Videó

Vállalkozásuk az élet – Szávai Géza és Szávai Ilona 

Az Erdély TV videója




Keresés a honlapon:


Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal

Megmaradásunk jegyében
- Írótábor Tokajban

A forrón ölelő nyár dacára nagy érdeklődés övezte az idei 43. tokaji írótábort, köszönhetően az érdekes témaválasztásnak, a remek előadásoknak, ahol a közönség együtt lélegzett a felszólalók sokszínűségével, felkészültségével, írhatnám akár ezeket a sorokat, ha rutinos tábor látogatóként gondolnék a feledhetetlen napokra…

 

Előre bocsátom, nem vagyok író. Költeni is csak a pénzt tudom. Az emberiség azon kisebbségéhez tartozom, akik olvasnak.

Már hallom is a kérdést: mit keres egy hétköznapi ember az írótáborban? Fellengzősen mondhatnám, hogy az irodalmat, de ennél sokkal prózaibb az ok. A páromat kísértem el Tokajba.

Tokaji írótábor –ez a kifejezés az olvasó szemében a misztérium. Az író – mint más művészeti ág alkotója – megközelíthetetlennek tűnik. Olvassuk őket, hírek szólnak róluk, de lényük rejtve marad előttünk.

 

Azt mondják, minden nagyobb szabású rendezvény, konferencia, írótábor lényegét a folyosói, és a fehér asztal melletti, háttérbeszélgetések adják. Nekem másodszor volt alkalmam ennek az állításnak az igazságtartalmáról meggyőződni. Hétszer hét évvel, és két kötettel a hátam mögött, az idén második alkalommal látogattam el a Tokaji Írótáborba.

 

Megszállottan a Nyugat nyomvonalán?

 

Esszéisztikus bekezdések a Nyugat(os trandíció?) iránti oldhatatlan tiszteletről

 

 

Engedtessék meg a jelenséggel kapcsolatban az idegen szó használata: hatalmas ugyan puristáink hatalma, s Domokos Mátyás szellemisége bizonyosan máig is él (némelyekben), azonban itt most a lélektani (pszichológiai…) szakkifejezést kívánjuk használni! Akként pedig precízebb a veretes latinitás eme rendelőpamlagi csökevénye…

Tehát azt állítom, hogy a Nyugattal kapcsolatban lényegében mindmáig bizonyos fixációban, mégpedig áhítatosban, leledzik irodalomtörténet-írásunk, irodalmi köztudatunk és – főképpen – nem csekély számú írónk, literátorunk, publicistánk tudata. Mire alapozom ezt a vélekedésemet? Hát úgy megfigyeléseimre, szóval hát úgy-úgy… Ki tudja voltaképpen?

 

Semmit se tudtam erről a szinkrontolmácsról, ami azt illeti, még két napja se, amikor felvetődött a kérdés, hogy hogyan is került hozzám ez a könyv, kaptam-e vagy vettem, mert ugye nem mindegy, hogy én szórtam-e ki az ablakon bő háromezer forintot, nem mintha másra nem dobnék ki ugyanennyit, például a múltkor is meghívtam magam jó helyre egy brassóira, ami köztudomásúan nem kicsit hizlal, meg roppant egészségtelen is, de hát az ember néha elcsábul, aztán jól bemagyarázza magának, hogy megérdemlem, igazán, mert jó voltam, vagy mert rossz voltam, de nagyon okosan, egy kis kilengés még nem a világ, és akkor is ilyenekkel áltatja magát az ember, ha a józan esze közben azt kérdezi, hogy ha a kutyádat nem zabáltatod túl, hogy meg ne dögöljön,

 

Cserenkó Gábor 1978-ban született Kalocsán. Könyvtárosként végzett a bajai Eötvös József Főiskolán. 2002 óta ír, első könyve 2012-ben Talán a dalok címmel jelent meg, legújabb, Nem veled nevetek c. kötetében a társkeresés és a párválasztás tematikáját járja körül, iróniával fűszerezett történeteivel egyfajta görbe tükröt tár az olvasó elé. A kötet kapcsán kérdeztük.

 

A 2015. augusztus 12-14-ig tartó 43. Tokaji Írótábor a "Nemzeti kultúra és mítosz a globális átalakulás korszakában" címet viselte. Alább láthatnak néhányat a Holdkatlan fotóiból, a teljes képanyag megtekinthető a Galériában.

