Publicisztikák

Az olvasás, az értelmezés, az írás, a szöveghagyományozás, a kulturális-művészeti javak hangsúlyozottan szellemi – és nem másmilyen – használata által kijelölt tevékenységi kör a főszöveg (női) középponti figurájához illetve a kerettörténetben előlépő (női) elbeszélőhöz kötve: ez a központi szövegszervező elv Bródy Lili harmadik, a megelőzőek után négy évvel megjelent regényében. Az Első ütem tehát feltétlenül hosszabb alkotási vagy legalábbis érlelési periódust feltételező mű, mint a női író gyors egymásutánban, ugyanazon naptári év folyamán megjelent első két regénye,^[2] amely nem élt a kulturális kódolás eszköztárával – legalábbis a kifejezetten szellemi javak valóban szellemi jellegű befogadásának, esetleg mindjárt (további) teremtésének értelmében nem. Ehhez képest az újabb nagyepikai mű szellemileg jóval tradicionalistább beállítódás nyomait hordozza magán. S már csak keretessége miatt is sokkal „hagyományosabb” narrációjú azoknál, a keretbe foglalt eseményeket illetően pedig feltétlenül szokványosabb történetmondású, értékelésű. A kiérlelt mondandó, a mű üzenete is meglehetősen „egyszerűnek” tűnik fel, ami azonban korántsem valamiféle szimplaság tünete; voltaképpen a feladatvállalás az igazából alapvető itt: a (női) személyiség megképz(őd)ési folyamatának nyomon követése egy kamaszból éppen fiatal felnőtté érő lány élményein, benyomásain, reflexióin keresztül.^[3]

Amennyiben a Villanyspenót néven ismertté vált elektronikus irodalomtörténeti kézikönyvről beszélünk, egyvalamit nem árt leszögeznünk: a digitális szöveggyűjtemény semmiképp sem tekinthető egyszerűen azonosnak az elődjéül szolgáló, Neospenót néven közismert A magyar irodalom történetei című háromkötetes, Szegedy-Maszák Mihály professzor főszerkesztésével jegyzett irodalomtörténettel. Ebből kifolyólag a Villanyspenótra nem feltétlenül érvényesek azok a kritikák sem, melyeket annak idején nyomtatott formában megjelent elődje, a Neospenót kapott.

Habár a Villanyspenót eredetileg valóban a Neospenót digitalizált változataként kezdte meg pályafutását, elég hamar el is különböződött a nyomtatott könyv formájában napvilágot látott irodalomtörténettől. A Neospenóttól való első szembeötlő különbség, hogy míg a megjelent háromkötetes irodalomtörténet lezárt, immár bővíthetetlen szöveg, addig annak hálózati verziója folyamatosan bővülő, lezáratlan irodalomtörténet-folyam, melybe voltaképp bárki küldhet fejezetet elbírálásra. Ilyen folyamatosan bővített és bővíthető irodalomtörténet eddig nem nagyon létezett a magyar irodalomtörténet-írás folyamán, főként nem a XX. században, mikor az irodalmi művek kanonizációjába és az irodalomtörténeti narratívák kialakításába nagymértékben beleszólt a politika.

Vajon fennáll-e az a veszély, hogy a Bujdosó könyvére vonatkozó különféle, igen vegyes, gyakran erősen ingadozó értelmezések, a körülötte időnként feltámadó viharok maradandóan, talán „mindörökre” meghatározzák Tormay Cécile (1875-1937) életművének átfogó olvasását? A kérdést retorikusnak minősítjük, illetve legalábbis habozó igennel felelünk rá. S azt is hozzá kell tennünk: az újabb Tormay-olvasatok nem ritkán az irodalomszakmai relevancia területén kívül születnek meg, vagy amennyiben mégis inkább e terrénumhoz tartozóként értékelhetjük azokat, úgy eléggé élnek a politikai-publicisztikai attitűd bizonyos elemeivel. Ám még ilyenként is meglehetősen ritkán s akkor is többnyire kisebb lélegzetű értelmezések formájában születnek meg valóban érdemleges formátumban, ami kezdetben mindazonáltal nem így volt.

