Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Jahoda Sándor: Világhbajnoki csúcs (Barna Róbert: Világhbajnok, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2015)

 

Világhbajnoki csúcs

 

Barna Róbert: Világhbajnok, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2015

 

 

2015-ben jelent meg Barna Róbert Világhbajnok című regénye a Hungarovox Kiadó gondozásában. Barna Róbertnek – tornász-szóval élve – nem ez az első nekirugaszkodása. Évtizedekig tartó viaskodása az „ősanyaggal”, elsőre (még fosztóKépző [Papirusz Duola, 2010]) címmel) nem hozta meg a kívánt eredményt. Csak második nekifutásra – de micsoda ugrással! – lett a szöveg (és mondhatjuk: maga a szerző is) Világhbajnok. És méltán, tegyük hozzá.

De vajon lehet-e regénynek nevezni ezt az alkotást? Kétségtelen, hogy regény-terjedelemmel bír. De mégis, inkább áll közelebb a vershez (sőt, bátran nevezhetjük hőskölteménynek is akár), mint nem.

A szerző nem használ központozást (habár a „hogy” előtt következetesen minden esetben vessző áll). Ez így, elsőre még nem „formabontó” újdonság, de ha a szövegre ráhangolódtunk, rögtön meg fogjuk érteni, miért nincs és miért nem is lehet, ennek a típusú szövegnek – írásjelekkel való tagolása. A mondatok, illetőleg a mondatrészeknek ilyetén (tudatos) széttördelése, olyan többértelműséget, olyan többdimenziójúságot eredményez, ami valósággal elektrizálja az olvasót. Pozitívan sokkolja: végeredményképpen – kegyes szándékkal, persze – kirobbanó röhögésekre, vad fölnyerítésekre vagy egyszerű nevetésre, mosolyra kényszeríti – akár ezzel: „anyám nem törődik velem | nem támogat lelkileg | sőt anyagilag sem | pedig sokat keres azzal, hogy horgol | sőt köt egy életbiztosítást a nagyfaterra” (nekiindulok a városnak, 26.). Egyszóval a Világhbajnoknak jó a szövege – humoros, repked és reptet.

De nem csak erről szól ez a történet. Igen: történetet írtam, mégpedig szántszándékkal. Mert ebből a szempontból – mármint, hogy a Világhbajnoknak bizonyos „története” van –, a művet (és magának a hősnek az útját) nem könnyű követni, nem a szokásos olvasás-technikát igényli az olvasótól (a már említett központosítás-nélküliség miatt is): olyan az érzésünk, mintha bárhol is ütnénk fel a könyvet, ugyanott volnánk. És éppen itt térnék ki arra, hogy: a műben nincs múltidő, sem jövőidő, minden a jelenben íródik, illetve történik – ez pedig rendkívül fontos „eleme” ennek a szövegnek, de tulajdonképpeni filozófiája is egyben. Hogy nincs idő, és nincs halál.

A hős egyszerre úgy dönt (most), hogy elindul és megkeresi kedvesét, a Világhot, aki (most is) van, de aki állítólag „meghalt”, és aki „nincs többé”. A hős természetesen nem veszi be ezt a süket dumát: a halálról, a múlandóságról, meg a többi képtelenségről. Orfeuszként (a párhuzamra a szöveg a textus szintjén is reflektál [szagot kapok, 187.]) és Ulisszeszként egyszerre, különböző (viccesebbnél viccesebb) kalandokon át keresi a Világhot, fölé- és alászállva – s végül rátalál. És mint egy Felszabadító: „nyilván, hogy Világhra szóló dolog lenne | ha meg tudnám csinálni | ha bejönne nekem | és mindenki meglenne azok közül akit én szeretek | mit mondjak nagy lenne a csodálkozás | azt hiszem tetszene | az, ahogy csodálnák, hogy van valaki aki visszahozza a kedveseit | a halálból hülyét csinál” (amikor legutóbb hazamegyek, 162.).

A hős még a rendőrséget is megjárja: „szerintem hülyeség miatt visznek be | vallom, hogy több ütést is elszenvedek | de nem tudnak kiütni | bár valamiféle kiütést kapok | mert valamit rám kennek” (a kihallgatás, 34.). De mindenen győz: „olyan megindító a feltörő sírásom | még az álló órákat is megindítja | mivel órákat állok | vagyis / egy álló óra / alatt sírok | úgymond átadom magam | a keserűségemnek egyik oka az órám | hiába állítom le | és hiába állítom azt, hogy áll | az idő könyörtelen | pedig én egy órán keresztül tartom | a folyó víz alá merítem | mintegy megkeresztelem” (felhívom a lelkisegélyszolgálatot, 127-128.).

Ez már, kérem, bűvészet és mágia. Játékos (és ugyanakkor komoly) zsonglőrködés a szavakkal, ami egyben azt (is) „érzékelteti” velünk, hogy: minden csak szó, szó, szó. Ekképpen tehát, Barna Róbert (szó szerint) a szavak embere. Minden regény újraformálása, magának – a Regénynek. De Barna Róbert – ebben az értelemben – (hősies elszántsággal) elment egészen a végső határokig, és túl is ment rajta. Ez a Világhcsúcs.

Nyilván nem a „semmiből” pattant elő ez alkotás: sokat tanult másoktól, az elődeitől. Legtöbbet talán Joyce-tól. De sok szempontból még az Ulysses-t is „lehagyta” – egy teljes testhosszal, legalább. És mindig van tovább…

Barna Róbert Világhbajnoka egyelőre meghaladhatatlannak tűnik (talán magának a szerzőnek is nagy kihívás ezek után valami mást, és másképp írnia.) De ki tudja, hogy a jövőben milyen (újabb és újabb) irányokat vesz majd a regényművészet. Jogosnak tűnhet a kérdés, hogy: vajon visszatért-e az író a kb. száz évvel ezelőtti na-most-mindjárt-most-és-azonnal-újítsuk-meg-a-művészetet attitűdjéhez, vagy: inkább a jövő felé mutat egy lehetséges utat?

A válasz még várat magára. De addig is, ünnepeljük a Világhbajnokot – megérdemelte a győzelmet.

  
  
 

Jahoda Sándor (1976) költő, író, az "Artisták cérnaszálon" költői csoport tagja

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.