár fejlődésregénynek is felfoghatnánk, amennyiben hősünk jelentős súlygyarapodását fejlődésként tudjuk értelmezni. Élete rendkívül üres, silány és mérhetetlenül unalmas. Ám éppen ennek ellenkezője az a mód, ahogy Jahoda Sándor elmeséli azt nekünk első kisregényében. A mű három látszólag egyszerű részre tagolódik, amelyek a reggel, délben és este címeket kapták. Ez eszünkbe juttatja James Joyce Ulysses-ét, ám a szerző különös csavarral teszi ezt. Míg a kultikus nagyregény Leopold Bloom egy napját mondja el kilencszáz oldalban, addig Jahoda hősének egész élete belesűríthető egyetlen szimbolikus napba – ebbe a kisregénybe. Ahogy írtam néhány sorral feljebb, a könyv szerkezete csak látszólagosan egyszerű, ugyanis a reggel, délben, este tagolás ellenére az események nem kronologikusan követik egymást. Különösen érdekes a történet vezetése, mintha két vonalon haladna az idő. Létezik egy felszín, ahol a narratíva időben ugrál az emlékezés és az asszociációk mentén, azonban a mélyen mégis megkapjuk az emberi élet rendszerű ívét. Az emlékezés kulcsfontosságú a szövegben. Ahogy az első sorokban leszögezi a szerző: „Az öreg Kovács nem érte meg a reggelt. Hasára sütött a nap, és nem érezte. Ha egészen őszinték akarunk lenni, nem érzett ő már semmit sem. Fel kell idéznünk milyen is volt az élete. helyette kell emlékeznünk”. Ezekkel a mondatokkal a szerző már megadja azt a beszédmódot, ami végig jellemző a könyvre. A szereplőket gyakran a szemünk láttára teremti meg és rendszerint ki-kiszól a szövegből, megszakítva a narrációt. A monológok és a narratívák teljesen szabadon váltakoznak, sőt, olykor Ödön és az író szinte egymásba kúszik, ahogy az elbeszélés Ödön aktuális hangulatának hangnemében szólal meg. Szintén tudatos szövegkezelésre vall a lélekábrázolás szinte teljes hiánya. A regény dikciójára jellemző, hogy egyszerű tőmondatokban beszél Ödön személyiségéről és sorsáról. Élete egyik legnagyobb szerelmi drámájáról például a következő pár sorban kapunk hírt: „Ott volt Klári a nyomdaipari suliban. Jó nagy mellei voltak, csupa szeplő a csinos kis pofikán meg a testén. Imádta őt. Tartott kb. három hónapig. A szakítást követően még hetekig várta a csodát, hátha valami tévedés lehet a dologban. De nem. A telefon csendes volt mint a sír”. Ahogy Ödön általában közönyös életérzésében jutott pár sor a szerelemre, a nagy érzelmek másik oldalának bemutatása sem hiányzik, természetesen hasonló árnyaltsággal: „Pár évig mint bútorszállító dolgozott. Két kollégája volt. Mind a kettőt szívből gyűlölte”. Ha pszichológiai elemzés alá kívánnánk vonni Ödönt, azt pusztán behaviorista módszerekkel tehetnénk. Egyszerű viselkedésével, kiszámítható tetteivel azonban éles képet kaphatunk belső életéről. A kisregény elegendő anyagot szolgáltat a jól ismert problémakör feldolgozásához, amely a nevelés, illetve genetika szerepéről folytat vitát a személyiség kialakulásában – messzemenően az olvasóra bízva ennek eldöntését. Mennyiben felelős Ödön saját önzőségéért? Lehet-e valakit zsarnoknak nevelni? Valóban olyan meghatározó az első hét év, hogy az egyén szabad akarata által sem tudja választani az élet által felkínált lehetőségeket, hogy önzetlenül szeressen? Valamelyest talán még Ödön is képes erre. A Jahoda által megformált alakból sem hiányzik a szeretetre való hajlam, amire két alkalommal példát is szolgáltat a szerző. Egyszer még gyerekkorában akarva-akaratlanul, de mégiscsak befogad egy kóbor kutyát. Itt megcsillan valami abból, hogy egyetlen ember sem lehet tökéletesen és kizárólag rossz. Másik hasonló momentum, hogy unokáihoz is bizonyos szeretettel fordul, ami természetesen az evés, illetve etetés köré tud összpontosulni, bár ebben már megjelenik az önteltsége, hiszen arra a gyermekre büszke, amelyik falánk és kövér, mint ő. Ezt a két halvány mécsesként pislákoló reménysugarat azonban nem váltja igaz tartalommá Ödön és úgy hal meg, ahogy élt. A haldoklás drámájából csupán a szégyent fogja fel, amiért nem tud enni és lefogyott, valamint élete összes bölcsességével a következő szellemi táplálékot hagyja az utódainak: „…ti azonban, ez a végső akaratom, sose haljatok meg. Az nagyon illetlen dolog”.
Megjelent: 2016-07-19 16:00:00
|
