VideóA Hatvan Online (HO TV) csatorna videója Keresés a honlapon: |
Simon Adri: Bárhol megnyílhat lépteink alatt a vasfedél (Szokolay Zoltán: Bottal a fövenyre)
Szokolay Zoltán költészetével gimnazistaként találkoztam először a szegedi Somogyi-könyvtárban, ottani életem és pályakezdésem során. Szokásommá vált egy időben, hogy iskola után a könyvespolcok illatában keressem a felfrissülést, egészen pontosan a versszekcióban. Az említett szerző rövid idő alatt nemcsak egyik kedvenc magyar költőm, hanem amolyan idolom is lett. Nemcsak szívesen olvastam, hanem szerettem volna egyszer majd olyan színvonalon írni, mint ő. Nem mellesleg ezt a mai napig így érzem. Szokolay Zoltán költészetéről méltánytalanul keveset beszélnek. Magam is több hónapja ígérem ezt, de nehéz olyasvalaki nagyszerű munkásságáról írni, akinek politikai okokból kettétört költészeti – és ezzel együtt szakmai – pályafutása. („Oda kell adni engedelmesen mindent, / minden sort, még a könyvcímeket is, / arra magukat érdemesebbnek tartó, / türelmetlen kortársaimnak, zokszó nélkül.”) Akikhez a Szokolayról szóló, eddig csak igen szórványos irodalomkritikák eljutottak, olvassák őket bátran. Én verseihez szeretnék odasimulni, nem foglalkozom fogkirúgásának történetével, sem fiatalkori megzsarolásos beszervezésével: „A gyermekgyilkos terrorállam ellen / a néma gyász is összeesküvés, / a zsarnok nyilván feddhetetlen jellem, / ki minden reggel vaktükörbe néz.” Álljon itt pusztán verseinek, költészetének, új kötetének – Bottal a fövenyre – értékelése. Mintha 2012-es kötetének, a Lassan atyám!-nak a folytatását olvasnánk (erről lásd Hétvári Andrea recenzióját), ugyanúgy egy tematikusan homogén, formailag rendkívül sokszínű, megrázóan hiteles líra bontakozik ki a soraiból. Természetesen vannak átfedések, hiszen a Bottal a fövenyre versválogatás. Hasonlóképpen hol egy – immár önkéntesen választott – magánzárkába, hol egy megközelíthetetlen, ködbe burkolózó hegytetőn álló magányos várkastélyba, hol egy elszigetelt, nyugalmat, biztonságot igen, de vigaszt már nem nyújtó kis otthonba pillanthatunk be. Szokolay többnyire rímes, kötött formájú verseket ír. Egyik legizgalmasabb a súlyos tartalmú, az Evilági villanellák ciklusból idézett részlet:
Bárhol megnyílhat lépteink alatt A bankok most növelték hasznukat, Az élményfürdő mélyén ott ragad
Vannak költők, akik látnokian jósolják meg a mindannyiunkat érintő sorskérdéseket akár több évtizednyi távolból is, ahogyan Szokolay Zoltán is e versében. Hozzám kordokumentumként is szól az idézett költemény, a jelenlegi világállapotot tükrözi, a pénz minden emberi értéket erőszakosan ledózeroló hatalmát, továbbá a vándorolni kényszerülő emberek millióinak nehéz sorsát is.
Párolgó, sűrű, földszagú időt még.
A kötet címadó darabja egy hosszú és megrázó, mi több, oldalba taszító, túlnyomórészt szabad költemény (alcíme: Látja, akinek). Egyetlen, több alegységre osztott tabló, melyen a költő gyermek- és felnőttkorának emlékei, eseményei, azokra adott válaszai, reflexiói, majd a tudat felsőbb tartományaiba tartó gondolatfutamai elevenednek meg.
Az első sírás? Már az is bűn volt?
