Videó


Újdonságaink




Keresés a honlapon:




Partnereink:

KUK (kuk.hu)

 

Magvető (kiadok.lira.hu)

 

DOSZ (www.dosz.hu)

 

Zilahy Tamás: Extrém normális interjú Lackfi Jánossal

 

 

„Író, költő, műfordító, katona, vadakat terelő juhász, jelenleg saját szakáll” – mondja magáról.

 

Ami közismert – távirati stílusban:
Harminc-egynéhány megjelent könyv – fele felnőtteknek, fele gyerekeknek –, közel negyven, franciából lefordított mű, több mint ezer apró cikk.
József Attila- és Prima Primissima-díjas.

 

Továbbá hat gyerek és növekvő számú unokák felmenője.


„Három szoba, három gyerek, négy kerék” – ezek szerint nektek hat szobátok van?

 

Valójában cifrább a helyzet. Családi állapotomat facebookosan így írhatnánk: bonyolult. Vagyis annyira egyszerű, hogy már komplikált. Extrém normális. Adott hat gyerek egy alomból, avagy egy kennelből. Ám a legkisebb valamivel fiatalabb, mint az első unokám. Kisjuli lányom született nagynéni, mert amikor megszületett, már három hete nagynéni volt. Vilmos unokámmal majd ülnek a homokozóban, huzakodnak a lapáton: „Add ide, mert én vagyok az idősebb!” „Add ide, mert én vagyok a nagynénéd!” Aliz unokám is már három hónapos, úgyhogy nagyfiam-nagylányom a saját családjával él. Így az öt szobából most csak négynek van lakója, pedig tényleg hat az a hat.


„Alkohol kezdőknek”?

 

Ez a Milyenek a magyarok? című könyvem egyik fejezete. Én magam olyan alkoholista vagyok, aki ma éppen nem iszik. Ez a MA már hat éve tart. Kicsit korán kiittam a hordócskámat, elszürcsiztem előre az adagot. Most már kezdem kiismerni magam az alkoholmentes sörök világában, a következő lépés, ahogy mondják, a guminő.


Valahol olvastam tőled a „művészi kínzókamrák” kifejezést. Máshol azt halottam, hogy az írók mind frusztrált, sértődött emberek. És hogy az író írással gyógyítja magát. Olyasmi ez, mint amikor egyes „kultúrákban” megkínozzák az állatokat, mielőtt megeszik, mert vallják, így finomabb a húsa?

 

Fájdalom nélkül semmi sincs. Se születés, se halál, se megváltás, se szerelem, se megbocsátás, se világcsúcs, se Nobel-díj. Az ember fájógép. Ám egyben örülőgép is. Végletek közt cikázik, akár pillanatról pillanatra. Végletességében szerethető. Szophoklész azt mondja, „sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb”. Igen ám, de itt a „csodálatos” az eredeti görögben többértelmű, ahogy Szepessy Tibor, szenzációs ókorprofesszorunk magyarázta. Egyszerre jelenti, hogy csodás, és hogy borzalmas. Mint amikor azt mondjuk: hát, te aztán csodálatos egy alak vagy! Nos, így állunk. Minden Claudia Schiffer beleiben gázok és salakok termelődnek. Viszont a létezés fájdalmát nem kell megtagadni ahhoz, hogy akár derűs is lehessen az ember. Attól senki nem lett jobb költő, hogy folyton búval aszott képpel járkált. Bár persze az irodalmárok közt is vannak szomorkás emberek, miért is ne lennének...


Rengeteget fordítasz is. Ha a magyarra átültetett műveket visszafordítanád franciára, mennyire hasonlítanának az eredetiekhez?

