Publicisztikák

Kappanyos András T. S. Eliot The Waste Land című hosszúverséről írott filológiai-poétikai-interpretációs monográfiája^[1] magyar nyelvterületen kétségkívül egyedülálló, hiánypótló szakmunka, s nem csupán az anglisztika magyarországi képviselői számára. A szerző a lehető legtöbb oldalról, a lehető legtöbb tényező figyelembevételével igyekszik körüljárni az Eliot-életmű kétségkívül legjelentősebb és létrejötte óta legtöbbet elemzett darabját, a számos megközelítési lehetőség egyfajta szintézisének igényét megfogalmazva. E szintézisigény persze szükségképpen módszertani eklekticizmust is feltételez, mely irodalmi műalkotások elemzése tekintetében nem minden esetben feltétlenül célravezető. Fontos és nehezen eldönthető kérdés, hogy Eliot szándékoltan több szempontból is ugyancsak eklektikus verse értő olvasatainak (a többes szám ilyen komplex irodalmi mű esetében nem véletlen) előállításához produktív módon járul-e hozzá az értelmezési stratégiák többfélesége.

Ritkán kerül a kezembe könyv, amely ennyire megfelelne annak, amit a fülszöveg kiadói marketingje ígér róla előzetesen: az eredetileg az Irodalmi Jelen folyóiratban megjelent tizenhat írást valóban fokozott érdeklődéssel lapozhatja mind az irodalomtörténetben és a verselemzésben többé-kevésbé járatos olvasó éppúgy, mind pedig az is, aki járatlanabb ezeken a területeken. „Akármiről is szóljon a szerző […], megragad fölényes tájékozottságával, biztos ítéletével, választékosságával. Ezek az esszék nem csak ismereteinket gyarapítják, hanem lebilincselő olvasmányok is.” (Nem kis dolog ez, tudniillik, hogy tényleg így van, mert ami kulturalitás, kulturális anyag Böszörményi Zoltán környezetében megképződik, az nem feltétlenül szellemi-művészeti mivoltában kóser.) Az irodalomszakma esszéisztikus vallomásai, híradásai ezek a szövegek, bizonyítva, tanúsítva maguk is: az igazi író mindig irodalmár is, defensor litterariae – ha nem is mindjárt irodalomelmélész vagy – történész.

[A következő fordítást a fordító még 2009 körül, végzős BA-anglisztika szakos egyetemistaként követte el.]

Lord Alfred Tennyson (1809-1892) volt a viktoriánus kor egyik legismertebb és legnépszerűbb angol költője, akit Wordsworth után Anglia koszorús költőjévé is megválasztottak. A szerző többek között III. Edward király egyenes ági leszármazottja volt, aki már fiatal korában híressé vált két költeményével, a Claribel és a Mariana c. művekkel, ezek után sok nagyra tartott kortárs költő, többek között maga S. T. Coleridge támogatta és egyengette a pályáját. Legszebb és legismertebb verseit fiatal korában írta, de még idős korában, nyolcvan év felett is aktív volt és egészen a haláláig alkotott. 83 éves korában, természetes halállal halt meg, a Westminster Apátságban temették el hatalmas tiszteletadás közepette.

Valamely irodalom- illetve kultúratörténeti témavilág vagy problémakör és az ahhoz társítható elméleti kérdések, megfontolások súlyát, a velük kapcsolatosan alkalmazhatónak látszó megközelítésmódok hatóerejét óhatatlanul próbára teszi a hozzá sorolódó jelenségnek, teljesítménynek már a jóformán véletlenszerű, önkéntelen, „gyanútlan” vizsgálata is. Akár mindjárt – akarva-akaratlanul – a „kanonizálás” igényével, szándékával felruházódva, vagy éppenséggel az ilyen gesztus elmaradása révén. Jó példa erre, hogy a gender-szempontú irodalomért(elmez)és iskolájaként, egyfajta iskoláz(ód)ási diskurzusaként tekinthető „nőirodalmi” kérdésfelvetésekbe Lesznai Anna nagyregényének értelmezése révén úgy bonyolódtunk bele mindjárt, hogy – természetesen! – eredetileg korántsem a kifejezett, ilyesfajta „konfliktuskeresés” szándékával fogtunk bele a mű vizsgálatába… Ám kommunikációs és véleményhatalmi, valamint általánosabb esztétikai kérdések és kihívások éppúgy előkerültek vizsgálódásaink során, vagy (és ez igazából csak utólag derült ki) álltak eleve azok hátterében, mint ahogyan az is nyilvánvalóvá vált: irodalomszakmai (poétikai) felvetéseket, feltevéseket szintén mérlegre kell itt tennie az értelmezésnek, s valójában az életmű egésze merült fel mindjárt, noha formálisan csak egyetlen, ámbár messzemenően kitüntetett darabjával összefüggésben.