E páratlanul színvonalas költészetnek – mely néha könnyekre is fakaszt, s ezt csak a legnagyobbak érik el – egyik alapdarabja a létösszegző, komor tónusú Lassan, Atyám:
(…) mindegy hogy az égbolt mekkorára tágul megvizsgálták ügyem az anyag benyelhet
Szokolay Zoltán hiába érzi úgy, hogy a mellőzéssel, a fiatalkori, tudatlanságából és naivitásából eredő és zsarolással kicsikart botlása miatti agyonhallgatással megfosztották őt költő mivoltától. Akik felismerik a vérbeli – és Szokolay esetében szó szerint vérrel írt – költészetet, azok egy percig sem kételkednek abban, hogy a költők közt is a legnagyobbak sorában van a helye. Ritka az ilyen kiérlelt, pontos, kikristályosodott hang a magyar költészetben. „Ígérem, nem leszek halott”, írja, és el is hiszem neki. Szokolay költészete egyébként számomra olyanképpen hangszerelt, mint Grieg, a kiváló norvég zeneszerző Peer Gyntje. Letisztult, a művészmesterséget magas fokon értő és művelő, virtuóz alkotó kompozíciója bontakozik ki előttünk. Időutazáson érzem magam, midőn az Átok című verset olvasom, amely a könyv vége felé, továbbá életem tizenhatodik évében bukkan fel. Mintha visszakerülnék abba a téridőbe, amikor nem tudtam még, mi a politika, és azt sem, ki Szokolay. Arra az életérzésre viszont jól emlékszem, amely mindannyiszor a hatalmába kerített, amikor elolvastam a verset. Visszaadhatatlan, különleges, misztikus élmény volt, mert a jó vers akkor is bekebelezi az olvasót – főleg a kamaszkora végén járót –, ha voltaképpen nem is érti azt.
Alkalom jön az örömre Alkalom a szabadságra S ama jeles alkalomból
Végül annak a versnek a részletével szeretném zárni ezt az elemzést, amely különösen tágas dimenziókat nyit meg, olyanokat, amelyek létezéséről tudomást sem veszünk, talán nem is tudunk; ezek a gnosztikus hangvételű sorok a lélek mélyvilágából villannak fel Szokolay Zoltán pontosan célzó lézerfényénél. A gnózis-tanítások emlegetése nem túlzás, amennyiben olyan spirituális és részben vallási utat kínálnak, amelyek titkos tudás által juttatják ki az embert az anyagi világ útvesztőjéből: az Univerzum rejtett egysége, az „ahogy fent, úgy lent” tézise, a tudomány felsőbbrendűségébe és az élvezetek hajszolásába, a gazdagságba és hatalomba vetett modern kori hit megtagadása, egy titkos tudás sejtetése mind efelé hangolják a figyelem finommechanikáját. Ugyanakkor a gnosztikus ismeret szükségképpen csak az emberek töredéke számára hozzáférhető – nem mintha bárki elől is el lenne zárva, hanem mert nem mindenki hajlandó és képes végigjárni a tudás és az igazság eléréséhez vezető fáradságos utat vagy életet, sorsot. Némelyekben mégis ott az isteni szikra, amely visszakívánkozik az isteni tökéletességbe, a mennyei birodalmakba. Az ókori görög filozófia és egyes távol-keleti vallási irányzatok tanai is tetten érhetők az utolsóként idézett versben: az ösvény csak magad lehetsz, de ezt akár maga Jézus (akit a gnosztikusok minden emberi entitás felett álló, makulátlan tisztaságú isteni lényként tiszteltek) is mondhatná, hiszen „én vagyok az út, az igazság és az élet”.
Nem tudta még, de hitte, vélte, ő még kereste, mit te már tudsz: be kell ismerned megnyugodva, elvész a lélek más világa, A fű majd újranő belőled,
Egy nehéz életút nem szükségképpen érlel ki nehéz, érckeménységű, minden forgácstól megtisztított – vagy eleve tiszta – költészetet. Szokolay Zoltánnál mégis ez történt, és történik folyamatosan. Szokolay Zoltán: Bottal a fövenyre. Irodalmi Jelen Könyvek, 2015.
Megjelent: 2016-07-07 16:00:00
|