 

Mint két tojás: egy dinótojás és egy kakukktojás. A fordítás a lopás leggyönyörűbb lehetősége. Többé senkinek nem adatik meg, hogy Szapphó vagy Victor Hugo lehessen... Kivéve a fordítót, aki felkapja a maszkot, és már utánozza is a hangot. Proust és Tolsztoj egy árva sort sem írt magyarul, mégis minden művüket olvassuk. Hát persze, mert élt egy Makai Imre és egy Jancsó Júlia, akik önkéntes véradóként saját életüket, szavaikat ömlesztették bele abba a prózába. És ennek a szakmának az a hátulütője, hogy a fordító árnyékban marad, ő a „láthatatlan ember”, akire senki nem emlékszik, pedig nagyszabású műveket alkotott. Persze minden fordítás „ferdítés” egyben, tökéletes megfelelések nincsenek két nyelvi alakzat között. Ám a virtuóz, akrobatikus nyelvi munka nagyon hasonló műveket igenis létrehozhat.


Igyekszem naprakész lenni a világirodalom remekeiből. Gondolom, te még inkább. Így többnyire elolvastam az irodalmi Nobel-díjas alkotásokat. Finoman szólva némelyiktől nem aléltam el. Te hogy vagy ezzel?

 

Nyilván nem mind zsenik. A siker, mint Szabó Lőrinc írja, semmire nem garancia, még a tehetségtelenségre sem. A Nobel-díj jó figyelemfelkeltő, reflektorfénybe von írókat, akik addig is sokat tettek le az asztalra, talán csendben, csinnadrattától mentesen. Amikor Mario Vargas Llosát kitüntették ezzel a díjjal, azt mondták az egyetemi diákjaim: „Na, addig tanította nekünk őt a tanár úr, míg meg nem kapta!” Ekkora befolyásom azért nincsen... És persze madarat lehetett volna fogatni velem, amikor Alice Munro, ez a nagyon nem trendi, nagyon elmélyült szerző is kapott egyet, miután az egyetemen őt is rongyosra tanítottam. A Nobelnek köszönhetem Mo Jent, Orhan Pamukot, Hertha Müllert, a díj nélkül alighanem később figyelek fel rájuk. És nagyon szeretem Murakami Harukit, aki még nem kapta meg.


Nem bántam volna, ha engem is rongyosra tanítasz.

Kedvelt íróid, költőid?

 

Egy adag már el is hangzott, Bohumil Hrabal, Márquez még mindenképp ide kívánkozik. És persze költők végtelen sorban – a legszívközelibbek Weöres és Kosztolányi, de persze Babits, József Attila, Szép Ernő, Dsida sem maradhat el. Vagy Seamus Heaney, Liliane Wouters és még rengetegen. A kor- és pályatársak is mindennapi kenyerem: Szabó T. Anna, Tóth Krisztina, Markó Béla, Tolnai Ottó, Oravecz Imre, Bertók László. És milyen jó, hogy Röhrig Gézut, akit még az egyetemen ismertem meg, most hirtelen napfénybe lódította az Oscar! Bődült erős versei voltak, vannak!


Nem tartod igazságtalannak, hogy neked van József Attila-díjad, de neki nincs Lackfi János-díja?

 

Hát, ahogy a barátai írták, nagyon összeférhetetlen pali volt, szerette, ha mindig igaza van a vitában. Nem tudom, vajon díjaztam-e volna, s persze főként, hogy ő engemet. Kapcsolatunk mindenesetre szenvedélyes és tartós, nap nap után fel-alá járnak bennem a sorai. Biztos, hogy nem halt meg, s az is, hogy nem én leszek a koporsója.


Rengeteg interjút adtál, emlékszel, mi volt a leghülyébb kérdés, amit feltettek?

 

Egy édes kis veszprémi újságírólány, aki teljesen tájékozatlan volt, viszont nagyon érdeklődő (a fordítottja, az ásítozó profi, rosszabb), egy gyerekeknek tartott rendhagyó irodalomóra után hosszan kérdezgetett, majd a végén összecsapta a kezét, s mint akin villám cikázik át, nekem szegezte a fenomenális kérdést: „Teee, ééé saaaz még nem jutott eszedbe, hogy felnőtteknek is ííírj?”


Köszönöm a beszélgetést.

  
  
 

Zilahy Tamás

 


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 4.0 Nemzetközi Licenc feltételeinek megfelelően felhasználható.