A jelentésnélküli kontextus forrássá válása avagy a vérző kagyló sebében formálódó, bíbor gyöngy

A kétteknőjű és a fejszelábú kagylókat nézegettem a Britannica Enciklopédiában. A pörgekarúak és a lemezkopoltyúsok fajtái is lenyűgöztek, hiszen nagyon izgalmasak. De ezeknél még jobban érdekelt a nyéllyukak és a teknők sarokpántjainak eredete. A tapogatós, csillókoszorús törzsből valók ezek gyönyörű képződmények. „Az eszes szubjektum választ.” A teremtőt először, az Urat, mint gondviselőt, azután magát a csodát, amit létrehívott Isten, a természetet. A gyöngy tehát nem üvegbe zárt kőhab. A test könyörgése, mondtam róla tíz éve, eufemisztikus korszakom delelőjén. Az átélés katalógusa. Sok kis kártya, katarzis. Fejfájás-kisplasztika. Dinamizmus-rajz/láz.

Esszéetűd Bíró József költészetéről
Kántás Balázs 1987-ben született Budapesten. Irodalomtörténész, kritikus, az ELTE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájában 2015-ben szerzett PhD-fokozatot összehasonlító irodalomtudományból. Elsődleges kutatási területe Paul Celan költészete és magyarországi recepciója, valamint a kortárs magyar irodalom, főként a líra igen aktív kritikusa.

Ungváry Krisztián válogatott tanulmánykötete olyan történettudományi szakmunka, mely kitekint a kortárs magyar történettudomány csak a beavatott, szakmabeli olvasóknak szóló diskurzusából, és a maga bárki számára érthető és követhető, mégis tárgyilagosan szakszerű nyelvezetével a XX. századi magyar történelem visszásságainak tükrében áttételesen arra is kitér, miért is tarthat ott Magyarország politikailag és társadalmilag a 2010-es évek közepén, ahol éppen tart…

A kötet tizenkét tanulmányát egybefűző alapvető koncepció, hogy a történelem folyamán különböző történelmi események, traumák esetében a felelősség korántsem mindig egyértelmű, s a tettesek egyszerre lehetnek áldozatok, az áldozatok pedig tettesek, ez pedig nem csupán háborúk, népirtások, vagy éppenséggel totalitárius diktatúrák tombolása idején lehet így. A történész dolga pedig nem az, hogy szubjektív módon, akár politikai, akár egyéb világnézeti alapon foglaljon állást valamely történelmi kérdésben, hanem az, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján a lehető legelfogulatlanabb módon minél árnyaltabb képet igyekezzen festeni az eseményekről, hangsúlyozva, hogy a történelemben szinte sosincs fekete vagy fehér, jó vagy rossz. Ungváry Krisztián minden tanulmányát ezen elfogulatlan és megalapozott, mindig a tényeket feltárni és a maguk valójában láttató szemlélet jegyében írta.

Az 1972-es születésű költő, Kókai János, második verseskötetét adta ki, a tavalyi Könyvhétre, a Magyar Napló Kiadó, Kései alpinista címmel. Sok-mindent felvillantó út az övé, legfőképpen a keserűség útja – miként a fölfelé vezető út jelzőkövei, a benne lévő versek is.

Kókai ebben a kötetében – az elsőhöz, A pusztulás anatómiája címűhöz képest is –, úgymond, magasabb szintre helyezte a keserűségét, de egyben mélyebb szintre is szállt alá, mert néhány versében beszél a gyermekkoráról is – és nem feltétlenül csak keserű szájízzel. Inkább, hogy nosztalgikusan, mintegy az „elvesztett Édent” vissza(s)írva.

A pusztulás anatómiája ismeretében, vajon mibe is kapaszkodhat a költő, az ember, a Kései alpinista – amikor magába néz? (Ami ugyanaz, mintha a magasba vagy a mélybe nézne.) Hát, valljuk be, nem túl sok kapaszkodót, kiszögellést kínál a szerző, amelyeken, úgymond, könnyebben följebb hághat a versolvasó, mondjuk egy derűs, csúcson-ülő szemlélődésre. De nem is ezért „születtek” ezek a versek. Kókai – ahogy Hölderlin írta a költőről oly szépen és szomorúan: – Isten megkövült lábnyomait kutatja e földön.

Forrás: magyarnarancs.hu

A kötet egyfajta lélekrajz, amely a „vékony cérnán lebegés” állapotát írja le. Azt, amikor az érzelmek vajúdása felhagy, és a lélek kiürül, céltalanná válik a létezés. A fájdalmakat elbírni: ez a létezés bizonysága. Az önsajnálat bénít, megsemmisít. Az elaléltságból, bénultságból, akarattalanságból a kiút, önerőnk megtalálása. Mint az argonauták, meg kell küzdjünk önmagunkkal, felül kell kerekedjünk gyengeségeinken. Az érzések elvesztése elementárisabb csapás, mint maga a fájdalom. Szenvedésünk hittétele annak, hogy emberségünket őrizzük a világ felszínességétől. Sikamló jéghártya alá rejtjük önmagunk. A hártya vékony, átlátszó. Alatta szív dobog. Szüntelen.