Első, 1993-as tanulmánykötetében^[1] (mely eredetileg kandidátusi disszertációnak készült, ám a szerző végül mégsem ezt, hanem a Balassi-strófáról szóló, verstani tematikájú értekezését védte meg) Szigeti Csaba gyakorlatilag új fogalmat vezetett be a magyar irodalomtudományba – nevezetesen a „radikális archaizmus” koncepcióját. Leegyszerűsítve mindez nem más, mint régi magyar irodalomban fellelhető formák (nem elfelejtendő, hogy a szerző többek között a strófák alakulástörténetének neves kutatója) explicit vagy implicit megjelenési módjai a modern és kortárs magyar irodalomban.

Ki szereti a jó bort? Mindenki szereti a jó bort! De hogyan legyünk egyszerre szakértők, borimádók, borravalók, s borsznobok egyszerre? Most simán bevágódhatsz a legmenőbb társaságba is, ha beiratkozol gyorstalpaló borkóstolgató tanfolyamunkra.

Mitől olyan népszerű a haiku a 21. századi ember számára is? „Nagyon pici, gyöngyszemnyi versről van szó, ezért azt hiszem, a haiku nagyon megfelel ennek a kornak. Ezt bizonyítja az is, hogy a költők világszerte nagyon kedvelik. Korunkban, amikor a Föld is összezsugorodott, és pontosan értesülünk arról, hogy az előző néhány órában hol történt fontos esemény, az információáradat miatt csak rövid időt tudunk szentelni mindennek. Ma már nem szívesen olvasunk több kötetes családregényeket. A mai korban videoklipeket nézünk, vagy olyan rövid költeményeket hallgatunk vagy írunk, mint a haiku” – írja Vihar Judit, irodalomtörténész, műfordító a Pécsett 2010. augusztusában megrendezett Világ Haiku Fesztivál alkalmából megjelentetett antológia előszavában. Az Ezer magyar haiku kötetben Beney Zsuzsától és Gergely Ágnestől Kányádi Sándoron, Villányi Lászlón, Kovács András Ferencen át Fodor Ákosig, Tandori Dezsőig vagy Zalán Tiborig 282 magyar nyelven alkotó költő kap helyet.

Rába György 1969-es paradigmatikus műfordítás-története, A szép hűtlenek (Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád versfordításai) a Nyugat nagy műfordító-nemzedéke három talán legkiemelkedőbb és legmeghatározóbb alakjának versfordításait és fordítói ars poeticáját (?) vizsgálva mai szemmel kissé talán már régimódinak ható szemlélettel közelíti meg: a műfordítást, a fordíthatóság és fordíthatatlanság kérdéskörét, valamint a fordítások lehetséges esztétikai értékét elsősorban a fordítói hűség￿hűtlenség dichotómiája felől igyekszik vizsgálni.

A Fogság egy izgalmas és lebilincselő bildungsroman, amely alapjaiban emlékeztet a klasszikusok által szinte tökéletesre csiszolt nagy elbeszélések világzene-atmoszférájára. A Lew Wallace: Ben Hurja és Robert Graves: Én, Claudius című remekműve juthat az eszünkbe.

Radnóti Sándor írja róla: „Szóval vannak a regények, amelyeknek történelmi tárgyuk van, s vannak történelmi kalandregények, amelyeknek az az elsődleges céljuk, hogy mintegy közvetítsék az erudíciót, felidézzék a kort, szórakoztatva tanítsanak. Van Móricz és van Gárdonyi, vagy a későbbi nemzedékekben van Kodolányi és Mészöly (Kodolányi Én vagyok című posztumusz regénye, Mészöly Saulus-a a Fogság-gal azonos korban és részben helyen játszódik), és van Hegedüs Géza.

Nyerges Gábor Ádám elsősorban alanyi költő. Első kötete fegyelmezett válogatás eredménye, s több év lírai termésének minden bizonnyal legjobb darabjait foglalja magában. A fiatal költő első olvasásra az Orbán Ottó által megkezdett szubjektív, s emellett kissé pedig ironikus-önironikus hagyományt igyekszik folytatni verseiben.

Debreczeny György törzsközönsége, az előző kötetben szereplő lakkcipős-versek ínyenc olvasói megnyugodhatnak, íme, ebben a kötetben is találhatnak egy kivált kedvükre való ciklust, a döglött halakról született versek sorát, amelyben ismét fölfedezhetik kedvenc költőjük stílusjegyeinek legjavát és a ráismerés nemes izgalmával újra élvezhetik szokásos intellektuális kalandozásaikat.