 

Péntek reggel, a 43. Tokaji Írótábor záró napján kicsit nyűgösen szorongattam egy bögre kávét és bámultam felette a semmibe, amikor mellém huppant Morci (Tóth Irén), és elhadarta, hogy nem tudja majd megírni a 3. nap beszámolóját, mert a reggeli kajakozás közben vizet kapott az „okos” telefonja. Mivel a tábor zárása után Tokajból egyenesen Örvényesre utazik egy internetkapcsolat nélküli nyaralóba, legyek szíves és vegyem át tőle a Holdkatlan olvasóinak tudósítását!

 

20 év Parnasszus

 

Árnyak és szárnyak közt verődve a tiszta papírhoz tiszta fej kell.

(Orbán Ottó: Levél a Parnasszusra)

 

 

A kézírás tükrözi tulajdonosa hangulatát, személyiségvonásait, gondolatai szárnyalását, vagy megfáradt döcögését. A betűk formája, kereksége, vagy szögletessége, erőteljessége vagy légiessége, karcsúsága vagy szélessége, ingadozása, a sorok egyenessége, hullámossága, felfelé vagy lefelé ívelő iránya árulkodik, személyes, és fontos információt ad az alkotójáról. A belső titkok tudója az idei Tokaji Írótábor lett, mely egy különleges, jubileumi vándorkiállítás utolsó állomása volt. A húszéves Parnasszus folyóirat százharminc költő eredeti kéziratát mutatta be, tizennégy kortárs képzőművész által illusztrált pannón. A kéziratok április óta hosszú utat jártak be, a Parnasszus elsőként a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban, az Írószövetség klubjában, a Tatai Művelődési Központban, a veszprémi Pannon Egyetem könyvtárában és Siófokon, a Kálmán Imre Kulturális Központ emeleti galériáján mutatta be. Volt már példa hasonló tárlatra korábban is, a lap ötéves évfordulóján. Ezt a hagyományt folytatva jelent meg a tárlaton a költészet és képzőművészet együtt, egymásnak teret adva, és keretbe foglalva, közös műfajban újjászületve és megszólítva a látogatót. Ahogy a kézírás, úgy az ecsetkezelés, és a tusvonások is művészi értéket közvetítenek, egyedivé teszik az alkotót és az alkotást. A tizennégy képzőművész új kontextusba helyezte a szövegeket, szinte képverssé formálva azokat. A tokaji megnyitón Szakolczay Lajos betegség miatt távolmaradt, ezért Lázár Balázs színművész olvasta fel a beszédét, majd Magyar József szavalta el Orbán Ottó: Levél a Parnasszusra című versét.

 

A 2015-ös Tokaji Írótábor egyszerre megszokottan unalmas és újszerűen izgalmas. Megszokott, mert a háttérben lezajlott szervezeti és személyi változások ellenére a programfüzet nagyon hasonló az előzőkhöz. Aki velünk tartott itt az utóbbi pár évben, akár fejből el tudná mondani, hogy melyik program mikor kezdődik, és hol lesz megtartva. Igaz, az új titkárnak éppen eléggé megerőltető feladat lehetett a szokott forma hozása is.

 

A délelőtt nyugodtan telt, sétálgattunk a Tiszaparton, találtunk egy mólót, ahol kicsit be tudtunk menni a Tiszába. Aztán jött az ebéd, majd indulnunk kellett a tábornyitóra. Nagyon hangulatos volt az út a kollégiumtól a Rákóczi Pincéig, kisvasúttal mentünk odáig, ahol Kunkovács László folytatta anekdotáit, elmesélte, hogy Tiszaladányban évekkel ezelőtt képzőművészeti alkotótábort tartott, és a mellette ülő hölggyel átbeszélték Tiszaladány társadalmi nagyságainak magánéletét.

