Publicisztikák

artmagazin.hu

Hadnagy József otthonra talált Debrecenben, de ez az otthonosság kettős, hiszen lelki hazája egyrészt a szűkebb pátria, Erdély, a szellemi hazája pedig az egész magyarság, az egész Kárpát-medencei és benne ez az alföldi magyarság is, a debreceni magyarok és irodalombarátok közössége is.

Dalszerű tisztasággal szól ezekről az élményekről, ezekről a fájdalmasan gyönyörű emlékekről már előző köteteiben is. Hat kötete jelent meg. Önmagát és sorstársait menekültnek titulált lázadókként aposztrofálja, és azóta a Debrecenben élő költő nem csak erdélyi és magyarországi folyóiratokban, hanem pld. a svédországi magyar kiadványokban is megjelenteti műveit. Könyvei először Erdélyben jelentek meg, majd a legutóbbi kettő Budapesten; a Labirintus című a Madár János vezette Rím, a legeslegutóbbi, a Kő és tükör között, a Kaiser László vezette Hungarovox kiadónál.

Nem lehetett könnyű Filip Tamás eddigi életművéből válogatást készíteni, és nem is elsősorban az anyag bősége miatt, hanem mert a Filip-versekre jellemző kidolgozottság, az egységesen magas színvonal mindegyik kötetére nagymértékben jellemző. Felmerülhet a kérdés, hogy ha az Album az eddigi termés kb. hatvan százaléka, akkor a maradék negyvenből készült összeállítás hasonló minőséget hordozna-e? Véleményem szerint megközelítőleg igen, de ez a feltételezés nem csökkenti a mostani kiadvány jelentőségét. Filip Tamás főként szakmai körökben (talán nincs is igazán más kör) elismert költőnek számít, a nyolcvanas évek óta kisebb kitérőkkel jelen van az irodalmi életben, hangja egyedi, „összetéveszthetetlenül felismerhető a kortárs líra szöveguniverzumában” (Simon Ferenc).

Németh András érdekes, sajátos alkotója a kortárs magyar költészetnek. A bölcsészkarra is járt, ám végül jogi egyetemet végzett költő csendes szemlélődőként sok helyen jelen van, a nevét viszonylag széles körben ismeri az irodalmi élet, mégis ritkán látni rendezvényeken, s a folyóiratsajtóban is ritkán nyilatkozik meg. Verseskötetei is viszonylag későn, ötven-egynéhány éves korában jelentek meg egymás után, ám nem akárhol, hanem a nagy múltú, patinás Helikon Kiadónál, melynek neve a művek magas irodalmi-esztétikai színvonalára talán már önmagában is garanciát jelent.

Az 1953-as születésű Kaiser László letett már jó néhány dolgot az asztalra. Most újra letette – még egyszer – ugyanazt a dolgot az asztalra. Azaz: másodjára adta ki a Hungarovox Kiadó, Lángok, tüzek között című – 2006-ban nemzetközi Brianza-díjat nyert – verseskötetét. Annál az egyszerű oknál fogva, hogy az első kiadás (a 2006-ös) példányai – bizony elfogytak. Mindannyian tudjuk, hogy manapság ez nem túl gyakori esemény, főleg nem verseskötetek esetében.

Kántás Balázs egyike a legígéretesebb fiatal tudósainknak. – teljes joggal kezdhetném így ezt a szabálytalan recenziót. Kántás Balázs egyike a legígéretesebb fiatal költőinknek – ez ugyanolyan érvényes kezdőmondat lenne.

S ha mindkét megállapítás igaz (lelkem teszem rájuk), mindjárt belebotlunk az örök dilemmába: lehet-e valaki egyszerre alkotó művész és objektív ítész, lehet-e minkét „szakmája” hiteles reprezentánsa.

Az irodalomtörténet százszor igazolja, hogy igenis lehet. Csak a számomra legmeggyőzőbb magyar példákból szemelgetek: Arany János, Babits Mihály, Füst Milán, Szerb Antal, Weöres Sándor, Keresztury Dezső, Orbán Ottó egyszerre volt tudósa és ihletett művelője az irodalomnak, s az élők közül is emlegethetnék sokat: Szerdahelyi István, Tandori Dezső, Szepes Erika, Madarász Imre legyen elég példának.

A nyugati elbeszélésekben sokáig az állandó, jól megkülönböztethető tulajdonnév is érzékeltette a szereplők hasonló státuszát, megerősítve a befogadóban, hogy ezekben a történetekben egymáshoz hasonló, egész életükben önazonos lények kalandjairól olvasnak. A tulajdonnév szinte mindig csak embereket illet meg, ezért aztán már a névadás is közös értelmezési keretbe vonja a szereplőket. Robinson azzal „szelídíti meg”, vonja saját értelmezési körébe a másikat, és egyben úgy teszi láthatóvá és magához hasonlóvá, „civilizálttá”, hogy nevet ad. Ez természetesen azzal a feltételezéssel jár, hogy a másik végső soron megismerhető – olyan, mint én vagyok.

A fantasykben felbukkanó idegen lények, egyáltalán a másság kitüntetett kultusza ezt a politikai evidenciát vonják kétségbe. Ha öntudattal és saját névvel bíró személyek lényegileg lehetnek mások, akkor hogy tételezhetnénk fel a megértés alapját, a valamiféle – a realista elbeszélésekben még természetesen adott legkisebb emberi többszöröst?

Jerome Murphy-O'Connor (1935-2013) Domonkos-rendi szerzetes tanár volt, a jeruzsálemi École Biblique et Archéologique Française professzora, aki többek között a Szentföld régészetéről írt művével vált világhírűvé. Murphy-O'Connor fegyelmezett képzelőereje, hatalmas tudása, mely a Közel-Kelet teljes történelmét, földrajzát, archeológiáját felöleli, színes és lebilincselő esszével, olvasmányos biográfiával ajándékozta meg olvasóit.

