VideóAz Országút – művészet, tudomány, közélet csatorna videója Keresés a honlapon: |
Jahoda Sándor: Csúcstámadás (Kókai János: Kései alpinista)
Kókai János: Kései alpinista (versek), Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2015
Az 1972-es születésű költő, Kókai János, második verseskötetét adta ki, a tavalyi Könyvhétre, a Magyar Napló Kiadó, Kései alpinista címmel. Sok-mindent felvillantó út az övé, legfőképpen a keserűség útja – miként a fölfelé vezető út jelzőkövei, a benne lévő versek is. Kókai ebben a kötetében – az elsőhöz, A pusztulás anatómiája címűhöz képest is –, úgymond, magasabb szintre helyezte a keserűségét, de egyben mélyebb szintre is szállt alá, mert néhány versében beszél a gyermekkoráról is – és nem feltétlenül csak keserű szájízzel. Inkább, hogy nosztalgikusan, mintegy az „elvesztett Édent” vissza(s)írva. A pusztulás anatómiája ismeretében, vajon mibe is kapaszkodhat a költő, az ember, a Kései alpinista – amikor magába néz? (Ami ugyanaz, mintha a magasba vagy a mélybe nézne.) Hát, valljuk be, nem túl sok kapaszkodót, kiszögellést kínál a szerző, amelyeken, úgymond, könnyebben följebb hághat a versolvasó, mondjuk egy derűs, csúcson-ülő szemlélődésre. De nem is ezért „születtek” ezek a versek. Kókai – ahogy Hölderlin írta a költőről oly szépen és szomorúan: – Isten megkövült lábnyomait kutatja e földön. Kókai így ír erről a metafizikai Hiányról, a Himnusz című versében:
„Újpesten már sötét van./ A beton nem akar tőlem semmit,/ gyűlöli az idegen anyagot./ Aszfalt-mezőkön nem szedek virágot./ Már Nietzsche is halott.”
Tudniillik az a Nietzsche, aki szerint: „Isten halott”. Hát, ha már Ő is… akkor mégis, mire számíthatunk? – kínálkozik rögtön ez a szorongató kérdés. Aztán mindjárt még kettő is: Vagy már eleve túl késő minden? Még egy megszállott alpinistának is? A költő nem adhat ezekre adekvát válaszokat. Mert ezek, azok közül a bizonyos „örökre megválaszolhatatlan” kérdések közül valók. Mi egyebet tehet akkor? Mi mást, mint – verseket írni.
„Alpinistánk” szabadverseket ír. Igen. Szinte azt is mondhatnánk: egyszerű (na, azért nem egyszerű), rímtelen-ritmustalan prózai sorokat, mondatokat ír egymás alá, ha… Ha nem lennének olyan szikárak, poétikusan sűrűek e sorok, melyek gazdagon (de arányosan gazdagon) teli vannak tűzdelve találó metaforákkal, meglepő hasonlatokkal és képekkel. És azt az emelkedett élményt adják, amitől úgy érezzük: valódi verset, verseket olvasunk. Például:
„… ne maradjon a kezünkben/ az elmúlt év, mint a letört kilincs”; Vagy: „… kering körülöttünk, mint a tavasz első molylepkéje,/ bátran, szemtelenül” (Az értelmezés nehézségei).
Kókai nagyon idegenül érzi magát, ebben mai, rohadó világban. Ezzel ugyan nincs egyedül, de ő, mint költő, meg is tudja fogalmazni, ebbéli rossz érzéseit is. Az „idegen”-szó annyira gyakran fordul elő a verseiben, hogy azt – pontosabban: ezt – nyugodt szívvel tekinthetjük kulcsszónak is, a lírájában. Idéztem már a Himnusz című verséből, benne az „idegen”-szóval. Szóval, most ízelítőnek itt van két másik részlet:
„Idegen volt a kezed, amikor megfogtam” (Metszéspont); És: „Idegen húst vágok./ Idegen a borom is./ És idegen a mindent beborító hó” (Szórványemlék).
A veszteség – és igen, a vereség – költői krónikája a Kései alpinista. A veszteségbe, a válságba, a bukásba, kudarcba, no, és persze a vereségbe, sohasem lehet túl későn beletanulni. Ez, minden ember számára, úgyszólván kötelező tananyag. És – ahogy szokták mondani – jobb később, mint soha. Ám az se baj, ha már a kezdetektől, fokozatosan avatódik bele az ember, abba az igazságba, hogy ez, itt – a földi létezés –, nem a Mennyország. És mégis, az alpinista nekiindul:
„… elindulok felfelé,/ a korlátba úgy kapaszkodom,/ akár majom az utolsó faágba,/ mielőtt begyűjtik” (Higiénikus félelem).
A veszteségek közé tartozik természetesen a gyász is. Egy fiatalon elhunyt barátjáról állított emléket Kókai, a 32 év című versében:
„Felfoghatatlan volt, kisportolt tested,/ hogy fér el az urnában”.
A kötet vége-táján található egy különleges ciklus, az Ars-aim. A költő által ismert és szeretett (barokk, klasszikus és romantikus) zeneszerzők kvázi belső világába engednek a versek betekintést. Helyenként rendkívül erőteljes képi-világgal dolgozva, szinte belénk égeti, Kókai, egy-egy verse sorát, szakaszát:
„A fjordnál álltam./ A halászok káromkodásai a szikláknak csapódtak” (Grieg ars); Vagy: „Mosolyogva zongoráztam tovább./ Ahogy becsuktad az ajtót,/ köhögés fogott el, vörös mintákat köptem a billentyűkre” (Chopin ars).
A kötet utolsó, VII. ciklusa (Invokáció) egy, azaz egyetlenegy versből áll. A Kánon című versről van szó. Az eddigiektől eltérő hosszúságú és emelkedettségű vers, nem véletlenül kerülhetett a könyv legvégére. A Pilinszky-ihletettségű vers (az Apokrif-ból van a mottója is), igen komoly darab. Erős képi világú, súlyos mondanivalójú, egyszerre sötéten és fényesen hömpölygő látomás. Ez a „magányos” vers, Kókai eddigi életművében is, páratlannak mondható.
„Kijutok-e a városból,/ mielőtt még valósággá válik a híradók rémkeltése?”; „Felismerem-e, ha szembejön velem,/ és kalapot emel a pusztulás?”; „Fogynak a napok./ Még harmadnap is ugyanott teszem a semmit.// Szemem megkövesedett csigahéj – szárazon fénylik” (Kánon).
A Kései alpinista jóval érettebb, mint az első kötet. Kókai János a reménytelenségében is reménykedő alkotóművész. Műve példát ad és reményt a kitartásra.
Megjelent: 2016-05-03 16:00:00
|