 

A magába zárt vers

Esszéisztikus bekezdések Paul Celan költészetének kardinális vonásairól

 

Kevés olyan lírikus volt a XX. század folyamán, akinek életművéről annyi elemzés született, mint a Paul Antschel néven született bukovinai német-zsidó költő, Paul Celan (1920-1970) munkáiról. Habár a szerzőt az irodalomtörténet elsősorban a holokauszt legjelentősebb szerzőjeként tartja számon, a legtöbb elemzés álláspontja szerint sem szabad művészetét, főként kései verseit erre az egyetlen aspektusra redukálni – a celani költészet sokkal mélyebbről, sokkal elvontabb lírai-lelki mélységekből fakad, mely talán egyetemes és kontextuson kívüli értelmet adhat a költői életműnek.

Mint ahogyan azt Bacsó Béla is állítja A szó árnyéka című, Celan költészetéről írott kismonográfiában, Celan művei nem szoríthatóak be valamilyen skatulyába, irodalomtörténeti/-elméleti kategóriába – a verseknek saját, mintegy önmagába zárt világa, magja van, amihez az olvasó talán egyáltalán nem vagy csak nagyon nehezen férhet hozzá.

 

Három órakor találkoztunk a Keleti Pályaudvarnál, de a vonatunk akkor még sehol sem volt. Nehezen viseltük a nagy meleget, amikor végre megjelent a kijelzőn, a Tulipán IC az ötös vágányról indul.

Rohatunk az ötös vágányhoz.

Standovár Ágota, a Holdkatlan felelős szerkesztője már a vonaton ült, mire Payer Imre, Miszlai Gyula és én felszálltunk a 21-es kocsiba.

Rajtunk kívül ott volt még Polgár Julianna, Pászty Júlia, Nagykovács János.

 

Ítéleteid: nagy mélységek

 

Hász Róbert: Ígéretföld

Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2015.

163 oldal, 2990 forint



A recenzió címe idézet a 36. zsoltárból. A hetedik versszak így szól: „Igazságod, mint Isten hegyei, ítéleteid, mint a nagy mélységek. Az embert és a barmot te tartod meg, Uram.” A citátum nem kevesebbet állít, mint hogy az események mögött mindig ott van egy nagyobb léptékű akarat, sokkal hatalmasabb erő, mint az egyes emberé. Még ha ezt nem is látja be a dolgok elszenvedője, akkor is. A sorsa be van ágyazódva, egybe van fonódva bizonyos történelmi folyamatokkal, amelyekből saját erejéből nem tud kiszállni. S ezért szerencsésebb az egymással rivalizáló világvége elméletek számbavételekor elismerni, hogy a végén úgyis csak egy derülhet ki s lepleződhet le igazként. A többi érvényét veszti.

 

POSZTMODERN UTAZÁS (SEHOVÁ) AZ ÍRÓI KÉPZELET FEDÉLZETÉN

 

KAPCSOLÓDÓ TANULMÁNY ZSÁVOLYA ZOLTÁN HOLLANDI BOLYGÓ CÍMŰ HANGREGÉNYÉHEZ

 

 

 

Zsávolya Zoltán első, műfajteremtő(nek szánt) (hang)regénye[1] a kortárs magyar prózairodalom érdekes darabja, ugyanakkor azt már az elején le kell szögeznünk, hogy nem könnyen befogadható és / vagy besorolható olvasmány, miként azt a megjelenés utáni friss recepció számos darabja is általánosságban egyetértően megállapította.

A regény alapvető koncepciója szerint a főszereplőt, a Killer Laci becenévre / gúnynévre hallgató fiatalembert kamaszkori szerelme, a részben az ő hibájából tragikus-groteszk módon meghalt P. Wanda (egy buli alkalmával ittasan a saját hányásába fulladt) emléke kísérti és hajszolja végül az őrületbe és egy szürrealisztikus, allegorikus-képzeletbeli utazásba, melynek persze egészen konkrét, meghatározott úti célja nincs. A mű eredetileg egyszerű életrajzi rekonstrukciónak indul, hiszen a helyszín, az időpont és a szereplők kiléte teljesen tisztázottnak tűnik.

 

Az álom teste

 

Heller Ágnes: Az álom filozófiája

Múlt és Jövő, 380 oldal, 3300 forint

 

Az álom magánterület, mégis közügy. Szeretünk eszmét cserélni róla, akár a fociról vagy a közoktatásról. Mindenkit érint a téma, éppen ezért kell figyelmezni kiváltképp felkent szakértőire, akik helyettünk is beleélik magukat a dologba és igyekszenek megfejteni, amiről nekünk, mezei álmodozóknak fogalmunk sincs. Freud óta pláne aktuális elvárás az olvasottság ezen a területen, nemcsak értelmiségi körökben, Jung óta még inkább. A pszichológia azonban nem tudta végérvényesen lenyúlni az álomról szóló diskurzust, még időben érkezett a filozófia, hogy részt kérjen belőle.