A kuszaság nem feltétlenül jelent rosszat, véli Csobánka Zsuzsa Minden kikötő című új verseskötetét olvasva Simon Adri, aki mégis a prózában látja kiteljesedni a szerzőt.

A gondolkodásról gondolkodni. Szép feladat. John Lukács tűzi ki célul. És ebbe a cizellált tevékenykedésbe belefér a szakrális reflektálás is, a valóságra vonatkozó, célzott elmélkedés. Vallás és tudás nem ellenkezhet.^[1] Két gally, ami egy ágból eredeztethető. Mindegyik a teremtő bölcsességének lagúnájából származik. Két öböl, két folyó, melyek egymást táplálják, egy partba kapaszkodva lélegeznek.

Vasadi Péter esszékötete organikus egységében mutatja e két esszenciát, de ugyancsak radikális különbséget tesz vallás és hit között. Az intézményi tradíció, a rítusok világa és a személyes meggyőződés két összeegyeztethetetlen entitás. Mert a hitre már nem igaz, hogy nem ellenkezhet az ismerettel és a tudással, hanem épp az a fő tulajdonsága, hogy nem a látható dolgokról van meggyőződve, hanem a láthatatlanokról van biztos látása. A reménylett és hitt történéseknek a realitása a hívő hite. A héberekhez írt levél (11.1) definíciója szerint. Tehát a hit nem cáfolhatatlan, de nem is szorul bizonyításra. A Szabásminta és a Jegyzetlapjaink ezeket a gondolatokat hívja elő.

Erkel Ferenc Bánk bán című operájának mind dramaturgiai, mind pedig zenei tetőpontjának tekinthetjük a Hazám, hazám… kezdetű világhíres nagyáriát. Megítélésem szerint mind az operaária szövege, mind pedig zenei kvalitásai megérdemelnek néhány mondatnyi elfogulatlan figyelmet, az ária, mint mű pedig úgy vizsgálható a legjobban, amennyiben több ismert, klasszikus, illetve talán kevésbé ismert, újabb felvételt és feldolgozást is viszonylag alaposabb vizsgálatnak vetünk alá. Ugyanazon zenei műnek eltérő korban, illetve eltérő kulturális közegben keletkezett és rögzített interpretációi egészen más hatást gyakorolhatnak a mindenkori befogadóra, illetve egészen más jelentéstartalmakat, konnotációkat hordozhatnak. Úgy vélem, először mindenképpen érdemes pár mondatot szólni a nagyária szövegéről, mint a zenei formától valamennyire elkülönülő textuális produktumról, irodalmi műalkotásról (?), hogy jobban megérthessük azon tartalmakat, melyeket a különböző feldolgozások hordozni képesek.

Az apám 44-es születésű, abban a korban született, melyben a világ a legnagyobb tragédiáját és katasztrófáját élte át. A második világháborúról beszélek. Nem tudom, hogy miért kellett az apámnak ebben a korban születnie, mert a háborús trauma baja sem jár egyedül. De még mennyire nem!

Habár nem értem, miért volt ez olyan nagy tragédia az apám részéről is, hiszen akkor még csecsemő volt, mikor – 44-ben úgy látszott hogy győznek az angolok, az amerikaiak, és persze az oroszok. Anyám azt mondja hogy az sem jó, ha egy anya, – mármint az apám anyja – , egy ilyen korban, egy ilyen nyomorult és elgazemberesedett világban hozza világra gyermekét.

Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben! Ez a kitűnő kolozsvári prózaíró utolsó, 2013-as elbeszéléskötetének a beszédes címe. A régi igazság meghökkentően egyéni hangvétellel átörökített modern változata ez: credo, quia absurdum. Egész életműve ezt sugallja – az egyes darabok megannyi műfajújító módozatában. Ebben az általa kisprózai „molekuláknak” tekintett legutóbbi novellagyűjteményében is a segítség nélkül viaskodó és folyamatosan istenkereső ember küzd önmagával és a kozmosszal, Isten pedig sír, s „a könnyek szétszóródnak a világűrben”. A velünk érző és vérző, velünk együtt szenvedő, „sym-pathiát” tanúsító Isten képzete sajátosan lengi át e rövidtörténetek atmoszféráját. Mert hozzá csupán a hitetlen hit meggyötrő apóriája kapcsolódhat: „hiszem azt, hogy hinni kell Istenben. Azt szoktam mondani, hogy ez csak a hit árnyéka, semmivel sem több, de ezzel már meg lehet élni”; miközben „nincs kiút, természetesen nincs kiút, egyszer és mindenkorra elrontott az emberiség mindent” – ahogyan az író a könyv végére helyezett nagyinterjújában megvallja. S hogy „a világ, amelyben élünk, bűn nélküli bűnhődést, megaláztatást, kiszolgáltatottságot produkál minduntalan”. „Bennem annyi optimizmus sincs, mint egy buldózerrel letaposott kétéltűben” – mondta még régebben az Erdélyi Erzsébettel és Nobel Ivánnal folytatott beszélgetésében.

Reggelente a halálból támadunk fel. Naponta új életet kezdünk. Sejteni lehetett, hogy nem lesz másképp. A létező és a még meg nem levő között van egy mentális ösvény. Egy sáv, ahol az ébrenlét az álommal összeér. A gondolkodás szűk ösvénye csak az intuíció által szélesíthető ki. A szó admirálisa elaludt. Egy lexikon és egy szótár-szekrény között. Körötte szignatúrák röpködése, lábjegyzetek madárraja. Extrém, de még eltűrhető pörgés. Nem bírta ki, hogy ne csavarja meg a megszokott struktúrát.