„Lehet, hogy e könyv alanya, főhőse nem ért vele egyet, de külső szemlélőként úgy gondolom, Botz Domonkos jó értelemben vett világcsavargó, amely megállapítás nem csupán az országok, földrészek közti értelemben, de a négydimenziós földi és az azon túl mutató metafizikai értelemben vett világok közti gondolati utazásokat, kószálásokat is jelenti.

A Füstvirágok átgondolt koncepció alapján szerveződött kötetté. Nemcsak a cigarettázás szinte rítus-szerű leírása és a kifújt füst kávéházi (motivikus) jelenléte miatt, mert ezek a dolgok kiemelten fontosak a szerzői én számára, és több írásban benne foglaltatnak, hanem a novellák szereplői, beszédmódja is egymásba illeszthető puzzle-darabokként áll össze organikus tablóképpé. Tehát a történetek szőnyegmintája is összetéveszthetetlen textúrájú. Azoknak a szerzőknek a szellemisége hatja át a könyvet, akikhez íródtak, akiknek ajánlva lett a huszonnégy írásmű. Karinthy Frigyes, Nagy László, Tolnai Ottó, Csengey Dénes, Lázár Ervin, Galsai Pongrác, Tüskés Tibor, Csorba Győző és Bertha Bulcsú. És ezek csak a legismertebb nevek. Mert nincs olyan írás, ahova ne lenne írva név, s ez is jelzi a szerzői világszemlélet hovatartozását, ami már előre leszögezhető, összhangban van az auktor beszédmódjával. (Allegorikusan úgy lehetne fogalmazni, hogy Bartusz-Dobosi tudja, hogy selyemre csak tussal, pergamenre meg „vérrel” /valósággal/ illik írni.) Ebből következően az értékszemlélet kidomborodik, de úgy is aposztrofálhatnánk, hogy bele van szőve a stílusba. S mi ez a probléma, kérdéskör, amit körbejár az írói képzelet? Az Immanuel Kantnak címzett novella árulja el. (Kant is jól illik a névsorba.) Maradjunk-e Königsberg falai között? Virágozzunk ott, ahová ültetett bennünket az Úr? Ahol a gyökereink már tudják az utat a patakhoz?

Minden ember élete lefedi a történelem menetének azt a meghatározott szakaszát, amelyben él. Azt, hogy a saját élet érzékelése, észlelése, tudatosítása közben valaki mennyit enged felbukkanni, előtérbe kerülni, netán uralkodni a történelmi események közül, kinek-kinek lelki alkata, érzékenysége, a világ egységben látásának igénye, családi-társadalmi hagyományai szabják meg. S hogy egy költő, a világtörténelem szeizmográfja, a magánélet és a történelem kettősségéből mennyit hasznosít költészetében, ismét egyénenként változó. És az, hogy az érvényre juttatott történelem kikiabál-e a műből, plakátszerűen harsog, vagy a szerző tudatának formáló ereje révén alakítja át a költői anyagot, szintén számtalan variációban létezik.

Szabics Imre viszonylag rövid, lényegre törő, 1995-ben megjelent monográfiája magyar nyelvterületen okvetlenül hiánypótló munka, hiszen nagyjából minden elérhető tudást megkísérel összegezni egy, a magyarországi romanisztika által még ma is viszonylag kevéssé kutatott területről, a középkori provanszál udvari lírikusok, a trubadúrok költészetéről. 1995-ben a kötet megjelenése a hazai romanisztikai diskurzusban meglehetősen jelentős eseménynek számított, s ilyen mérvű összefoglaló munka magyar nyelven a témában azóta sem született – s mindez talán nem is szükséges, hiszen a trubadúrköltészetről való tárgyi tudás ilyen rövid idő alatt kétségkívül nem avul el.

PSZICHO-ART, azaz Egészség és művészet címmel rendezte meg a Magyar Pszichológiai Társaság nyílt napját a pszichológia napján, 2016. február 27-én. A rendezvénynek az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kara adott otthont.

A Fuji jelentése a japán hagyomány szerint: vég nélküli, másrészt: páratlan. Ezen kívül a tökéletes szépség és a tűz, a fény szeretete is benne van a hegy metaforájában. A táj, ahová évezredekig a nők be se tehették a lábukat. A recenzens számára ebből máris következik, hogy a kötetnek nem lehet kevesebb az alkotói ambíciója, mint hogy a címben fellelhető gondolati kondíciók megjelenjenek a szövegekben, mint tömény jelentéssűrűség.

Köztudott, hogy a japán Fudzsi hegyet körülvevő táj, a híres Kavagucsi-, a Jamanaka-, a Szai-, a Motoszu és a Sodzsi tavak, és a Hakone-Izu Nemzeti Park mind-mind: a haikuk hangulatát idézik. S ezt az atmoszférát teremti meg textusaival a szerző. „Sima kavicsok/ lemosta ráncaitok/ az idő vize.” „Homok csiszolta/ kövek fényes-kemények/ tiszta bölcsesség.” Gyors vízcsobogás/ pergő percek homokja/ szépen lepereg.” (Kavicslét)