 

Hollywood (t)akarása

 

(h)arc poetica

(avagy) képzelt/„képzett” levél Natalie Portmannek –

 

 

A klónok támadása olyan film 2002-ből, jut eszébe, amelyikben Natalie Portman is játszik. Vagyis Dominique Swan, más megjelöléssel (az eredeti családival talán), amely kettősség már önmagában egyfajta mutálódást sejtet (ha nem is mindjárt mutáció létrejöttét); verbális területen, a nyelvi kifejezés világában, a névtani jelenségek szintjén. De említhetne más mozikat is tőle, azaz a közreműködésével: Baljós árnyak (1999), Támad a Mars (1996) vagy éppenséggel A sithek bosszúja (2004). Nem „említ”. Hiszen már említett is!… Könnyű beleszaladnia a Beverly Hills-i színművész asszonyka önkéntelen csapdájába, aki c/o ICM-es elérhetőségével igencsak közel van a tűzhöz, az emberiség ezredfordulós antropológiai önértésének legfőbb mozgóképi-feldolgozási műhelyéhez ott, a Wilshire Boulevard-on. Ha levelet akarna írni neki, oda kellene azt címeznie… Nem akar levelet írni (neki). Vagy mégis? Nem, egyelőre biztosan nem. Egyelőre az izgatja, kik vagy mik is azok a „sith”-ek? S hogy: mi az ember? Mi az emberforma, a human(oid) létező, legalább külsőleg micsoda – amúgy „fenomenológiailag”? Contrasted with animals, God and machines.

 

Éltető kovász

 

Heller Ágnes: Olvasónapló 1.

 

Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 270 oldal

 

Kis zsebkönyv formában jelent meg Heller Ágnes Olvasónaplója. Mindenki találhat benne kedvére valót. A gyorsfogyasztó, aki a közérthető gondolkodókat szereti vagy a lektűröket, ugyanúgy megleli benne a csemegét, mint a magas irodalmat, a legelvontabb bölcselkedéseket felfedezni vágyó finom lélek. (Ebben a piros könyvecskében a 2012-2013 között olvasott könyveket eleveníti fel a szerző, amelyeket otthon, a repülőgépen, utazás közben vagy épp Amerikában olvasott el.)

 

Egyszer volt, hol nem volt, az Üveghegyen innen, az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú kismalacka túr, volt egyszer egy paraszt. Vagyis nem, miket beszélek, nem is paraszt, parasztasszony volt az inkább. Vagy… egyszer ez, egyszer az: hableányokkal cicázó vízi tündér, szigorú, öreg banya, hétfejű sárkány, Fehér ló fia, Nádszál kisasszony, csillagszemű juhász, hol ilyen volt az alakja, hol olyan, de legtöbbször csak ülni szeretett és hintázni egy ágon, a semmi ágán, egy szép hosszú ágon. (nevetés)

Szóval ez a paraszt Mama, maradjunk ennél a változatnál, ezúttal egy csillagbottal a kezében született, a Senkiföldjén, s mert sehova nem tartozott, csillagbotját ütött-kopott bőrtokba rejtve, ide-oda vándorolt és mindenütt egész jól érezte magát. Ha hagyták. De legtöbbször nem hagyták, ezért, bárhogy is utálta a verekedést, elő-elő kellett kapnia azt az igazság és a szeretet csillagaival kivert vándorbotot, hogy jól megtáncoltassa a méregkeverők hátán. (Ezt a hatékony módszert még a nagyanyjától leste el, aki jóillatú sodrófával hadonászott, ha úgy látta, hogy hiába a sok finom, válogatott, ínyenc falat, hiába a frissen sült cipó, hiába a szívet-lelket melengető, kemencében kikelt kenyérmadár, esik szét a család, nem fogadnak szót a gyerekek.)

 
Első oldal | Előző oldal Ugrás erre az oldalra: Következő oldal | Utolsó oldal