Erkel Ferenc Bánk bán című operájának mind dramaturgiai, mind pedig zenei tetőpontjának tekinthetjük a Hazám, hazám… kezdetű világhírű nagyáriát. Megítélésem szerint mind az operaária szövege, mind pedig zenei kvalitásai megérdemlik az elfogulatlan figyelmet; az ária mint mű pedig úgy vizsgálható a legjobban, amennyiben több ismert, klasszikus, illetve talán kevésbé ismert, újabb felvételt és feldolgozást is viszonylag alaposabb elemzésnek vetünk alá. Ugyanazon zenei műnek eltérő korban, illetve eltérő kulturális közegben keletkezett és rögzített interpretációi egészen más hatást gyakorolhatnak a mindenkori befogadóra, illetve egészen más jelentéstartalmakat, konnotációkat hordozhatnak. Úgy vélem, először mindenképpen érdemes pár mondatot szentelni a nagyária szövegének, mint a zenei formától valamennyire elkülönülő textuális produktumnak, irodalmi műalkotásnak (?), hogy jobban megérthessük azon tartalmakat, melyeket a különböző feldolgozások hordozni képesek.

A kulturális mezőben szimbolikus jelentőségű, hatalminak mondható pozíciót elfoglaló Török Sophie alapvetően leminősítő bírálatát Bródy Lili Mancijáról, a pályakezdő írónő 1932-ben megjelent első könyvéről, annak egyben mindjárt az első regényéről is, így kezdi: „Bizonyos, hogy nem minden mulatságos olvasmány jó könyv is egyúttal. Vannak írásművek, melyek kétségtelenül ötletesek, szórakoztatók és ügyesen változatosak – mégis olyanok csak, mint az üres szipka: csak levegőt pipálhatsz belőle. Ezért célszerűnek látszik az írókat három csoportba osztani: vannak jó írók, rossz írók és vannak ügyes írók. Bródy Lili bemutatkozó regényével még nem lépett az ügyes írók sorába. Ő még korántsem olyan ügyes, mint pl. Ursula Parrott, akinek szemfényvesztő bravúrjai úgy aránylanak Bródy Lili naiv közvetlenségéhez, mint Newyork az Erzsébetvároshoz. Bródy Lili még válogathatna a lehetőségek útjai közt, egyelőre úgy látszik, hogy szívesen vállalná az Ex-feleség babérjait.”

Mindenütt középpont

A végtelen és az átfogó megértés soha el nem múló faggatása, kérdőre vonása az univerzum szerves része. Az értelem beljebb hatol, mint szeretne. Alea a véletlen. A szerencse alakzataiból kirajzolódó magamutogatás. A szép, exhibicionista ara. Izgatottan, de tétlenül figyeli a feltárás kimenetelét. Ilinx: a mámor, az ész trónfosztása. Agón, a versengés és a küzdelem. A játék, mint teremtő aktivitás. „A természet létté merevedett értelem”? Schelling mondata. Az anyag pedig egyszerűen kialudt szellem. Rorty meg azt mondja: a kitűntetett központ nélküliség tud beszélni. A meta filozófia gömb-könyve ez. Interakcióban lévő ágensek. Középpontja mindenütt van, kerülete sehol. Ez is Rorty. Ezért semmi és senki nem periférikus. A tárgyak szunyókálnak. Az előző világkorszak befagyasztotta a mondatokat. Methexisz: a részesedés. Mimézis és anamnézis, visszaemlékezés. Arisztotelész tagadta a számok és az ideák elemi, alkotó szerepét. A természet és a szellem egysége szerinte megbomlott a háborúság és a harag kiáradása során. De az Örökkévaló helyre tette.

2015-ben jelent meg Barna Róbert Világhbajnok című regénye a Hungarovox Kiadó gondozásában. Barna Róbertnek – tornász-szóval élve – nem ez az első nekirugaszkodása. Évtizedekig tartó viaskodása az „ősanyaggal”, elsőre (még fosztóKépző [Papirusz Duola, 2010]) címmel) nem hozta meg a kívánt eredményt. Csak második nekifutásra – de micsoda ugrással! – lett a szöveg (és mondhatjuk: maga a szerző is) Világhbajnok. És méltán, tegyük hozzá.

De vajon lehet-e regénynek nevezni ezt az alkotást? Kétségtelen, hogy regény-terjedelemmel bír. De mégis, inkább áll közelebb a vershez (sőt, bátran nevezhetjük hőskölteménynek is akár), mint nem.